Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-06 / 209. szám

4. ■HM NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 6., csütörtök SZÖVETKEZETIEK FOTÓKIÁLLÍTÁSA A profizmus tisztelete, és...? Az igény, amely a műter- ni totót, mint műfajt létre­hozta, évszázados. .VQpint a lehetőség kínálkozott rá, hogy az önmagát megörökít- tetni kívánó polgár megsza­badulhasson portréfestője idő-, és tehetségbeli korlátái, tói, és a pillanat művészetét hiteles tanúnak hívhatta se­gítségül — élt vele. Először persze megőrizve a festőiség sok-sok manírját (bizony lát­ható kép e korból kitömött állatsereglet közepén íját fe. szító Diána-dédnagyanyánk- ról!) — aztán a tárgyiasság, az apró pórusok visszaadásá­nak képessége ébresztett tisz­teletet, majd a lágyított rajz, végül a színvisszaadás töké­letessége, és most...? Nos, aki a szövetkezetekbe tömörült műtermi fotósok országos pályázatára bekül­dött anyag egri. Ifjúság Ház­beli tárlata alapján próbál­na következtetéseket levon­ni e műfaj mai helyzetéről, irányzatairól, útkereső kí­sérleteiről, az előbb-utóbb nagyobb zavarba esne, mint a cikkíró maga. Mert, ha a megrendelő szemével nézi a tárlatot, elégetett lehet, és azt mondja: De szép! Kedv­csinálónak — tökéletes. Mé­gis. . . Hogy csak néhány pél­dát említsünk a tökéletes profizmus, a technikával — nyersanyaggal — modellel való bánni tudás igazolásá­ra, a portrék sorát említ­hetnénk. Asztalos Tiborné bájos modellje —, az „Ani­kó”, az „anya gyermekével” és a „háromgyermekes csa­ládanya” szerepben — egy­aránt hihetőt és élvezhetőt ad. fotográfusával együtt. ;i fényképezés e" három, kö­vetelményeiben nagyon is el­térő szituációjában. A töb­biek is, akik kiemelésre méltóak még a portré-kate­góriában. mind attól jók. hogy eltérnek a szokványos­tól. Fürtös Györgyné: Szil­viája a dinamikusra világí­tott fiatalságra, S. Kovács Erzsébet: Lillája a (soft- spot) lencseelőtét ízléses használatára, Ungerhofer Lászlóné: Exkluzív-ja a sur- lófény elegáns kezelésére. Marton Istvánná: „kompozí­ciója” a vörös rózsákból fe­szített átló klasszikus tisz­taságú szerkezetére igen szép példa. De például az egyéniséget, az egyedi em­bert is visszatükrözni tudó portré (az elüzletiesedett vi­szonyban álló fotós-megren­delő kapcsolatban nem is csodálható módon) igen ke­vés akad. Ezek közül is messze kiemelkedik a szín­padot betöltő egyéniséget képre lefordítani tudó Csá­kányi Eszter — portré. A gyermekfotóknál ha­sonló a helyzet: a szakmai profizmus magas színvonalú átlagából azok tudnak ki­emelkedni, akik kitörnek a szabályosságból. Ahol nem az egzotikus téma (félvér gyerek), hanem az ötlet „vi­szi el” a képet. Baksa Ödön­né: Pöttyös Petije, Bubla Katalin: Ó-ó-ó-ja jó pilla­natkép is egyben; Petries Gyuláné: önfeledten című munkája pedig a kompozí- ciós szabályok ügyes meg­sértésével emelkedik ki. Ám ha e jó munkákat el­ismerjük is a profizmusnak szóló tisztelettel, vessünk azért egy sanda pillantást a modellek szemeire is! Ame­lyekben visszatükröződik a világítást adó vakuk fénye — mindig ugyanott!... Iga­zolván. hogy jó mesterem­(Fotó: Szántó György) berek kezében van a szak­ma — akiknek munkáját azonban sokszor határozza meg a rutin, a labor, a mű­terem magas színvonalú technikai berendezésének kényelme. Ezért talán a ke­vés tartalmi erény? Gyanúnk ott nyer igazi megalapozást, amikor a többi képi műfajt vesszük szemügyre! Igazán kiemel­kedő Ötlet egy sincs például a kiállított reklámképek kö­zül: még Szűcs Zoltán Már­ka-reklámja sem az üdítő ital kedvcsinálója a három „ízléses” popsival. Holott e műfaj műteremben — csak­úgy, mint az itt kevés örö­met adó tárgyfotó is — ki­válóan űzhető! Kevés a jó akt is, ahol az egyedi gon­dolkodásmód már követel­mény: a kiállított négy és fél akt közül viszont Ke­gyes András mindkét műve kiemelkedő. A tájképek kö­zül csak Máthé András tud egyedi — tehát megismétel­hetetlenül szép — látványt komponálni. Ügy tűnik te­hát, hogy a technikai biz­tonság, a képteremtő fantá­zia a műteremben marad, ha a fotós elhagyja azt. És ennek döntő bizonyítékaként az eseményfotók kínálkoz­nak: Bihari Zoltán Bejárók- ja egyszerűen hiteltelen szo- ciofotó-kísérlet. Király Jó­zsef né: Ütem — szünet je technikai rövidzárlat, az „István, a király” darab­részletek alig ütik meg a képes sajtóbeli közölhetőség színvonalát. A „belőtt” mód­szerek, a gondolati sémák itt csődöt mondanak. Pedig a tárlaton látható portrék, aktok, csoportképek nagy­része szabadba is kivihető téma, az ott szerzett rutin átmenthető lenne a meg­rendelt képek uniformizált- ságának megszüntetésére! Hogy ne hozzon most erre példát a szerző a magas művészi színvonalú nyom­tatványok köréből. Lussa Vince Vigadó-beli kiállítá­sával egyidőben... Szép kiállításnak ad szép otthont az egri Ifjúsági Ház — érdemes megnézni, végig­gondolni, tanulmányozni. A szerzőknek is... Kőhidi Imre MIKROFONKÖZELBEN Bolgár drámák a rádióban Négy drámát sugároz a rádió szeptember 6-ától a bolgár nemzeti ünnep hetén. Közülük egy új bemutató lesz: Jordan Fadicskov Ko­sarak című színművének rá­dióváltozata szeptember 8- án hangzik el a Kossuth Rádióban, olyan neves szí­nészek előadásában, mint Tahi Tóth László. Szabó Gyula, Horváth Sándor, Tó­műnek Nándor, Molnár Pi­roska, és Sinkó László. Jordan Radicskov az egyik legsikeresebb bolgár drámaíró. A rádió tavaly mutatta be a Zűrzavar cí­mű drámájának rádióadap­tációját. Viharos közönség- sikert aratott, és a kritika is kedvezően fogadta. Re­mélhetően a Kosarak is el­nyeri a közönség tetszését. A mai valóságról szól. Egy különös, az isten háta mö­götti falunak az életét mu­tatja be. ahol az emberek élik a maguk ma már kis­sé megmosolyogni való' na­iv életét, de elő-előbúkkan az a gondolat, hogy a múlt hagyományaiból mindazt, ami a becsület, a tisztessé­ges életforma velejárója, tradicionális értéke: meg kell őriznünk, át kell men­tenünk a modern civilizáció körülményei közepette is. Mindezt nagyon színesen, érdekesen, humorosan mond­ja el a szerző, s a magyar színészek és a rendező az eredeti mű színvonalához méltóan ültették át az üze­netet a rádiójáték műfajába. A rádiószínház tisztelgő sorozatának első darabját, Emil Manov, Mandulaág című művének rádióváltoza­tát szeptember 6-án közve­títik a 3. műsorban. A lírá­ján szép történet a bolgár élet egy drámai korszakáról ad hiteles képet. A darab cselekménye 1944 márciusá­ban játszódik a németek ál­tal megszállt fővárosban, Szófiában. Főhőse két férfi, akiket iskolás koruktól fog­va jó barátság fűz össze. Sorsuk úgy hozza. hogy hosszú évekig nem látják egymást, és most egy vá­ratlan helyzetben találkoz­nak. Távollétük alatt életük különbözőképpen alakul: egyikük nyugodt, kiegyensú­lyozott, majdhogynem kis­polgári életet élő csa.ládos kishivatalnok lett. A má­sik zaklatott életmódú — mint később kiderül — il­legalitásban dolgozó moz­galmi ember. Ez utóbbi egy ideig filiszter barátjánál la­kik, amint azonban forróvá kezd válni a talaj, csődöt mond a látszólag széttéphe- tetlen barátság, s ez a fő­hős életébe kerül. Súlyos erkölcsi problémákat fe­szeget az iró: a legnehe­zebb pillanatokban való helytállás kérdését. A rá­diójáték külön érdekessége, hogy a Pécsi Nemzeti Szín­ház tagjaival vették fel Nógrádi Róbert, a színház igazgató-rendezője irányítá­sával. Stanislav Stratiev neve nem ismeretlen a hazai szín­házlátogató és olvasóközön­ség előtt. Néhány darabját bemutatták nálunk. A velúr­zakó című szatirikus novel- láskötetét* pedig napok alatt szétkapkodták. Ebben szere­pelt a Római fürdő című re­meke is, melyből mai té­májú, meglehetősen köny- nyed vígjátékot készítettek a Rádiószínház munkatársai. Szeptember 9-én a bolgár nemzeti ünnep napján köz­vetíti az URH adó. A tör­ténet szerint egy fiatalem­ber lakásában tatarozás köz­ben egy római kori fürdőt találnak az épület alatt. A hallatlan becsű muzeális le­let megóvására és birtoklá­sára a főváros különféle in­tézményei jogot formálnak. Buzgalmukban szétverik a lakást. A. római emléket megmentik ugyan, csak ép­pen szegény lakó életét te­szik tönkre. A letűnt korok értékei fölött bábáskodó bü­rokraták figyelme mindenre kiterjed, mindössze a ma élő egyes ember sorsával nem törődnek. Ivan R aduljev Vörös és barna című drámája a lip­csei Dimitrov per nagyon izgalmas, magas színvonalú feldolgozása. Ezt is meghall­gathatjuk a Rádiszínház bol­gár hetének keretében su­gárzott adásaiban. Új évad, új program A bérlet négy estére ígér jó szórakozást. A Radnóti Színpad előadásában lát­hatják Miskolczi Miklós Színlelni boldog szeretőt cí­mű művét. Psota Irén Kossuth-dijas kiváló művész zenés műso­ra nem más, mint egy élő nagylemez bemutatója. Akik a krimit is szeretik, de ez­zel együtt a jó muzsikát is Berkesi Andrásnak, a Ke­resd az asszonyt című ka­baréját nézzék meg. Végül egy igazi show: Csak egy tánc. . . címmel Szolnoki Tibor lép műsorával a kö­zönség elé. II 1. Béresné lehúnyt szemmel szappanozkodott a tus alatt, amikor a villanybojler meg­bolondult. Halkan búgni kezdett és pislantott kettőt. Mindkettőt nagyon kacéran és várakozón. Béresné a hónalját dudorászta. A boj­ler most már direkt köve­telődzőn hunyorított rá az ellenőrző lámpácskájával, az­tán beszüntette a meleg­víz-szolgáltatást. — Drágám! — szólította a férjét Béresné a fürdőszo­bából kilépve. — Azt hi­szem, elvettem az eszét a bojlerünknek. Nem mele­gít. Ha volnál olyan jó. . . Béres úr nekikészülődött, hogy olyan jó legyen, de az asszony nem arra gondolt. — Keress egy villanysze­relőt holnap. Béres úr bejárta a Villany­telepet, a Kisiparosok Szö­vetségét, a Gyorsszolgála­tot és a környék minden kocsmáját, mégsem tudott szerelőt szerezni. — Uram — mondták ne­ki a fellelt mesterek — mi férfiak vagyunk! Az egész kerület egy nagy rövidzár­lat, munka rogyásig, adónk a felhőket éri, csak nem gondolja, hogy a maga ked­véért. ■ .?! Béres úr nem gondolta. Tudta, hogy tehetetlen. Sze­rette ezt az érzést. Leült ■ • nagyszoba közepén a hinta­székbe. és érezte. Kisvártat­HORVÁTH PÉTER Mi, férfiak (1983. Tusrajz. 15X22 cm. A művész tulajdona) va felhangzott az utcán Bé­resné lépteinek tutajos dal­lama. Kertkapuk nyíltak és csukódtak, amerre elhaladt, az utca férfinépe ott sztep­péit és sasszézott a nyomá­ban, bámulták hajában a napfényt, s vállán a látha­tatlan feketerigót. — Tudtam — bólintott a szobába lépve, amint meg­pillantotta mélyen érző férjeurát. — Hidd el, szivem, én... — kezdett volna brácsázni Béres úr, de az asszony le­intette. — Téged már semmire nem használhat az ember. Azzal kibillent a ház elé. hajában a napfénnyel, vál­lán a láthatatlan feketeri­góval, és sétálni kezdett a dallamos lépteivel. Nem tel­lett bele egy perc, az utca megtelt villanyszerelőkkel. Jöttek Vecsésről, Dunaha- rasztiról, az összes külső és belső pesti kerületből, a Vil­lanytelepről és a Kisiparo­soktól, feketéllett tőlük az utca. Mosolyogtak, mint a lapostányérok. Zsebük la­posfogóktól, csavarhúzóktól. biztosítékoktól, szigszalag- tól és más férfias szerszá­moktól duzmadozott. Béres úr tehetetlenül mustrálta a hadat a nagy­szoba függönye mögül: — Hát nem az üdvhad­sereg! Az utcán ezalatt kiválasz­tódott a seregből egy két­méteres, fekete bajnok. Szeme villogott, tartása har­ci kakasé. Az ampermérői szinte kirügyeztek, amikor a Béresné megállt előtte, s lesütött szemmel kezet nyújtott neki: — A Béresné vagyok. — Lali — mondta a mes­ter, és álltak, mint valami mutatvány, a villanyszerelő­sereg közepén. Amint a Béresné beve­zette a bajnokot a nagyszo­bába, a Béres úr megadó- an összeszottyadt. — Ismerkedjenek meg! — mondta az asszony, és magára hagyta a férfiakat. Lali leroskadt egy fotel­ba és elmesélte Béres úr­nak az életét. Három na­pig beszélt, egyvégtében az ajtót bámulva, amelyen a Béresné eltűnt a szobából. — Jó magának, hogy ilyen asszonya van. Az én nőm minden lépésétől beszakad a föld, minden szavától el­hervad a cseresznyevirág, minden sóhajtására megre­pednek az ablaküvegek. De a magáé! Béres úr a negyedik nap reggelén megkockáztatta a kérdést: — Nem nézné meg eset­leg a bojlerünket is? Lali megsértődött. Béres úr engesztelésül kávét fő­zött neki, pogácsával kínál­ta. — Hagyja csak, uram! — ingatta fejét szomorúan a mester és mozdulatlanság­ba dermedt. Béres úr magára hagyta a bánatával, mert ő csak ilyen volt. Apró, bajuszos és megértő. Mindenkinek meg­van a maga keresztje. — De kedves Lali! — vi­harzott később a szobába a munkából hazatérő Béres­né, és egész toccátákat bo­nyolított a csípőjével. — , Gondolja csak el, milyen sebtében kell szappanozkod- nom a hideg víz alatt! (Folytatjuk) Az ideológiai munka időszerű kérdéseiről A Társadalmi Szemle új számából Két írást is szentéi az MSZMP XIII. kongresszu­sa előkészületeinek a Tár­sadalmi Szemle összevont júliusi, augusztusi száma. A bevezető szerkesztőségi cikk egyebek között hang­súlyozza: most az a fel­adat, hogy minden, a va­lóságat pontosan érzékelő tapasztalat, a lehetőségeket megbízhatóan felmérő és velük reálisan számoló tu­dás, minden értelmes gon­dolat, megalapozott véle­mény, miden felelősség­teljes kritika és konstruk­tív javaslat egyetlen ha­talmas szellemi, politikai erőforrássá kapcsolódjék össze. Az ideológiai munka helyzetét, a tudatformálás időszerű feladatait tekin­ti át Lakatos Ernő írása. Hangsúlyozza: ideológiai tevékenységünk elevensé­ge, hatásfoka, az elméleti és a tömegpolitikai munka korszerűsége döntő mér­tékben azon múlik. hogy mennyire vagyunk képe­sek nyomon követni a világban zajló fontos vál­tozásokat, társadalmunk gazdasági. politikai, kul­turális és tudományos fej­lődését, az ebből adódó valóságos igényeket és ten­nivalókat. ' Tudatformáló, érvelő, meggyőző tevé­kenységünk mércéje, hogy mennyire segíti elő világ­nézetünk fejlődését, a rend­szerünkkel való azonosu­lást, mennyire képes fenn­tartani és növelni a szocia­lizmus iránti bizalmat az egyes társadalmi osztá­lyokban, számottevő réte­gekben, milyen eredmény­nyel ösztönöz, mozgósít a párt politikájának végre­hajtására. Az agitáció és a tömeg­tájékoztatás — hangoztatja Lakatos Ernő írása — csak akkor lehet hatásos, ha lé­pést tart az események, fo­lyamatok alakulásával, egyúttal megszabadul a fe­leslegesen napirenden tar­tott kérdésektől, amelyek már nem váltanak ki ér­deklődést. A megfelelő gyors reagálás feltételezi az önállóságot, a szilárd esz­mei megalapozottságot A KGST-tagországok párt­ós állami vezetőinek közel­múltban tartott moszkvai felső színtű tanácskozásával kapcsolatban Ballai Lász­ló egyebek között megálla­pítja: a KGST keretén meg­valósuló gazdasági és mű­szaki-tudományos együttmű­ködés gazdasági, társadalmi fejlődésünk biztosítéka, tá­masza volt, és az marad a jövőben is. Pulai Miklós és Vissi Fe­renc áttekinti a gazdasági irányítási rendszer to­vábbfejlesztésének néhány fő összetevőjét, az árrend­szer, a vállalati jövedelem- bályozás és a vállalatirá­nyítás várható alakulását. Verebélyi Imre pedig az állami vállalat és intéz­ményirányítás továbbfej­lesztését. Három tanulmány is rá­irányítja a figyelmet egy aktuális belpolitikai kér­désre: a fiatalok helyzeté­re. Knopp András és Ra­dies Katalin a fiatal diplo­mások, Harcsa István a munkásifjúság, Bálint Csa­ba pedig a mezőgazdaság­ban dolgozó fiatalok élet- és munkakörülményeit elemzi. Felszabadulásunk közel­gő 40. évfordulója jegyében további két írás elemzi Magyarország történelmé­nek 1938 és 1944 közötti időszakát. Sípos Péter és Vida István feltárja az el­lenforradalmi rendszer fe­lelősségét Magyarország má­sodik világháborús kataszt­rófájában. Szita Szabolcs pedig beszámol a három történeti intézet e tárgy­körben megtartott tudomá­nyos' konferenciájáról. Tütö László és Krausz Ta­más szigorúan elméleti sí­kon vizsgálja Marx, Engels és Lenin felfogását a szocia­lizmusba való politikai át­menet időszakáról, Bársony Jenő a nemzetközi szemle­rovatban a bolgár gazda­ságirányítás továbbfejlesz­tésével foglalkozik. Kulcsár Kálmán és Adám György hozzászólásával foly­tatódik a folyóiratban a szociálpolitikáról, illetve az orvosi hálapénz kérdéséről indult vita.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents