Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

Repülni szép — és aki esetleg fél et tői a nagyszerű élménytől, annak fotóz ta le Kőhidi Imre, milyen is felülről A1 már. Szarvaskő, a Tardos fogadó, a mó nosbéli rakodó és a bélapátfalvi cement gyár látványa.

OttizágJÁiáj

Kusza gondolataimat rendezgetem: nem megy. Talán nem is illő, hogy közreadom őket így, ütköztetve, vitáztatva, de hátha kiki maga okosabb lesz, mint e sorok írója, és valamerre mégiscsak eligazodik közöttük. Kezdem hát, de előbb rövid önvallomás — nem, nem a bemutatkozásért, hanem hogy elfogultsággal ne vádolhassanak.

Budapesten születtem, iskoláimat — jórészt az életiskolát is — ott végeztem, ott tanultam mesterséget, ott kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal. Ez idáig bő két évtized. Aztán a háború és velejárói elsodortak szülővárosomból, majd a viharok elmúltával hivatásom, pártmunkám szólított el kerek nyolc esztendőre. Ha azt mondom, hogy ez a nyolc év a fordulat évétől az ellenforradalomig tartott, mindent elmondtam felnőtté érésemről, viharaimról. De arról is, hogy őspesti lévén, megtanultam a hazát országméretben nézni, éspedig nem egy-egy kiruccanás erejéig „leereszkedni” a vidékhez, hanem ott élni, azt az életet élni.

Hadd mondom hát el, hogy az a nyolc év — már csak az ország sorsát illetően, meg a magam életkora folytán — életemnek tán leginkább alkotó esztendei voilak. Néha mosolyognom kell, amikor manapság arról hallok, milyen ro- hanvást változik az élet. Technikailag kétségtelenül. De mi ez a változás a forradalom forgószeleihez képest?! Akkor talpon maradni. biztos eligazodási pontot.

kapaszkodót találni,, az volt ám a próbatétel! Nem is kívánkoztam el belőle, nem is kéredzkedtem soha vissza Budapestre, s hogy sorsom mégis úgy alakult, ahogyan, nem az én kezdeményezésemre történt.

És ez a Budapest az országnak tán — legpiszkosabb városa; sehol sem szemetelnek annyit, mint itt, sehol sem raknak le szabad telkekre, de néha egyszerűen a kapuk elé annyi limlomot, szeny- nyet, mint Budapesten; aligha van még egy magyar város, amelyben a csodálatos természeti tájat oly szisztematikusan pusztítanák, mint itt — némely hegyen már úgy sorjáznak a lakóházak, mint a Józsefvárosban —, és kevés olyan város van, ha van, amelyben az egy lakóra jutó társadalmi munka értéke oly csekély, mint a fővárosban. Az meg közismert —. ha az ország bármély más tájáról itt járnak, szóvá is teszik —, mennyire zsúfoltak a járművek, az üzletek, és egyáltalán, az ember- ■ nek az a benyomása, hogy Budapest már régen kinőtte önmagát.

Szó, ami szó: az országnak minden bizonnyal nem a legkellemesebb és legegészségesebb lakóhelye Budapest.

Igaz. pe Pest mégiscsak Pest! Főváros csak egy van, minden or- talosan, csakugyan egy; de város, szágban. Illetve . . . főváros, hiva- igazi nagyváros nem okvetlenül. Ennélfogva a „felfelé” áramlásnak sem csak egy iránya van. Nézzük szomszédainkat, aztán távolabbra. Jugoszlávia hat köztársaság és két

autonóm terület, mindegyiknek van fővárosa. És aligha számít karriernek, ha valakit Szarajevóból Belgrádba helyeznek. Ausztriában meg egy salzburgi a maga öntudatával érzi magát annyinak, mint a bécsi. A pozsonyi, a kassai vagy a brünni polgár — de mondhattam volna tíz másik városát — nem kapaszkodik a prágai honosságért. A Szovjetuniót másfél földrésznyi területével és ezer meg ezer városával fölösleges is például hoznom. No, menjünk messzebbre. Az NSZK-nak a bájos kis Bonn a fővárosa. De gazdasági életének Frankfurt, kultúrájának tucatnyi fővárosa van, és nem mind a milliós metropolisok. Megannyiszor olvashatjuk, hogy ez vagy az az államférfi nem is lakik Bonnban; nem kell sajnálnunk, van hol meghúzza magát munkavárosában. De például Helmut Schmidt végig, tizenhárom éves kancellársága alatt, megmaradt hamburginak. A példálózás lehetősége végtelen.

Magyarországon a helyzet úgy alakult, hogy egyetlen igazán nagy városa nőtt, s nem is a méret, mint inkább az fontos, hogy központi szerepe kimagasló. A szocialista építés évtizedeiben igen nagy költséggel és céltudatossággal próbáltuk egyenletesebbé tenni az iparfejlesztést, egyáltalán a városiasodást, ami nem okvetlenül a városok számában fejeződik ki — az igazi városiasodás az, ha a falvakban is van mindaz a kommunális háttér és szolgáltatás, életviszony, ami azelőtt a városok sajátja volt. Ma ez nagy lépésekkel megy előre. Ennél örvendete- sebb fejlődés nincs. És mégis!

Jó ismerősöm fia az idén végez mint orvos. Tálcán kínálják neki az állásokat, köztük kisebb városokban, falvakban. Az utóbbiakban lakás is van; ragyogóan megkönnyíti a fiatalkori indulást.

És a munka! Amire a legtöbb fiatal vágyik: hogy értelmes, önálló munkát kaphasson, megmutathassa, mit tud, bízzanak benne. Á. ez csak beszéd. A fiú nem megy. Addig vár, amíg Budapesten kap állást, akármilyent. Talán itt a menyasszonya? Nem, de különben is magával vihetné. Talán berendezett lakása van? Nincs, de különben is levihetné a bútorait, a szállítást megfizetné a falu. Semmi észok sem köti a fővároshoz, csak... Csak az, hogy itt a mama szoknyája, itt a barátai, megszokta, kész — minek ide más érv?

Kérdeztem minderről, s egy kicsit restellkedve azt mondta, hogy én is tudom, Pest az mégiscsak Pest. Hát ez mit jelent? — faggattam tovább. Azt jelenti — kínlódott a válasszal —, hogy itt minden van. Mégis, micsoda? Amikor egyenként, sorra-rendre megcáfoltam dadogva előadott fenntartásait, a végére maradt a kultúra.

Tudjuk, nincs így. A tévében naponta láthatjuk, hogy Salgótarjántól Szekszárdig, Leninvárostól Zalaegerszegig hogyan és milyen ütemben szépülnek, korszerűsödnek városaink, és azt is láthatjuk, hogy a mai falu képe, a világ élvonalába tartozó szocialista mezőgazdaság jóvoltából, rohanvást változik. És nem is csak a futó látszat, hiszen a megnőtt belső forgalom révén soha nem szereztek ennyien személyes benyomást az országról. Az említett „egyközpon- túság” mellesleg azzal is jár, hogy seregnyi iparvállalatot a legutóbbi időkig a fővárosból irányítottak, s ennek folytán sokan látogatták őket. De ha, mondjuk, egy fiatal pesti mérnököt az egyik vidéki gyár főmérnökévé léptettek elő, az illető nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Igaz, arra is tudok példákat, hogy a vidéken dolgozónak felajánlották a központi beosztást, ő szépen megköszönte, és maradt szülőhelyén, vagy nem is szülőhelyén, mert az a helység is előbb csak munkahelye, s lakóhelye volt, de úgy megszerette, hogy kitart mellette. Esetleg azért emez erős kötődés, mert az ott töltött évek-évtizedek alatt, szeme láttára, közreműködésével fejlődött az a helység, és ennél az együttélésnél nincsen kedvesebb, lenyűgö- zőbb.

Talán mondanom sem kell: ma nemigen kérnek teljesíthetetlen áldozatot az emberektől. De tegyük föl, tényleg sáros faluba, kerekes kutas házba kéne menni az összkomfortos városi otthonból. Miféle hazafi — most írom le először ezt a szót: hazafi az, aki csak a készbe hajlandó belecsücsülni, de tenni érte nem hajlandó? Hogyan épüljön a haza, ha nem polgárai által? Hol tartanánk, ha évtizedekkel ezelőtt, a nagy belső vándorlások, téeszszervezések idején nem akadtak volna ezrek és tízezrek, akik jelesre vizsgáztak ha- zafiságból? És ha ma megkérdi őket, azt mondják: nem volt az áldozat, mert kaptak érte valamit, amit mások nem ismernek A felemelő munka örömét.

Történelem másképp nem alakul.

Az ember állampolgárságául, hovatartozásául egy nemzetet, nem pedig egy helységnevet jelölnek meg. E cikk címéül szokatlan szófűzést írtam, de amire gondoltam, nem más mint nemzeti méretű gondolkodás. Amelybe beletartozik, hogy itthon mindenütt legyünk otthon, bárhol, bármely szögletében e hazának.

cSzájttó Qeufi