Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
8 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 29., szombat KARACSONDI IMRE mikor a szív a szív tőié szorul mikor meztelen húsra hús borúi hiába szemed kifordult fehére hiába a zihálás zsibbadt zenéje hátunk mint kettős pengeél csillog a padló szegletén hiába a cigaretta a szájban hiába hajlat a hajlat hajlatában hiába mert minden mi van kezdete valaminek és semminek sem a vége hiába fekszünk ájultan kisiklott testtel újra kezdődik minden mindenik perccel mikor sziv a szív fölé szorúl mikor meztelen húsra hús borúi Frissen festve A magyar festészet új hulláma Valóban frissen festett művek ezek a munkák, valóban a magyar piktúra új hullámának eredményeit láthatjuk? Ez a kérdés lényege, melyet nem kerülhetünk meg a tárgyilagos válaszadással. Walt Whitmann költő szavaival szólva egyik „nemzedék elvégzi feladatát, s jön a másik”. Vajon iga. zán elvégeztük-e küldetésünk, s felvértezett-e a most induló korosztály arra, hogy hivatását betöltse? Gúny, vállveregetés, túlszigor itt nem segít, csak a pontosság. Annál is inkább, mivel e most induló raj — bár Nád- ler István, Hencze Tamás személyében az akciófesté. szetnek már régóta ismert képviselőit is láthatjuk, Bak Imréről nem is szólva — ;ele próbálkozással, kísérle- ező kedvvel, heves közlés- /ággyal, útkereséssel. Az Ernst Múzeum kiállí- ;ói közül Kelemen Károly estészete újszerű, ahogy az icsetjárást felnagyított fo- óval ötvözi, miközben „Hei. legger szánt”. Igaz, kecskékkel. Nem is személy, ha- lem a szürkére magányoso. lott filozófia, de van ütése i műnek ugyanúgy, mint hullás József monumentális 'églegességű könyvportréi- lak. E karóba tűzött könyEGY POSZTUMUSZ REGÉNY JUGOSZLÁVIÁBÓL Ivó Andric: Omér pasa 1850 áprilisában Szarajevó lakossága nem kevés aggodalommal tűnődött közeli jövendőjéről. Híre jött, hogy a török birodalom messze földön rettegett vezíre, Omér pasa Boszniába érkezve átvonul a városon. Korábban a pasák és vezírek ilyenkor csak rövid ideig tartózkodtak Szarajevó falai között (a vezír székhelye mindig Travnik volt), s így kiszámíthatták előre, milyen kötelezettségeket ró reájuk a különösebben nem óhajtott „vendéglátás”. Omér pasa csalódást okozott nekik: egész esztendőre maradt, s ez az egy esztendő a megpróbáltatás, a félelem, a megalázás szomorú korszaka lett életünkben. Városnegyedeket ürítettek ki a pasa és kísérete számára, palotákat foglaltak le, rekviráltak, s aki ellenszegült, az máris a Sztambul felé vezető utak valamelyikén találta magát, rabszíjra fűzve. A félelmetes szeraszker (fővezér) szultáni parancsra szállta meg az országot: a birodalom modernizálását ellenző bosnyák és Hercegovinái bégek és agák lázadásait kellett letörnie. Nem kis gyakorlata volt ebben. Albánia, Szíria, Kurdisztán, Mekedónia voltak addigi állomáshelyei s mindenütt szenvedés és vér jelezte útját. Könyörtelen ember volt. Mint minden hitehagyott, aki karriervágyból cserélt hazát, szívet és elveket. Omér pasa szinte gyerekként lépett a murtadinok (a szó árulót, illetve renegátot jelent) sorába: Ilkái szerbnek született, a görögkeleti vallásban nyerte a keresztséget, apja osztrák granicsártiszt volt és őt magát még Mico Látás néven jegyezték be a zárai kadétiskola anyakönyvébe, tehát — apja nyomdokait követve — az osztrák hadsereg tisztje akart lenni. Nem sikerült. Apját sikkasztás miatt nyugdíjazták, s ezzel az ő sorsa is megpecsételődött. Az osztrák tiszti kardbojt — amely oly köny- nyen elérhetőnek tűnt még a minap az eminens diákként számontartott Mico Latasnak — most egyszeriben csillagászati távolba repült tőle. A becsvágyó fiatalember nem sokat tűnődött: a hajdani ősök útjára lépett, akik hasonló élethelyzetekben Törökországba szöktek. Záróvizsgáját követően maga is ezt tette: egy vezérkari térképpel, bizonyítványával, taplóval és tűzszerszámmal rakott meg egy viaszosvászonból készült zacskót, pisztolyt, kést és iránytűt vett magához, s nekivágott a török határnak. Szerencsésen átjutott. Előbb szolga volt Banja Lukaban, majd Vidinben tanitó, végül — az iszlám felvétele után — Sztambulba került, s itt már szinte töretlen ívű volt pályája. Tanított a felsőbb katonai iskolában, aztán a trónörökös nevelője lett, ennek trónralépése után pedig szeraszker. Andric a regény kínálta eszközökkel tudósít e különös életpályáról. A likai származású tisztnövendékből a szultán birodalmának fővezérévé lett Látás életútjának regényesíthető elemeit emelte ki — így formálva meg a pasa mesteri személyiségrajzát. Becsvágy és cinizmus, erőszakosság és látszatengedékenység, hiúság és olykori aszketikus fegyelem, máskor egyfajta felsőbbren- dűségi tudat jellemzi ezt a regényhőssé emelt történelmi figurát, aki játszi köny- nyedséggel sajátította el „az oszmán hatalmasságok és gazdagok szokásait". Háremébe keresztény asszonyt vitt első számú feleségként, ugyanakkor — „kéjsóvár természetéből” adódóan — „fiatal asszonyokat és lányokat”. később „már kislányokat és kisfiúkat” hozatott. Miként az oszmán előkelőségek, ő is hamar megszokta, hogy mindig csak nála alacsonyabbrendűekkel beszél, s ezt diplomáciai tárgyalásain is éreztette partnereivel. Az osztrák konzul jellemezte így: „a szeraszker eltitkolja az igazat, körülbelül úgy, ahogyan az emberek a hazugságot takargatják mások előtt. Mindezt olyan következetesen és mesterien teszi, hogy csak ő ismeri ki magát a hazugságnak és az igazságnak ebben a szövevényében, és sosem téved el a saját maga alkotta labirintusban. Ehhez tartja magát a legnagyobb ügyekben éppúgy, mint a legjelentéktelenebb dologban, akár hivatalos, akár magánügyről legyen szó.” Hasonló személyiségrajzot többet is tartalmaz a regény. A keresztény feleség, Szaida hanuma portréja legalább olyan fontos strukturális pillére a műnek, mint az Omér pasáé. Ez a Brassó, Bécs, Bukarest és Sztambul között hánykódó, végül a szeraszker háremében meggyökerező szép, ám szeszélyes, művészetekért rajongó nő az európaiság színeit jelenti a vezír környezetében, s alighanem a legfélelmetesebb életsors részese is: boldogtalanságáért sem a pompa, sem az „úrnői" pozíció, de még gyermeke sem kárpótolja. És ott vannak a többiek, a pasa magyar, lengyel, osztrák és más nemzetiségű tisztjei. A birodalombeliek felfogása szerint ők is murtadinok, s bár kiváló katonák, az iszlám melletti elkötelezettséget feltétlenül vállalók. Omér szemében mégis „alacsonyabb- rendűek”. De szánalmasak, esendőek a többiek is. A horvátországi festő, Karas éppúgy, mint Omér kavedzsi pasája, Ahmet aga, vagy éppen a szerelmi csalódása miatt gyilkosságra vetemedő, majd öngyilkosságot elkövető Costache Tenisanu, a vezír „majordomusa”, azaz: „a főszakács, valamennyi konyha és a személyzet felügyelője, az ebédek és vacsorák afféle protokollfőnöke”, aki „szigorú és kérlelhetetlen volt a büntetésben" ám roppant szánalmas és szerencsétlen ember. Andric e hatalmi gépezet ábrázolásával kitűnően tudja érzékeltetni azt a nyomasztó állapotot, amelyben Szarajevó és Bosznia lakosságának egy esztendőn át élnie kellett. S teszi ezt anélkül, hogy borzalmak részletező leírásával terhelné az olvasót. Miként a korábbi művekben, ezúttal is az atmoszférateremtés kitűnő mestereként mutatkozik be, amely kezdetektől olyannyira meghatározója volt prózájának. Erre a műre is érvényes ama, közel negyed- százada Svédországban elhangzott megállapítás, mely szerint az 1961 évben olyan író kapta a Nobel-díjat, akit élvezettel lehet olvasni. Az olvasmányosság titka itt elsősorban az olykor balla- disztikus hangulatú, máskor bölcsességet árasztó, majd meg tárgyilagosságra törő elbeszélő modor, amelyet már Németh László is észrevett az Andric-novellák olvasásakor. A regényt Csuka Zoltán fordította magyarra. Szomorú egybeesés: az eredeti mű és a fordítás egyaránt posztumusz kiadás. Lőkös István Fincehelyi Sándor: PFZ bt Birkás Ákos: Hegyvidék vek lényegében emberek, korunk kataklizmáit és veszélyeit jelzik, nem hatástalanul. Az is vonzó, hogy senki nem ismétel közülük, mindannyian az akciófestészet egy-egy változatát valósítják meg. Csakhogy az akció nem mű, hanem annak csupán ígérete, felvonulási terepe, s ezen nem segít az sem, hogy az egész világon elterjedt. Csapda ez a javából a . Valami furcsa, kíváncsisággal fűszerezetett vágy űzte, hajtotta, hogy visszatérjen tűnt ifjúsága színhelyére. Senkije nem volt már ebben a kisvárosban, még csak egy besüppedt sírdomb sem várta a temetőben. Csak az emlékek, a fakulásukban is színes, az emlékezet mélyéről ködfelhősze- rű lebegéssel előhullámzó emlékképek. Tizenhat évet hagyott el itt az életéből, és úgy vetette le akkor a múltját, mint kopottas bocs. kaikabátját. Felednivalóan feledhetetlen évek voltak ezek, szinte minden nap maradandó nyomot hagyott emlékképeket őrző sejtjeiben: bombázások, repeszszi- lánkzúzta ablakok, kiterített, lepedőbe takart tetemek, aknák sivító hangja, üszkösre égett gerendacsontvázú háztetők, a melasz, a zabkása, a Maláta pótkávé íze a szájban, az első cigaretta, az első lány hajának illata, séták a hársak alattt a gyöngyözve rohanó kis patak partján és Tide. TIDE. Csupa nagybetűvel írta, firkálta a falakra TIDE nevét, megtanulta visszafelé olvasni és írni a szavakat, csakhogy világgá kiálthassa, a házfalakra, a kerítéskapukra írhassa, és mégis elrejthesse a valószínűtlenül álomszőke lány nevét. TIDE=s= EDIT. S a másik szólt: KEL- TERESZ=SZERETLEK. Most, harminc év múlva is csak érte, miatta jött visz- sza, járja a szűk kis utcákat, nézegeti a későbarokk műemlékházakat, a boltíves kapualjakat, a repkénnyel befuttatott tűzfalakat. Aztán hirtelen, mint óriás felkiáltójelet toronydarut lát az apró házak fölé emelkedni, lakótelep épül az egykori kis városmag körül, és egy hatalmas dózer sárga port kavarva régi vályog, falakat aláz a porba. Aztán mintha csak látomás volna: ott áll a régi ház előtt, amelyről azt hitte, nyoma sincs már. Sőt a cukrászda is ott van a régi helyén — a kirakat faragott foglalatát álomkékre festették, kék keretű a cégtábla is, rápingálva: színes fagylaltgombócok, torták, lebegő gyümölcshabok. A cégér is a régi: óriási töl. csér fagylalt. A ház vakolata vakítóan új, a háborús repeszdarabok becsapódásainak nyomai eltűntek már... S bent is minden a régi. A biedermeiert utánzó, hajlított hátú székek, csavart oszloplábakon nyugvó kis asztalok — csipkék és térítők mindenütt. A kiszolgálópulton azonban már presz- szógép csillog. Csipkekötényes, fekete kontyos fiatal nő szolgálta ki, és amint a forró kávét kavarta, lopva körülpillantott, nem lát-e másvalakit is a pult mögött. A hátsó ajtóra rakott kék függöny meg-megbillent, hallani lehetett, hogy bent matat valaki. Nyílt az ajtó, s amikor a belépő felé fordult, kiejtette kezéből a kávéskanalat. TIDÉ-t látta maga előtt húszévesen, álomszőkén, hosszú, bőderekú divatos ruhában. Csak bámult elbűvöltem .. A lány észrevette, hogy rámered, kicsit felkapta a fejét, mint aki megszokta a mohó férfitekinteteket, aztán szinte suhanva tűnt el a lefüggönyözött ajtó mögött. Nemsokára valamelyik emeleti szoba felől zongoraszó áradt halkan, Iá. gyan, Chopin egyik keringő, jét játszotta valaki — bízó. nyára a lány —, és őt mégis valami fájdalmas, furcsa, nosztalgikus mélabú járta át.... Hát lehet, hogy újraéledtek Ulmannék ennyi év után! Hát mindig újraélednek? Honnan lehetett pénzük, erejük mindent újrakezdeni: hiszen a cukrászdát, a házat, no meg a vendéglőjüket elvették tőlük negyvenkilencben. Jól emlékezett, lehúzva álltak akkor a redőnyök az ablakokon is. „Kitelepítették Ulmannékat — hozta a hírt az anyja. — Azt mondják, kilószámra állt az arany a pincéjükben elfalazva. Apa, tehetnél értük valamit a pártnál. Nem voltak rossz emberek.” „Csak burzsujok — mondta az apja. — Az öreg Ulmannt, meg a katonatiszt fiát letartóztatták államellenes szervezkedésért. Semmit sem tehetek.” Aztán valamit mégis tehetett, mert elintézte, hogy a család egyik rokonuknál húzódhatott meg valamelyik közeli faluban. Aztán anyja kisírt arcát látta maga előtt, vörösre dörzsölt szemhéjai alól foly. dogáltak a könnyek. „El- vitték Apát! Nem tudom, miért! Két idegen detektív jött érte, és egy autóba ültették!" A kapitányságon azt mondták, semmit nem tudnak, de ha elvitték, okuk volt rá. Ne is érdeklődjenek, ha ártatlan, úgyis kiengedik. A pártbizottságon aztán megmondták az anyjának: apja nagy bajba került jugoszláviai partizán múltja miatt, hazaárulással vádolják. Anyja azelőtt is rengeteget sírt apja miatt. Évekig azt hitték, elesett a háborúban, aztán negyvenötben szakadó, zott katonaruhafélében váratlanul beállított. Óriási volt a meglepetés és az öröm. Tito partizánjaival harcolt, a győztesek oldalán jöhetett haza, alapítója lett a városban a kommunista pártnak. Anyja aggodalmai ettől kezdve más irányba fordultak. „Elveszitek, szétosztjátok a földet, mi lesz, ha visszajönnek az urak?” Sírt 1948. március 25-én is, amikor apja lett az államosított gépgyár munkásigazgatója. Letartóztatását már könnyek nélkül viselte el — üzent a bátyjának, a gyártól kapott rozzant teherautóra felpakoltatta a szoba- konyhás lakás szegényes hol. miját, és egy alföldi falu nagy parasztházának földes szobájában húzódtak meg a bátyjánál. Nem érte meg, hogy bizonyságot kapjon, mi .lett a férjével. Egy hónappal a temetése után a gyerekek kapták meg az értesítést: apjukat kitüntették, ártatlan volt, koholt vádakkal ítélték tíz év börtönre, és egy véletlen baleset nyomán halt meg a büntetőtáborban munka közben. Itt ül újra a régi cukrász, dában, ahol gyerekkorában olyan sokszor járt. Persze nem vendég volt. Anyja a háborús években Ulmannék. hoz is járt mosni, takarítani, s őt is elhozta a húgával. Segítettek hozni-vinni a ház körül, s néha az Ulmann- gyerekekkel, Edittel és Tamással játszottak a kertben a rózsalugasban az oszlop alakúra nyírt cédrusok között, természetesen „mamást- papást”. Később egy diákbálban ta_ lálkoztak. A lánylíceumba farsangkor meghívták a fiú. kát a közeli gimnáziumból, és ilyenkor kis műsorral is szerepeltek, ö a Rigolettóból Az asszony ingatag című népszerű áriát énekelte. Óriási tapsot kapott. Lágy, hajlékony baritonja volt, tanárai biztatták tanuljon énekelni. Edit zongorázott. Chopin egyik keringőjét ját. szotta, s hatalmas ováció fogadta. Akkor este csak vele táncolt. O meg igyekezett, hogy sötétebb zugokba kerüljenek. A teremben, kör. ben a fal mellett, ott ültek, beszélgettek a lányok szülei, nénikéi, a gardedámok, és minden lépésüket figyel, ték. O tánc közben vette észre, hogy egyik cipőjén kiszakadt, kifeslett a nagyon megkopott bőr, és úgy igyekezett fordulni, nehogy észrevegyék a szegénység bélyegét a lábakra figyelő gardedámok. Megállapodtak, hogy hazakíséri Editet. A ruhatárnál aztán meghallotta, amikor anyja sziszegve ráparancsolt a lányra. „Megtiltom. Egyedül jössz haza. Egy egy proli." Aztán mégis találkoztak. Sőt, leveleztek is. Kitalál, ták, hogy visszafelé írják a - szavakat, így lett ő ICAL — LACI, EDIT pedig TIDE. Elhagyott helyeken sétáltak,, Gombkötő Gábor István: Nosztalgia B&h Imre: Az ismert történet
