Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-30 / 230. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 30., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Szakszerűség és közérthetőség Újságjainkban megjelenő cikkek, tudósítások, riportok írói egyre több szakszót, köztük sok idegen szót hasz­nálnak. Van ennek a nyelv- használatnak jó oldala is: az átlagolvasó szakművelt­sége is bővül, színesedik. A szakszavak és idegen sza­vak gyakori és főleg feles­leges használata miatt azon­ban az újságcikkek közért­hetősége forog kockán. Hogy a felesleges szaksze- rűsködés és szaktudomá­nyoskodás milyen nagy mér­tékben jelentkezik lapjaink hasábjain, arról bizonykod­nak az egyre nagyobb szám­ban nyelvünkbe beáramló angol műszavak: a design, shop, marketing, leasing, mass-media stb A magyar megfelelők: a formatervezés, üzlet, piackutatás, gépköl­csönzés, tömegtájékoztató eszköz jól teljesíthetik nyel­vi szerepüket, s az átlagol­vasót sem riasztják el a rendszeres újságolvasástól. A felesleges szakszerűskö- dés és tudományoskodás szinte elrettentő példáit szol­gáltatják azok az újságcik­kek, riportok, tudósítások, amelyekben egy-egy szakmai összejövetel, tudományos konferencia, vándorgyűlés előadásairól, vitáiról számol­nak be a közlemények meg­fogalmazói. A közgazdász vándorgyűlés előadásait elemző ilyen jellegű újság­cikkben olvashattuk pl. ezt a szövegrészletet: „Nem az a baj — hangsúlyozta az előadó —, hogy kevés a be­ruházás, hanem, hogy nem megfelelő a fejlesztési for­rások allokációja, a fejlesz­tés struktúrája" (Magyar Hírlap, 1984. júl. 10.). Nem­csak a mondat megfogalma­zása készteti az olvasót fej- csóválásra, hanem elsősor­ban az, hogy eligazítás, ér­telmezés nélkül olyan ide­gen nyelvi forma akadályoz­za a mondat megértésében, amely valóban kulcsszóként vállalt nyelvi szerepet, s annyira a szűkebb szakmai körök szóhasználatát jellem­zi, hogy az allokáció idegen szó még az idegen szavak és kifejezések szótárában sem található. Nem tartjuk sze­rencsés gyakorlatnak, hogy újabban már az újságcikkek címében is feltűnik: „Miért előnyös a tőkeallokáció?” (Népújság, 1984. aug. 14.). De itt a cikkíró segítségére sietett az átlagolvasónak, s a magyar megfelelőket is felsorakoztatta közleményé­ben: elosztás, szétosztás, át­telepítés, átcsoportosítás, át­helyezés stb. Az újságolvasók általános műveltségének gazdagításá­ban, színesítésében fontos szerepet töltenek be az új­ságokban megjelent kritikák is. De ennek a szerepválla­lásnak hatásfokát gyengíti a felesleges* szakszerűsködés, az ideges szakszavak gyako­ri használata. Csak egy pél­dát annak bizonyítására, hogy egyetlen idegen szó egész szövegrészietek meg­értését teheti lehetetlenné: „A közös (eszmei-ideológiai) vonásokat az irodalompoli­tikai tényezők monolitikussá tették” (Magyar Hírlap, 1984. aug. 9.). Az idegen szavak szótára is csak részben iga­zítja el az átlagolvasót, ez­zel az általánosak ítélhető értelmezéssel: monolitikus: megbonthatatlanul egységes, szilárdan összetartó. A sportközleményeket ol­vasót is megzavarja, ha fe­lesleges idegen kifejezéssel találkozik a szövegben: „A közfigyelmet fel kell hív­nunk a magyar labdarúgó­válogatott és a sportág egé­szének helyzete között mu­tatkozó és tartós diszkre­panciára" (Magyar Nemzet, 1984. júl. 25.). A magyar megfelelők: ellentét, egye­netlenség, eltérés stb. sza­vak használata kívánatosabb lett volna. Dr. Bakos József Nézőcsapda avagy: másfél óra porhintés Immár hosszú évek óta hódít a televízió képernyő­jén, a filmvásznon, a rádió hullámhosszain, színpadon és könyvben a divatos műfaj: a krimi. Ha összefűznénk a vele foglalkozó kritikákat, esszéket, írásokat állásfogla­lásokat, talán olyan óriás méretű kötetet tenne ki, mint maguk az összegyűjtött forgatókönyvek, regények. A műfajon belül is kifej­lődtek a különböző irányza­tok. A horror, a csihi-puhi, a hajszás krimik mellett a logikára építő, a pszicholó­giai bűnügyi történeteket is megtaláljuk. Világunkban ömlesztve kapjuk az agya­fúrt módon kigondolt gyil­kosságokat, hogy aztán a még agyafúrtabb nyomozó révén fény derüljön az igaz­ságra, s a gonosz elnyerje büntetését. A kriminézők között is kialakultak az egyes tábo­rok. Ki az észvesztő izgal­mat, ki a bravúros oknyo­mozásra késztető filmeket, könyveket szereti. De hová soroljuk a műfajon belül a Halálcsapda című színes, szinkronizált amerikai fil­met?! Mert az Ira Levin szín­darabja alapján Sidney Lu­met által rendezett mű se- hogysem illeszthető egyik kategóriába sem. S nem­csak amiatt, hogy bizony gyengére sikeredett ez a mo­zi. Hisz láttunk már annyi rossz bűnügyi történetet! A néző „nem tud vele mit kezdeni” azért sem, mert eleve elhajlott, ferde ízlés szülte a Halálcsapdát. Az alapötlet még nem is volna rossz, ha nem lenne már agyonírt: a középkorú krimiszerző, kinek csillaga lehanyatlóban, el akarja lopni fiatal pályatársa mű­vét. Természetesen akár gyilkosság árán is. Mint­ha Agatha Christe is visz- szaköszönne a témára. Csak­hogy nála szellemesebbnél, szellemesebb fordulatok jönnek; míg ebben a film­ben az erőszakosan kiagyalt cselekménybonyolítással ta­lálkozhatunk. Tetejében egy idő után oly unalmassá vá­lik mindez, hogy a néző mással próbálja lekötni fi­gyelmét. Például gyönyör­ködhet a luxus-berendezésű lakásban, esetleg elmélázhat a fiatal drámaíró szerepét játszó Christopher Reeve szép szemének láttán. Si­lány pozitívum ez egy kri­minél. .. Pedig van ebben a film­ben minden: súlyosan neu­rotikus hitves, holland te­lepatikus fenomén, százféle gyilkos eszköz a falon, — csak éppen minek? Mert ezektől sem válik érdeke­sebbé a történet, mindössze az enyhe meghökkentés ha­tásán; jut el. No és egysze­rűen kínszenvedés végignéz­ni két homoszexuális férfi enyelgését, majd ádáz küz­delmét, hogy ki ölje meg a másikat... A Halálcsapda láttán egyéb más következtetést nem von­hatunk le, minthogy a né­zőt kerítették csapdába az alkotók. Mikes Márta Áz egész nép nevelője Benedek Elek emlékezete Az irodalomtörténet a magyar gyermek­es ifjúsági irodalom megalapítójaként tartja számon, gazdag életének tevékeny­ségi területeit azonban felsorolni is sok. életműve éppúgy része a magyar folklo­risztikának. mint a politika- vagy a mű­velődéstörténetnek. Százhuszonöt éve, 1859. szeptember 30-án született Benedek Elek Kisbaconban. A szülőföld, a Székelyföld meghatározó volt egész éle­tére, munkásságára, vallo­mása szerint a legtisztább tanítást a Biblia mellett Kri­za Vadrózsákjából, s öreg szé­kely parasztok, favágók meséjéből merítette. „A szü­lőföld és népének szeretete szélesedik ki nála az egész haza és nép szeretetévé — ol­vashatjuk A magyar iroda­lom történetében. — Nép­meséi gyűjtésével, újság­írói tollával, s később — mint képviselő — politikai beszédeivel, szépirói tevé­kenységével is egyetlen célt szolgált: a szegény kisem­berek igazának hirdetését. A századforduló könyörte­len gazdasági és erkölcsi viszonyai között mélyen hu­manista, tiszta erkölcsisé- get hirdetett, s lírai igaz­ságszolgáltatásával válik ko­ra embertelenségének le- leplezőjévé." A székelyudvarhelyi kol­légium után a budapesti egyetemre kerül. Egyetemi hallgatóként kiadja már székely népköltési gyűjte­ményét. Tanulmányait meg­szakítva újságíró, majd lap- szerkesztő lesz ( Ország—Vi- lág, Néptanítók Lapja stb.). Fiatalon országgyűlési kép­viselővé választják. Bele­vetette magát kora politikai küzdelmeibe, s közíróként, politikusként mindig a köz­élet tisztaságáért, a nép po­litikai, szellemi felemelke­dése érdekében emelt szót. Parlamenti szűzbeszédében — a korban szokatlanul — irodalmi, nevelési témáról, az ifjúsági irodalom kérdé­seiről szólt. Elmondta, hogy a selejtes ifjúsági irodalom helyett a magyar ifjúságot nemes erkölcsi és irodalmi élményben kellene részesíte­ni, amelynek alapját ő a nép nyelvében és szemléle- • tében találta meg. E felismerés szolgálatába állította egész életét. Leg­jelentősebb vállalkozása az ötkötetes Magyar mese- és mondavilág. A saját és má­sok néprajzi gyűjtéseiből származó meséket kitűnő írói készséggel átköltötte. újraformálta. „Az volt a tö­rekvésem — vallja —, hogy az általam megírt, s még megírandó mesék irodalmi művek hatását tegyék az olvasóra, anélkül azonban, hogy emiatt meghamisítsam a nép eszejárásának, mese­mondó nyelvének karakte­rét”. Ügy mesélt, mint egy a nép közül. S hogy ez si­került is, bizonyítja, hogy későbbi néprajzi gyűjtések­ben találhatunk olyan dara­bokat, amelyeknek kétségte­len forrásai: Benedek Elek meséi. Elévülhetetlen érdemeket szerzett Benedek Elek a színvonalas ifjúsági szép- és ismeretterjesztő iroda­lom megteremtésében, nem­zedékek nevelkedtek fel könyvein (Uzoni Margit, Zsuzsika könyve, Édes kis gazdám, A félkezű óriás, A magyar nép múltja és je­lene) — nem különben az általa szerkesztett Az Én Újságom és a Cimbora gyermeklapokon. Ortutay Gyula így emlékezett meg a szerkesztőről: „Az az írói magatartás, amely ezt a fia­tal férfit az ifjúsági iroda­lom felé vezette, apó korá­ban is megtartotta benne az alázatnak, szeretetnek, kész­ségnek kiapadhatatlan ener­giáit, amelyekkel a szer­kesztői üzenetekben min­denkinek szeretettel felelt személyi gondjaira, botlado­zó első írói kísérletezéseire, barátkozási soraira, a naiv, kitáruló gyermeki kérdések­re. Lelkeket nyitott meg ez­zel Benedek Elek, s ez a ma­gyar nemzetnek adott olyan nagy ajándéka, hogy el­mondhatom: közoktatásügyi intézményeink egész sora nem ér% annyit akkoriban, amennyit Benedek Elek sze­mélyisége és munkássága." S még szépirodalmi mun­kásságáról szó sem esett. Regényeiben, novelláiban realista társadalomábrázo­lással jeleníti meg szülőföld­jének tájait, jellegzetes fi­guráit. Egy anekdota is jel­zi írói látásmódját, erkölcsi világfelfogását. Egyszer meg­kérdezték tőle, valóban olyan rendkívüli, kiváló emberek-e a székelyek, ahogy művei­ben ábrázolja őket. Az író válasza: — Nem. De szeretném, ha olyanok lennének. Javítani akart a világon — szép szóval. Nemcsak a gyerekeknek, az egész or­szágnak, nemzedékek egész sorának volt — a legneme­sebb értelemben — nevelő­je. Életműve ma is aktuális Angyal János Kocsis Zoltán az Egyesült Államokba utazott Kocsis Zoltán Kossuth- díjas zongoraművész szom­baton az Egyesült Államok­ba utazott. A San Francisco-i szimfonikus zenekarral öt koncerten játszik október 6. és 12. között, majd hangle­mezt készít a Philips cég részére. Ezt követően szóló­estet ad San Franciscóban, majd Chicagóba utazik, ahol az ottani szimfonikus zene­karral, Claudio Abbado ve­zényletével október végén négy koncerten lép fel. Szaida Zunnunova: Micsoda fogak! Uszmanov mélyet sóhajtott, ahogy meglátta a ház ka­puján a lakatot. Szemöldö­két összerántotta, homloká­ra ráncok futottak. Bement a házba, dosszié­ját az asztalra hajította és tanácstalanul megállt a szo­ba közepén. Aztán lustán kigombolta felöltőjét, s a díványra dobta. Szürke prémsapkáját az éjjeliszek­rényen ülő üvegszemű mac­kó homlokába húzta. Ka­bátját a szék támlájára akasztotta és fülét vakar- gatva pizsamája után kuta­tott. „Pedig tudja, hogy a mun­kából fáradtan, éhesen jö­vök haza” — morfondírozott magában. Türelmetlenül az órájára nézett, aztán kivett a tálból egy süteményt és a szájába dugta. Felbontott egy befőttesüveget, belesza­golt, de visszatette a fede­lét. Bekapcsolta a rádiót, vi­dám dallamok zsongtak a szobában. Mérgesen fölka­cagott: „Ügy látszik, csak zene van vacsorára!" Kiment a konyhába, bele­nézett egy fazékba — gyö­nyörűen ki volt mosva, üres­nek bizonyult. Fiacskája kezét fogva ép­pen akkor lépett be Tadzsi- hon. — Édesapa már megelő­zött minket — mondta, és nekilátott elrámolni férje szétdobált holmiját. Uszmanov megsimogatta a gyerek borzas fejét, aztán belebújt az esti lapba. — Apu, ma vonatosdit ját­szottunk. Én voltam a moz­dony — újságolta a kicsi. — Aha! Tadzsihon gyorsan átöltö­zött. Hosszú fekete haját kontyba tűzte, fejére kendőt kötött. Virágos pongyoláját már futtában gombolta be: rohant vacsorát készíteni. Hurszánd ezalatt a padló­ra rámolta játékait és most azon mesterkedett, hogy a hintaló farkához kösse a kis szerkezetet. Zavarta a rajta felejtett nagykabát, forgatta a fejét, erőlködve tépkedte a gombokat, egészen kivörö­södött. Aztán szívszaggató sírásban tört ki. Tadzsihon beugrott a szobába, gyorsan levetkőztette. Az olvasásban megzavart Uzsmanov bosszúsan az asz­talra dobta az újságot. — Igazán igyekezhetnél egy kicsit. Ítéletnapkor va­csorázzunk? — kérdezte in­gerülten. — Már bekapcsoltam a főzőt. — Tudod, hogy mindig éhesen jövök haza a munká­ból. Muszáj mindennap em­lékeztetni erre? Azt hi­szed, az irodában van még egy feleségem, aki ellát? — Igazán forralhattál vol­na magadnak teát, ott a főző! — Fáradt vagyok, mint egy ló, és még teát is főzzek! — Azt hiszed, én a bálból jövök? Sok dolgom volt az iskolában. Miért dühöngsz minden apróságért? Vacsora után elpárolgott Uszmanov rosszkedve. Fiát a térdére ültette, cirógatta, aztán meglovagoltatta a há­tán. Hurszánd hamarosan elfáradt a nagy játékban és elbóbiskolt. Uszmanov ágy­ba tette, betakargatta, elsi­mította a haját a homloká­ból. Aztán megint az újság­jába t&netkezett. Tadzsihon a konyhában mosogatott. — Ulmasz, jó zene van a rádióban, nem kapcsolnád be? — hallatszott a hangja. — Olvasok. Hosszú csönd. — Még mindig mosogatsz? — Nem, már a tésztát gyúrom reggelre. — Ágyazz meg, légy szí­ves! — Rögtön. Tadzsihon kezet mosott, bement a szobába, gyorsan megvetette férje ágyát. De Uszmanov mégsem feküdt le. Az asztalra állította a tükröt, borotválkozni kez­dett. Tadzsihon jelent meg, kezében nagy halom füzet. A házban csönd volt, csak a borotva sercegése hallat­szott. Uszmanov végzett, be­hunyta a szemét és kölnivel szórta be az arcát. — Zavar a fény... Sokáig dolgozol még? — kérdezte már az ágyban fekve. — Ki kell javítanom a dolgozatokat és készülni sze­retnék a holnapi óráimra is. Uszmanov szuszogott, kö- hécselt, forgolódott. Kisvár­tatva megszólalt: — Kapcsold be a rádiót, nem tudok elaludni. Tadzsihon férjére pillan­tott. Szemében szomorúság bujkált. Lassan fölállt, be­kapcsolta a rádiót, aztán összeszedte a füzeteket és átment a másik szobába. Megcsapta a fűtetlen helyi­ség hidege, a falon átszű- | rődött a bemondó hangja: „Kedves hallgatóink, a Mi­csoda fogak című színdara- : bot közvetítettük”. — Vigye el az ördög — mondta hangosan Uszmanov ‘ —, hogy micsoda firkászok vannak! Ez ocsmányság, nem j színdarab! Hol van itt az eszmei mondanivaló? Van képe azt állítani, hogy a fér­fiak nem becsülik eléggé a nők munkáját. De hisz ki­halt a verés, a veszekedés, megkapták a munkához való jogot is... Mi kellene még nekik? Talán hagyjuk őket a fejünkre nőni?! Mérgesen kikapcsolta a ké­szüléket és hamarosan el­aludt. (Az üzbég írónő elbeszélését oroszból fordította: N. László Gabriella)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents