Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
Ilyen az a háború... Egy lengyel menekült emlékeiből NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 29., szombat 4. A vásott fog nem átok Beszélgetés dr. Makra Csaba főorvossal, a fogmegbetegedések megelőzésére szolgáló modell-program készítőinek vezetőjével A rossz fótiakat a civilizáció átkának, napjaink nép. betegségének, öröklött tulajdonságnak tartják sokan. Csak tipródunk a féligazságokban, ha fogaink állapotáról esik szó. Azok pedig közben — a statisztikai adatok szerint — egyre romlanak. Legalább is ezt bizonyítja egy gödöllői orvoscsoport felmérése. Tapasztalatukról. legfontosabb következtetéseikről és a lehetséges tennivalókról kértünk tájékoztatást a munka irányítójától, dr. Makra Csaba főorvostól, a Magyar fogorvosok egyesületének titkárától. — Munkatársaimmal kétezer, 2—6 éves gyermek minden szempontra kiterjedő fogászati felmérését végeztük el. Kiderült, hogy kétévesek 24 százalékának szuvas foga van, és hatéves korukra ez az arány eléri a 85 százalékot. Ez azt jelenti, hogy később, 7—14 éves korban minden gyerek. nek átlagosan hét szuvas foga van. Tapasztalataink szerint a szülők többsége a fogszuvasodást civilizációs betegségnek és öröklött tulajdonságnak tartja, és félvállról is veszi. Pedig a külföldi tapasztalatok, és saját kísérleteink is igazolják, hogy a fogak romlása 'megelőzhető. Több országban a szervezett, tömegeket átfogó óvintézkedések hatására a fogmegbetegedések trendje csökken. Svájcban például, ahol 1963-ban programot indítottak a megelőzésre, 1979-re 70 százalékkal csökkent a fogszuvasodás. Hasonló, kedvező eredményeket értek el a skandináv országokban és az NDK-ban is. Hazánkban ezzel szemben a fogszuvasodás intenzitása az utóbbi tizenöt évben 32 százalékkal nőtt. Ezen belül a 25 éven aluliaknál az arány 53 százalék, a 12—14 éves korosztálynál pedig száz százalék. Ez a megbetegedések olyan fokát jelzi, amelynek felszámolására jelenleg ke. vés a fogorvos. Halaszthatatlan feladat tehát az intenzitás növekedésének megállapítása. illetve visszafordítása. Ehhez kiterjedt és komplex megelőző munkát kell végeznünk, és az óvodás korúaknái kell kezdenünk. — Melyek ennek a legfontosabb területei? — Tekintettel arra, hogy a fogszuvasodás jelen is- ímereteink szerint több okból eredő megbetegedés, ezért a megelőzésnek is komplexnek kell lennie. Az egyik legfontosabb fel- aladat a táplálkozási szokások megváltoztatása. Főleg a kisgyermekeké korszerűtlen, közétkeztetésben és otthon egyaránt. A testi— szellemi fejlődésüket biztosító értékes fehérjék, ásványi sók és vitaminok helyett a szénhidrátfogyasztás került túlsúlyba. Hazánkban az egy főre jutó cukorfogyasztás 1982-ben 38 kilogramm volt, ezen belül az óvodás korúaké közel 47 kilogramm. Csak a helyzet érzékeltetésére említem meg. hogy a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) „Egészséget mindenkinek 2000-re" programjában ajánlásként a fejlett országokban 22 kilóra kívánja csökkenteni a cukorfogyasztást. .. Sajnos, a szülők már a csecsemőt édes ízhez szoktatják. A magas cukortartalmú üdítők helyett is inkább vizet, rostos üdítőket, tejet, joghurtot kellene adni a gyerekeknek. Baj van a kicsik rágóképességével is. A megelőzés másik területe a megfelelő mennyiségű fluor bevitele a szervezetbe. — Milyen összefüggés van a szervezet fluortartalma és a fogak állapota között? — A fluor növeli a fogzománc ellenálló képességét. A szuvasodásnak ellenálló kemény zomáckristályok viszont csak akkor képződnek, ha a szervezetnek megfelelő a fluortartalma. Optimális esetben az ivóvíz elegendő fluort tartalmaz. Hazánkban a lakosságnak sajnos, mindössze 1,1 százaléka jut ilyen vízhez. Ezért a fluorbevitelről mesterségesen kell gondoskodni. A legkézenfekvőbb megoldásnak az ivóvíz, vagy a konyhasó fluorozása tűnik. Az előbbit Svájc Basel kantonjában és az NDK több városában alkalmazzák eredményesen, az utóbbira pedig Tóth Károly és munkatársai végeztek Szeged környékén eredményes kísérletet. Nálunk egyelőre a fluortablettákkal való bevitel valósul meg a jövő évtől bölcsődékben, óvodákban és az általános iskolákban. Vannak otthon is alkalmazható kiváló készítméDr. Makra Csaba nyék, ilyen többek között a fluortartalmú fogkrém és a gyógyszertárakban kapható Elmex-zselé. A megelőzésnek további területei végezetül a megfelelő szájhigiénia kialakítása és a korai gondozás. — Gondolom, ezeken a területeken tudnak a szülök legtöbbet segíteni. — Igen, és van tennivaló bőven. Az általunk vizsgált gyermekek 76 százalékának például közepes, vagy rossz volt a szájhigiéniája. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők megszerettessék a gyerekekkel a fogmosást. Amint kibújnak az első fogaik, adjanak kezükbe fogkefét, hadd játsszanak vele, kenjék össze magukat fogkrémmel. Aztán tanítsák meg őket fogat mosni, majd később e téren is mutassanak példát nekik. Nagy segítség az illatszerboltokban kapható lepedékfestő tabletta (plakkfestő tabletta), amely pirosra festi a fogmosáskor eltávolítandó lepedőket. Fontos a megfelelő fogkefe kiválasztása is. ★ Dr. Makra Csaba főorvos vezetésével a fogmegbetege. dések megelőzésére modellprogram készült. Az Állami Ifjúsági Bizottság hivatalos és anyagi támogatásával hatják végre négyezer gyermekkel, születésüktől tízéves korukig vizsgálva és kezelve őket. A fenti interjúban is jellemzett programról tájékoztatást kért az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága. A kísérlettel arra keresnek vá. laszt. hogy milyen tudományos. módszertani és szervezési irányelvek alkalmazhatók. milyen munkabefektetéssel. mekkora költséggel és mennyi idő alatt, milyen eredmény érhető el. Árpási Zoltán A szeptember alighanem mindig kellemetlen emlékeket ébreszt a lengyelekben. Hiszen a legszebb őszben sem feledhetik, hogy negyvenöt esztendeje földjükön kezdődött a II. világháború, amely aztán vérrel, könnyel áztatott még egy sor más országot is. Különösen annak nehéz visszagondolni a történtekre, aki átélte a nehéz időket s gyermekfejjel vészelte át a felnőtteket is megviselő szörnyűségeket. A zivataros események egyik köztünk élő szemtanúja a füzesabonyi Trojan Marian Jozef. — Alig, hogy- a német fasiszták lerohanták Varsót — idézi beszélgetésünk alkalmával a megpróbáltatásokat —, kedves szülővárosomban Przemysl-ben is felborult a béke. Riadók ijesztgették nemcsak a velem egykorú nyolcesztendőseket, hanem bizony az öregebbeket is. Aztán az ellenséges repülőgépekről golyózáporok seperték végig a háztetőket, sőt, egészen közel az Ordona utcához, ahol a családi fészkünk volt. bomba robbant. Eleinte csak a külterület fásabb, bokrosabb helyeire húzódtunk, később azonban sokan inkább a legendás vár elhagyott, régi bunkeréiben kerestek biztonságot. Apám a tíz kerületi katonai parancsnokság egyikében polgári alkalmazott hivatalsegédként is szigorú készenlétre kapott utasítást kolléganőivel együtt, majd elég gyorsan az evakuáltak közé került. Ez utóbbit szeptember 8-án reggel közölték vele, hozzátéve mindjárt azt is, hogy már este induljon családunkkal. Négyen voltunk, s eredetileg 50—50 kilós csomagot vihettünk volna magunkkal végül azonban csak any- nyi lett ebből, amennyit nagy hirtelen összekapkodhattunk, s cipelhettünk a kezünkben. A teherpályaudvarra már nem mehettünk át a San folyó hídján. mert az ellenállóink — készülve a németek várható érkezésére — aláaknázták az egész építményt. Jobb híján így csónakkal keltünk át, s hajnalban lendültünk útnak a vonattal a teljes ismeretlenségbe. Csak annyit tudtunk, hogy kelet felé menekülünk. . . — Milyen volt az utazás? — A kitelepüléshez — mondani sem kell — csak amolyan „marhavagonokat’' kaptunk, s az amúgy is lassú szerelvényt gyakran megállította egy-egy támadás. Az első még délelőtt ért bennünket s délután a második. Az éjszakában sokáig Drohobycz szétbombázott, égő olajfinomítójának fénye mellett folytattuk az utunkat, mígnem Gaje Wyz- ne-nél olyan súlyos találatot kapott csapatunk, hogy sajnos, emberéletet is követelt. Jól megjegyeztem: itt láttam all. világháború első halottait .. Rohatynból már gépkocsikkal mentünk tovább majd több órás erőltetett gyaloglással 19-én déltájban értük el a magyar határt. Az országhatáron magyar tiszt fogadott bennünket. egy lengyel pedig a legszükségesebb ellátmányunkról intézkedett. Akinél fegyver volt,' leadta, a katonai iratanyagot megsemmisítették. Húszadikán este értünk a borsodi megyeszékhelyre, majd egész éjjeli vonatozással 21-én reggel Füzesabonyba. A régi 33-as út sorompójához tolták ki a szerelvényünket. Délutánig maradtunk itt, amikor Egerbe továbbították a társaságot. A várat jelölték ki első táborhelyünkké, jómagam ott laktam, ahol ma a képtár van. Sok egri kíváncsi lett ránk. s aki csak a közelünkbe került, adott valamit — mint már Abonyban is, az ottaniak. Ekkor kaptam életem első pogácsáját. Mifelénk ugyanis nem ismertük eddig ezt a finomságot. Sötétkék egyenruhája után az apámat is tisztnek hitték a magyarok, ezért 27-én másokkal együtt visszaküldték bennün' két Füzesabonyba, az ott kijelölt tiszti táborba. — Milyen volt a füzesabonyi élet? — A csendőrség udvarán osztották szét a menekülteket. Ki-ki azt vitte közülünk, akit a legszimpatiku- sabbnak talált, fgy keveredett a bátyám Kelemenékhez, a hozzá hasonló korú diákfiú mellé, mint érdekes barát. Én pedig a szüleimmel Kovácsnéhoz, egy vasutas ember özvegyének a házába. Egy darabig így húztuk meg magunkat tábori felügyelet mellett, közös étkezésre pedig a Hunyadi utca két korcsmájába jártunk. Mi a Gelej-fé- lébe ahol hajdan — mint hallottam — Petőfi is megszállt, ma pedig egy kis ABC-áruház és büfé áll az épület helyén. Mindenszentekkor még itt tanyáztunk. utóbb azonban — ahogyan rájöttek arra, hogy kék egyenruhában nemcsak tisztek vannak — áthelyezték a családunkat is a gyöngyösi civil táborba. — Hol volt ez a tábor? — A mindmáig Orczy-kas- télyként emlegetett műemlékben. A sok rossz mellett kedves emlékem, hogy voltaképpen itt kezdhettem meg végre az elemi iskola II. osztályát — decemberben. A tükörteremben tartották az oktatást, egyszerre az összes gyereknek. Három tanárunk számára én voltam az egyetlen másodikos . .. Áprilisig vettem részt a foglalkozásokon, mivel ekkor újból arrébb sepert bennünket a háború vihara. — Merre, hová? — Megjártuk Barcsot. voltunk Balatonkilitiben — itt egy hentesnél dolgoztam, s olyan jól ment a sorom, hogy egy időben én láttam el eleséggel az egész családot —. megfordultunk Bogláron. ahol hosszasabban is időztünk. Apám pedellusnak szegődött abba a gimnáziumba. ahol a bátyám végül is leérettségizett, miközben én a hatodik általánost befejeztem. A továbbiakban pedig Szölősgyörök. Karád. Andocs, Dombóvár jelentettek hosszabb rövidebb megállót hányatott sorsunkban Bátaszéknél találkoztuk a második német bombázással, amikor már 1945. volt Lajvér, Baja. Szabadka. Szeged, Kistelek követték ezt, majd Szolnok, s egy gyalogtúra — már hazafelé — Miskolcig. Túrára azonban már a távolabbi Debrecenből jutottam. mielőtt az utolsó útnak is nekivágtunk. Április 21- én ért véget a cseppet sem kívánt ,,világjárás”, amikor megint lengyel határra léptünk. — Visszatérhetett a hazájába, a városába. S most mégis itt lakik Füzesabonyban. Hogyan történt? — Még az abonyi tartózkodásunk idején megismerkedtem, összebarátkoztam azzal a kislánnyal, akinek a családjához a bátyám került. A háború után. 1947- től levelezni kezdtünk. A gyermekkori ismeretségből, levelezésből aztán szerelem lett. Évek múltán megkértem a kezét, feleségül vettem. S 1957-től le is telepedtem Füzesabonyban Véglegesen, noha ma is lengyel állampolgár vagyok és szülőhazámhoz anyám, apám sírja, kinn élő bátyám, illetve a krakkói egyetemen tanuló nagyobb lányom köt. Véglegesen, mert jól érzem magam idehaza ■ ■ Gyóni Gyula Cipészműhely a töltés oldalán • • Otven év a kaptafánál „Deák a tollánál, suszter a kaptafánál maradjon”. — tartja a bölcs szállóige. Ez a szentencia igencsak hasznos tanács, hiszen arra int: ki-ki végezze becsülettel ta_ nult mesterségét. Egerben a hajdani zeller- vári hóstyasoron, a bükki vasútvonal töltése mellett szerény kis kertes házikóban él Zsemlye Sándor cipészmester. ö aztán igazán megfogadta az említett útmutatást, fél évszázada hű választott szakmájához, s napjainkban, hetvenévesen is „reperálja” a használatban megbetegedett lábbeliket. Környékbeli kuncsaftjai szerint a kertben álló termetes diófára néző műhelyéből gyakorta kora hajnaltól késő délutánig kihal- latszik a kopácsolás zaja. — Ha sok boldog akad, hűvösebb napokon már pirkadatkor begyújtok a vaskályhába, leakasztom a gerendáról a régi petróleum- lámpát, s hozzákezdek a tátongó torkú cipők, szakadt szíj szandálok, feslett csizmák javításához. Talpalni. foldani való mindig is akadt elég. Aztán nemegyszer előfordult az is, hogy egy pajkos gyerek beugrik ide hozzám az utcáról: — Jaj, Sándor bácsi, lerúgtam a csukám sarkát, tessék már helyre ütni, mert otthon szorulok érte. — Megértem én ezt is, s aztán helyre igazítom a sérült lábbelit — meséli mindennapi munkájáról a barátságos mosolyú idős mester, s a további beszélgetés folyamán felidézi a tanonc- éveket és a szakma dicsőbb napjait: — Tősgyökeres hóstyai „szikra” vagyok, mert erre. felé így titulálták a legényeket, 1930-ban, 16 éves koromban álltam be Purszki István, Mária utcai suszterjába tanoncnak, s három évvel később egy másik mesternél, Liktor Lajosnál „remekeltem" Az akkori módi szerint, egy pár női száras cipő volt az első komoly művem. Aztán megfordultam még több műhelyben is, ahol alaposan elsajátítottam a szakma for. télyait. Miután felszabadultam sokfelé jártam az országban, pedig már akkor is húztam a lábamat, de még nem kellett a mankó, mint mostanában. A harmincas években igen nehezen akadt számomra is munkalehetőség. Nem voltam afféle gondtalan, fü- työrészö cipészlegény, mint ahogy a nóta mondja. Fájós láb ide, vagy oda, kétszer az apostolok lován, egyszer pedig kerékpáron mentem fel Pestre szerencsét próbálni úgy, mint a mesében a csizmafoltozó varga. Pár évig a főváros angyalföldi kerületében működtem. — Mikor került Sándor bácsi vissza Egerbe? — A háború után 1947- ben már idehaza tettem le a mestervizsgát, s a Szarvas téren, a jelenlegi csavarbolt helyén, menyitottam életem első önálló műhelyét, de nem sokáig dolgoztam magán kisiparosként, mert 49- töl a Cipőipari KTSZ szakmunkása lettem. Szerettem. hiszen ott akkoriban a szakma krémje gyűlt össze. Mégis, azokban az években cudar idők jártak rám. Háromszor eltört a lábam, s igaz a mondás, a szegény embert még az ág is húzza, még egy autó is elgázolt. így aztán a hatvanas évek végén leszázalékoltak. . . — Mégsem adta fel, hiszen mind a mai napig dolgozik. Szüksége van talán a nyugdíjkiegészítésre? — Igazán az tartott életben. hogy éreztem: a munkámra van szükség. No, meg visszavárt a kaptafa is. Afféle nyugdíjas állásban évekig stoppoltam az egri focisták stopnijait, bőrlabdáit. így valahogy minden egyes gólban benne voltam egy kicsit én is. Majd, miután visszaköltöztem a szülői házba, megnyitottam ezt a kis itthoni műhelyt, s jól jön a mellékkereset 2700 forint nyugdíjamhoz. — Ha most megkérné valaki a mestert, hogy csináljon egy divatos pár félcipőt, még elvállalná? — Sajnos, nem. S nemcsak azért, mert már nem bírok annyit mint korábban, hanem már nincs Egerben sem olyan aktív cipőfelsőrészkészítő, aki a bőr előkészítését vállalná. így igaz. Ennek a szép és hasznos szakmának napjainkban mái utánpótlása sincs. Egy-ké! hozzám hasonló öreg suszter kopog már csak a kaptafánál. Leáldozott a szakma hőskora, nem tudom ki fogja megjavítani a cipőket, ha mi már nem leszünk Kár volna, ha „a kontárok pancser munkájukkal” lejáratnák a tisztes munka hírnevét — mondja szomorúan. Amikor búcsúzunk, sza- bódásunk ellenére az idős ember kikísér minket a műhelyajtóig, hisz — ahogy 5 mondja — ez így dukál. Büszkén mutatja a nyárvégi verőfényben virágzó kiskertjét, amelyet szorgos kezű élete párja gondoz. A fiatal diófa mellett megállva önkéntelenül is arra gondolok: a mester talán néhány évvel ezelőtt ezt a fácskát azért ültette, hogy az utókor emlékezzen reá. de vajon kezéből a~ szerszámot az utódok közül átveszi-e valaki? Soós Tamás (Fotó: Szántó György)
