Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 29., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Kelemen Károly: Odüsszeusz formát tekintve is, nemcsak az eszmeiséget. Kérdezhetné valaki: és a művészet sza­badsága? Az természetesen kötelező, hiszen csak így haladhat előre a festészet is, de a zsákutca szabadsá­ga káros egyénre, közösség­re egyaránt, az semminek sem jelenti, jelentheti a megújulását, még akkor sem, ha Pinczehelyi Sándor, Birkás Ákos, Méhes Lóránt tehetséges alkotók, újakra készek. A világ nem ennyi­re szétesett, nem ennyire reménytelen, ahogy ábrázol, ják, nem ennyire széthulló. Különben is, nem ilyen ak­cióprognosztikával lehet küz­deni a rémek ellen. Bizony, bármennyire is fájó ezt ki­mondani — ezúttal nem a festészet új hullámáról, nem megújulásról, nem „frissen festett” művekről beszélhe­tünk, hanem negyedművek, ről, zavarról, zsákutcákról, ahonnan van visszatérés, mert van tényleges előre­haladás a világban, a festé­szetben is. Ez azonban, amit az Ernst Múzeumban lát­tunk, nem igazi út, nem járható út, így a számvetés, a teendők felülvizsgálata szükséges. Két okból. Egy­részt, mert tehetséges alko­tókról van szó, másrészt a társadalomnak szüksége van új szemléletre, új érté­kekre — de csak tiszta és tisztázott forrásból. Losonci Miklós és elhatározták, világjáró .művészek lesznek, TIDE zongorázik, ICAL énekel... Szétlibbent a kék függöny, egy szőke kontyos asszony lépett a pult mögé, tálcán friss süteményeket hozott. Karja széles volt és vastag húsú, csak a hosszú ujjak emlékeztettek az egykori TIDE zongorázó kezecskéire. De ezek az ujjak most tele voltak szikrázó kövű arany, ékszerekkel. Lehetetlen, hogy ő legyen az! Az asszony kö­vér volt, és hatalmas mellei majd kibuggyantak a mé­lyen kivágott blúzából. Ke­rek, duzzadt arca mélyén csaknem eltűntek az egykor zöld opálként csillogó-villo. gó szemek, az orra sem a régi őzike orr, megnőtt, vas- taggá-vaskossá húsosodott. Álla alatt párnássá dagadt a zsír, a szemek körül sötét ráncárkok húzódtak a fül felé, és még a vastag fes­ték sem tudta eltakarni a múló évek árulkodó jeleit. A férfi furcsa csalódást ér. zett. Már nem áhította a ta­lálkozást, nem is óhajtotta felfedni magát, fellélegzett, mintha valami nagy nyo­más alól szabadult volna fel a melle. Pedig fél órá­ja még arra gondolt, majd visszafelé mondja a szava­kat, valahogy így: Merék, ketezif! Kérem, fizetek! Va­jon ráismer-e erről TIDE? S milyennek látja. Eszébe jutott-e valamikor is, hogy esetleg másképp is lehetett volna? De hogyan másképp? S mi értelme lett volna más­képp? Talán maradt volna itt cukrásznak. Nyugalmas, kényelmes élete lehetett vol. na. S gazdag' ember lenne! Brr! A süteményekre gon­dolt, amit kényszerűségből itt megevett, de a gondolat, tói borzongott meg. Nem, ez nem az ő élete. .. El kellett, hogy váljanak az útjaik ak­kor, három évtizede. Lám, még ebben a közös világban is mennyire más két ember világa. Nem tarthat össze embereket szándék, vágy, nosztalgia — mélyebbre nyúlnak a közös sors gyö­kerei, talán egészen a gé­nekig. .. A fekete kontyos pincér­lánynak fizetett, aki kedves, de amolyan csábos konzum- női mosollyal nézett rá, és az üres tányérokra. „Örülök, hogy ízlett a süteményünk a kedves vendégnek. Legyen máskor is szerencsénk.” Na­gyon sok borravalót adott, akár egy külföldről vissza­tért, kimódoltan nagyvonalú hazánkfia. Nagyon gyorsan ült be a kocsijába, nem akart újra körbenézni tűnt ifjúsága színhelyén. S nem akart töb­bé visszanézni. Magafelé billentette a visszapillantó- tükröt, és egy őszülő, rán­cos arcú öregember nézett vissza rá. Gyerünk innen ÓLSZÁL. Nincs itt semmi keresnivalód! NETSI DE- LEV, TIDE — Isten veled Tide! JNEM AZ ARDATU, EN ZZEN ASSZIV, DÁBD- N1SZ! Menj az utódra, ne nézz viuza, Szinbád! Kodály emléke Galántán Galánta nevét Kodály Zoltán tette világhíressé. A Csallóköz határán, a Vág és a Kis-Duna szögében meg. húzódó városka neve a Galántai táncok révén öt föld­rész valamennyi sarkába eljutott, ahol muzsikát sze­rető emberek élnek. Vajon mit tesznek viszonzásul az itt élő emberek: hogyan él közöttük a nagy magyar zeneköltő emléke. Bartók éa Kodály A mintegy tízezer lako­sú kisváros kilencven évvel ezelőtt is jelentős település volt. Vasúti csomópont. Az állomásépület emeleti la­kásába 1885-ben költözött be a Kodály-család. A ké­sőbbi zeneszerző itt kezdett iskolába járni, itt töltötte gyermekkora felejthetetlen „hét boldog esztendejét” me. zítlábas pajtásaival. Köztük a közeli cigánysor eleven és rendkívül muzikális purdéi- val, akik gyakran kijöttek hegedűjükkel az állomásra, s akiket szülei „Zoltán ma­lacbandája”-ként emlegettek. Tanítás után iskolatársaival együtt játszottak, csatangol­tak. Zoltán lebilincselve hallgatta, dúdolta dalaikat, mondókáikat. S itt, Galán­tán hallhatta a világot járt híres-neves Mihók prímás bandájának verbunkosait is, amelyeknek a motívumai kö. zül nem egy felcsillan szá­mos művében. Tehát itt ér­ték az első népzenei hatá­sok; nem véletlen, hogy el­ső szlovákiai népdalgyűjtő útját is ezen a tájon kezd­te el Kodály Zoltán. Ma már csak az egykori pajtások leszármazottai él­nek. Szívesen, készséggel szólnak, örömmel emlékez­nek mindarra, ami Kodály nevével kapcsolatos. Kodály emlékének őrzésé­ben nem elsősorban a kül­sőségek, inkább az évente tömegeket mozgató dalosta. lálkozók dominálnak. A Tavaszi szél vizet áraszt (a szlovákiai magyarság évente megrendezett népdaléneklő versenye), a háromévenkénti Kodály-napok (a szlovákiai magyar kórusok találkozója és versenye Galántán) és a szlovákiai magyar folklór­együttesek Országos Népmű. vészeti Fesztiválja minden év nyarán a Garam-menti Zselizben — voltaképp mind egy tőről, a kodályi gondo­latból fakadnak. Galántán 1956-ban alakult újjá a Kodály Zoltán Dalos­kor. Nevének viseléséhez még a Mester adta szemé­lyes hozzájárulását, szigorú­an meghagyva: „nehogy a daloskor munkája minden estéli borozgatássá váljék!” A figyelmeztetést megszív­lelték. Ez az énekkar a házigazdája a hároméven­kénti Kodály-napok dalos­ünnepének és a kórusverse­nyeknek, amelyeket a CSE- MADOK, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének járási tit­kársága, illetve pozsonyi központja szervez. Néhány éve a galántai kórus nyerte a III. díjat. Ez azért jelen­tős, mivel az utóbbi időszak­ban nem a tömeges részvé. tel, hanem a minőség a dön­tő. A Galántai Magyar Ok­tatási Nyelvű Gimnázium­ban ez év tavaszán alakult meg egy női kórus. A Mes. tér nevét viseli, s jobbára Kodály-műveket és magyar népdalfátdolgozásokat éne­kel. A Tavaszi szél... ugyan­csak országos vonzáskörű népdaléneklő versenyét im_ már nyolcadszor hirdette meg a CSEMADOK. Ebben a Szlovág Szocialista Köz­társaság területén működő magyar folklór-csoportok, énekkarok, hangszeres szó­listák, népdalénekesek és hagyományőrző együttesek vehetnek részt. Ha figye. lembe vesszük, hogy ez a mozgalom évente ezreket ál­lít a pódiumra népdalokat dalolni, s hogy például csak a galántai járásból legutóbb 32 énekes és 10 muzsikus, 12 énekkar és két néptánc­együttes vett részt, akkor bi­zony rá kell jönnünk: meny­nyire megkopott, elszürkült ehhez képest a mi valaha tömegeket mozgósító Páva­mozgalmunk! A galántai já­rás területén az idei évben 22 magyarajkú énekkar, 5 citerazenekar és két hagyo­mányőrző falusi együttes működik. Az egyik kórust, a diószegi Vox Humana Énekkart meglátogattam a próbán. Gondjaik hasonlóak a mieinkéhez: nincs utánpót­lás. „Temetjük egymást...” — mondta szomorúan az együttes idős pedagógus kar­nagya. A fiatalok bizony ná­lunk sem tolonganak a kó­ruspróbákon. Pedig ez az együttes tavaly (a gutái ve­gyeskarral osztozva) II. dí­jat szerzett a galántai Ko- dály-napokon. A harmadik az országos népművészeti fesztivál a ga- rammenti Zseliz városkában (előzsürizés után) meghívott 10—10 együttes fesztiválja minden év júniusában. Az idén Diószeg, Somorja, Ko­márom, Fülekpüspöki, Szína, Nagyida, Nagykapos, Király- helmec, Dunaszerdahely és a galántai magyar gimnázi­um péptánccsoportjai és kó­rusai vettek részt. A galán­tai járás hagyományőrző csoportjai, népi énekesei és hangszeresei Csak tiszta for­rásból címmel eredeti folk­lórműsort tolmácsoltak. Az idősebb korosztályból sokan meghatottan emlékez­nek Kodály Zoltán legutolsó látogatására Galántán, ami­kor ezrek gyűltek össze tisz­teletére az Eszterházy-kas- tély parkjában, 1943 máju­sában, hogy hallhassák sza­vát. A programban a galán­tai járás 15 népiskolájának kórusai adtak műsort, az összkar pedig — 1000 gye­rek! — az egykori „mezítlá­bas pajtások” unokái külön népdalcsokort énekeltek. Ek­kor mondta ünnepi beszédé­ben Kodály: „ ... Rozi, Agnes! És ti, többiek: vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvü lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, első igazi, felejthetetlen zenetanára­im!... Titőletek tanulhat­tam meg magyarul dalol­ni... Lehettem volna zene­szerző klasszikus mesterek­től tanulva is, s talán euró­pai hírű akkor is, ha soha­sem találkoztam volna Pa­lántával. De magyar zene­szerző, magyar zene szerző­je nem lehettem volna soha a házunkban megforduló s élő szolgálólányok nélkül, akiknek danája először döb­bentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, törté­nelmünk során tőlünk elide­genedett, de most újra meg­talált saját zenei anyanyel­vűnk, az igazi klasszikus magyar zene világa ...” Erre emlékeznek talán a legszívesebben ma is Galán­tán. Wallinger Endre KÖLTÉSZETÉBŐL ERŐT LEHET MERÍTENI lékely Zoltán * i **J i J Jékely Zoltánnal 1982. ja­nuár 28-án találkoztam utol­jára. A pontos dátumot az Angyalfia című prózaköte­tébe írt dedikációja jelzi. „.. .a nagy télből való fel­támadás reményében...” ■■— írta ajánlásként, s szóban hozzáfűzte: nagyon ólálkodik körülötte a halál. Még ál­mában se hagy nyugtot ne­ki. A múlt éjszaka például egy régen elhunyt barátja invitálta meg. Egy föld alat­ti folyón ringó ládába kel­lett beszállnia,. amelynek egyik fele üres volt. Egymás mellett feküdtek; így úszott velük a kettős koporsó-ladik. „Én azonban nyugodt voltam — fűzte hozzá sietve Jékely Zoltán —; tudtam, hogy visszatérek az evilági élet­be.” Ekkor villant eszembe először, hogy elveszíthetjük őt, akit addig halhatatlannak hittem életszeretete miatt. Néhány hét múlva meghalt; nem élte meg a tavasz be­köszöntését. ... 1913. április 24-én született Nagyenyeden. A Bethlen Gá. bor fejedelem által alapí­tott híres kollégium szellemi erőterében nevelkedett. Jog­gal hihette, hogy „Enyed a világ közepe”, hiszen a vá­ros — iskolája révén — olyan szellemeket adott a magyar művelődéstörténet, nek, mint Apáczai Csere Já­nos, Pápai Páriz Ferenc, Bőd Péter, Bolyai Farkas, Körö­si Csorna Sándor, Barabás Miklós, Kemény Zsigmond, s a névsort hosszan folytat­hatnánk Sütő Andrásig. A tatárok elől nem egy­szer oltalmat adó erődtemp, lom városa, a labancokat ve. rő diákok legendája — akik­nek fütyköseiből fűzfák sar­jadtak — és a kollégium életre szóló hatással volt Jékely Zoltánra, akinek pá­lyáját a szülői ház is meg­határozta. Az apa, Aprily Lajos az enyed i kollégium tanára, Zoltán születésekor már ismertr költő volt. Rit­ka eset; az apa költősége nem nyomta el, hanem fel­szabadította a már gyermek Jékelyben felizzó poéta-te- hetséget. Nem véletlen, hogy .nem apáról és fiúról beszé­lünk az ő esetükben, hanem két különálló, eredeti alko­tóművészről, akik táji-föld­rajzi indíttatásuk, szellemi­ségük és kultúrájuk révén úgy kötődnek egymáshoz, ahogy Kuncz Aladárhoz vagy Dsida Jenőhöz is kapcsolód­nak. Jékely Zoltán előbb Enyedről Kolozsvárra, majd 1929-ben Budapestre köl­tözött a családdal. A frissen végzett Eötvös-kollégista di­áknak Éjszakák címmel itt jelent meg első versesköte­te 1936-ban. A költőként be. mutatkozó Jékelyről hama­rosan kiderült, hogy bravú­ros művelője a szépprózá­nak, az esszéknek és a műfor­dításnak is. Kitűnően tudott románul, németül, franciául és olaszul. De hogy mennyi­re varázslatosan birtokában volt a magyar nyelvnek, ar­ról novellái és elbeszélései mellett éppen a műfordítá­sai győzhetnek meg legin­kább. (Hány meg nem írt verset és prózai munkát te­methettek a nagy műgond­dal és felelősséggel magyarul életre keltett idegen nyelvű szövegek!) Kötegnyit tesz ki a lefordított munkák kata­lóguscédulája. Dante Üj éle­te, Goethe Faustja, Thomas Mann Kiválasztottja, Jarry drámái, Jules Barbey D’Au- revilly kisregényei a ma­gyar nyelv más-más fórrá, sait buzogtatják föl. Külön emeljük ki legkedvesebb for­dítói munkáját, Széchenyi Naplóját, amelynek első fe­lét ő ültette át magyarra. Az elmúlt években meg­jelent prózakötetei, az An­gyalfia és az Édes tenger prózaírói művészetéből ad­tak ízelítőt. A megcsúfolt vendégbarátság vagy a Szemtől szembe az ötödik macedón légióval című el­beszélésének maradandó részeit képezhetik majd egy XX. századi magyar prózai antológiának. Leendő életműsorozatá­ban bizonyára külön kötet­ben jelennek meg verses drámái, színművei. Remél­hető, hogy majdan színhá­zaink is felfedezik őket. Jékely Zoltán költő. Akik ismerték, bizonyára akkor is ezt mondanák róla, ha egyetlen verset se ír. De Jé- kelynek nem egy versét köl­tészetünk legszebb darabjai közé emelte az idő. Költé­szetéből erőt lehet meríteni. S akik ezt tudják, bizonyá­ra gyakran fellapozzák Az idősárkányhoz címmel leg­utóbb kiadott régi és új ver­seit. Kovács István Szirtes János: A csodaszarvas (Hauer Lajos reprodukciói — KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents