Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújságom.«.uguratu.ii.,»»mi»* Sírni es neuetní Beszélgetés Bacsó Péterrel A tanú és a Tegnapelőtt című filmek után Bacsó Péter ismét az ötvenes évek időszakából forgatott filmet, Te rongyos élet címmel. Alkotásai közismerten sok vitát váltottak ki, de ez a rendezőt nem sérti. Mint mondja: „Nem akarok megdönthetetlen igazságokat kimondani. Provokálni akarok, s nem hivatalos bölcsességgel békíteni." — Sokan bírálták azért, mert groteszk elemekkel ábrázolja társadalmunk fejlődésének ezt a kezdeti, ellentmondásoktól sem mentes szakaszát. Mi erről a véleménye? — Valószínűleg azért van így, mert Magyarországon nem szoktak hozzá az emberek ahhoz, hogy félelemmel és megaláztatásokkal teli helyzetek fonákságain egyszerre nevessenek és sírjanak. Sokaknak idegen az az ábrázolásmód, amely a mulatságos és a torz, ijesztő elemeket természetesként keresi. Pedig a valóságban jól megférnek egymás mellett. A Te rongyos élet című filmemben arra törekedtem, hogy a nézők az egyik pillanatban kacagjanak, a másikban összeszoruljon a torkuk. — Mi indította új filmje elkészítésére? — Ma közismerten a nemzeti egység megteremtése a célunk. Éppen ezért kötelességünk szólni az ország, az új rend építése közben elkövetett hibákról is. Abban az időben emberek tízezreit érintette a kitelepítés, melyről a film cselekménye szól. Demokratikus érzelmű állampolgárok, kisemberek is közös táborba kerültek arisztokratákkal, gazdag gyárosokkal. Sokan kételkedni kezdtek, akik hittek az eszmék tisztaságában és a társadalmi célkitűzések igazságában. Tanúja és résztvevője voltam ennek az ellentmondásos korszaknak. A film elkészítéséhez az ötletet Déry Sári operettszínésznő életének története adta, akit gróf férje miatt kitelepítettek, bár már két esztendeje elvált tőle. A filmbeli színésznő nem foglalkozik politikával, mégsem maradhat kívülálló, hiszen a korszakot változtató események befolyásolják, meghatározzák életét. Részt vettem a filmem vetítésein, majd beszélgettem a nézőkkel. Jólesően tapasztaltam, hogy megértették törekvésemet. — ön elégedett a filmjével? — Igen. Bár, ha újból forgathatnám, akkor egyszerűsíteném a dramaturgiát. Még jobban koncentrálnék a színésznő személyiségére. Sajnos, csak Chaplin engedhette meg magának azt, hogy egymás után kétszer forgatta ugyanazt a filmet. — Nemrég azt nyilatkozUdvaros Dorottya a Te rongyos élet című magyar film főszerepében ta, hogy nem akar többé filmet készíteni az ötvenes évek eseményeiről. A Te rongyos élet az utolsó? — Komolyan gondoltam. Most úgy érzem, nincs több mondanivalóm arról a korszakról. De ki tudja, milyen ötletem támad jüvőre? — Tavaly novemberben Angliában, Yorkshire megye öt városában vetítették két filmjét, és azt követően beszélgetett az ottani közönséggel. A Tegnapelőtt és a Forró vizet a kopaszra című alkotásokat tetszéssel fogadták a nézők. Különösen az önkritikus, merész hangvételért dicsérték. — Valóban. De az is az igazsághoz tartozik, hogy azok, akik eljöttek a vetítésre, már régóta figyelemmel kísérték eredményeinket. Nem véletlenül tévedtek be a moziba, hanem készültek rá. — Ez azonban nem kisebbíti a sikert. — Tényleg nem. Örülök, hogy külföldön is akadnak olyan emberek, akiknek nem közömbös a mi munkánk. Vendéglátóimmal az egri nyári egyetemen — ahol a magyar film a foglalkozások témája — ismét találkozom majd. Már jelezték, hogy Angliából legalább huszonötén érkeznek. — Készül-e új Bacsó-film az idén? — Ősszel szeretnék ismét forgatni. A film története 1944-ben játszódik, a német megszállás után, egy magyar kisvárosban De többet egyelőre nem akarok elárul, ni erről a munkáról, mivel még csak terv, amelynek megvalósítása anyagi feltételektől függ. Itt a filmgyárban a Dialóg stúdió alkotógárdájának tevékenységét irányítom. Kevés pénzből gazdálkodunk szerényen. Szerencsére az elmúlt esztendőkben takarékosan bántunk az anyagiakkal, így fokozatosan képződött kis tartalékunk, amely átmenetileg segíthet az ilyesfajta gondjainkon. Csík Ibolya Dombtetőn (1973) Bródy Sándor emlékezete Halálának hatvanadik évfordulóján SIMÁI MIHÁLY: Tollrajzok Villogó táj Sziromszikrák Kökénytüzek Mályvák első fellángolása Forrósodik az ég-üveg Forrong fehérben az akácfa Karcoló fűbe Hátbatámad a napsugár karcoló fűbe fekszem Zöld kardlapok — veri a nyár hőssé avatja a testem Kiszőkített szerelem Papírmezö pipacspirosba lobban — álmodva ébredek Sustorog határnyi búzaszoknya morzsolom — szinte imádkozva — kiszőkített szerelmemet ANGA MARIA: Jelenidők i A villanyt leoltották. És most sírhatsz tátott szájjal. Szád elé tartott ujjaidon átfehérlik a félelem. II Mozdul az ablak. Bezárja a fertőtlenítő szagát. Méhecskét álmodsz elébe, virágporsárga lábakon áll. III Megmérik tekinteted, szótlan szád mosolyát. Magadra húzod emlékét meleg paplanoknak. írói indulása fényes volt és ígéretes. A békésgyulai ügyvédírnok hódítani érkezett a fővárosba 1884-ben: tarsolyában a Nyomor című novellás kötettel, lelkében a vonzó férfiszépség önbizalmával. Huszonegy éves volt ekkor — Egerben született 1863-ban — és még hitte, hogy az élettől kicsikarható a művészi dicsőség és a boldog szerelem. S a halála szomorú és kiábrándító: a kommün utáni emigrációjából visszatérve betegen, magányosan, megtörve és megöregedve tengette napjait a Rudas fürdőbeli szobájában, míg végül 1924. augusztus 13-án meghalt. Temetéséről elmaradtak a hivatalos irodalom és politika képviselői, de azok a kevesek, akik sírját körülállták a rákoskeresztúri temetőben, tudták, hogy az elmúlt évtizedek egyik szellemi „tűzcsóvája” hunyt ki Bródy Sándor pusztulásával. Alakja és művészete csupa véglet, látszólagos ellentmondás: egyszerre volt vidék és a nagyváros sikerlovagja, az írótársak által tisztelettel, a nők által rajongással körülvett művész és világfi, életszerető és többszöri öngyilkosjelölt, asszimilálódott zsidó és a negyvennyolcas eszmékért rajongó magyar hazafi, a monarchia politikai viszonyaival és a feudálkapitalis- ta társadalommal lázadóan szembeforduló forradalmár és megfáradt, kiábrándult öregember; minden új iránt fogékony művészként Zola műveiért rajongott, ő volt a szociális bajokat, a szegénységet feltáró magyar naturalizmus programadója, néhány művében a kritikai realizmus legkiválóbb képviselője, de ugyanakkor írói palettáján egyszerre csillognak a romantika s a minden régivel szakító szecesz- szió dekorativitásának és enerváltabb dekadenciájának színei is. Azonos volt a magyar századforduló újratörő, európai látókör felé tájékozódó polgári szellemiségével. Élete és munkássága csak így érthető meg: a művészeti és társadalmi forradalmat előkészítő és kivívó „második reformnemzedék” útján neki az úttörő szerepe jutott, de annak a legkitűnőbb volt. Nem betetőző, inkább kezdeményező, Ady Endre és Móricz Zsigmond igazi elődje irodalmunkban. Munkásságát e sokféleségnek megfelelő többszóla- múság jellemzi. Kiváló publicista volt, újságok legjobb cikkírója, de szerkesztőként is kiemelkedő. Az 1903-ban elindított Jövendő című lapja — Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza közreműködésével — a modern koreszmék — így a marxista gondolat — hazai népszerűsítője, bátor hangú sajtó- orgánuma, amely a legjobb magyar írók műveit és rangos világirodalmi alkotásokat közölte, de az igazi nagy szándékú kezdeményezés a Fehér Könyv volt. Kétszer is nekirugaszkodott, 1900-ban és 1914-ben. Egyszemélyes folyóiratként jelent meg, amely a korról a legteljesebbet, a legtöbbet szándékozott elmondani, de megfojtották az anyagi nehézségek és az érdektelenség. Bródy Sándor szépírói tevékenységének jelentős részét regényei és novellái alkotják. Prózájában is több a kezdeményező erő, mint az igazán nagy alkotás. A legjobbak azonban a magyar széppróza gyöngyszemei: Az ezüst kecske, A nap lovagja, A villamos vagy novellái közül az Egy tragédia, a Juló és Julis, a Tuza Ist- vánné és a Kaál Samu szép és értékes művek. A társadalmi kérdések iránti érzékenység, drámai feszültség, emlékezetes alakok és élethelyzetek jellemzik valamennyit. Kiváltképpen jelentős A nap lovagja, a legjelesebb XIX. századi magyar karrier-regény, a monarchia társadalmának kemény bírálata. Vagy emlékezhetünk az író által is főművének szánt Rembrandt című regényére, amelynek nemcsak a nagy holland festő emberi, művészi portréját rajzolta meg hitelesen, de iróniában, tragikus színeiben önnön életszeretetét, haláltudatát és bölcs életismeretét is összefoglalta a világtól búcsúzó író. Mindezek mellett a magyar dráma története is elképzelhetetlen Bródy Sándor nélkül. Drámái között is vál" tozó értékekre bukkanunk (A medikus, Tímár Liza stb.) de A dada és A tanítónő időtálló alkotások. Az előbbi gorkiji mélységű látlelete a nagyvárosi szegénységnek és kitaszítottságnak, az utóbbi pedig a feudális konvenciók szorításában megalázott szép emberségnek és lázadó bátorságnak példája. Eszmei értékeikkel, dramaturgiai sajátosságaikkal a népszínműtől elszakadó és a népdráma felé továbblépő magyar drámaírás jelentős állomásai ezek az alkotások. Mély és igaz tanulságokkal szolgál a Bródy-életmű! A bátor újítót, a kezdeményezőt tisztelte benne Ady Endre és Móricz Zsigmond is. aki 1930-ban Bródy síremlékének avatásakor így emlékezett elődjére: „Téged az Isten jókedvében teremtett Bródy Sándor! Ismertelek, szerettelek, mert tanítványod voltam és lelkes tisztelőd. Te voltál az a magyar irodalomban, aki legelőször fújtad meg azt a trombitát, amely új szemléletre szólította fel a látásokat. Te utánad nem volt többé létjogosultsága az avas, konzervatív, mindenbe belenyugvó konokságnak. Minden sorod jajkiáltás volt és életprédikáció ebben a magyar siralomvölgyben. A te írásaid nélkül nem él az a kor, amelyben éltél.. .” A mának szóló üzenetkén* is felfoghatjuk Móricz Zsigmond szavait, a hatvan éve halott Bródy Sándor ébresztésére, szellemi örökségének méltó megbecsülésére. E. Nagy Sándor BRÓDY SÁNDOR: Rembrandt szemb< az önarcképével A műíteszek es a nagy milliárdos képtulajdonosok, ha ugyan tudomást vesznek az én rémképeimről, ne vegyék zokon, ha imádatom és számtalan erkölcsi okom ellenére: az öreg, beteg embert még szerelem gyanújába fogom. Miért ne lett volna az? Hogyne lett volna az? Cselédszerető, egyet sohase szerető. mindent evő, buja volt egész a paráznaságig. Éppen őt, a tipikus Nárcisst kerülte volna el az a szerencsétlenség — vagy szerencse tán? Amikor Spanyolország olyan közel volt a Németalföldhöz, és onnan egészen közvetlen útja és kitűnő alkalma volt eljutni — annak. A feje fájt, a szeme végképp megromlott, és egy bajuszos öregasszonyt látott maga előtt, amikor próbálta megnézni és visszaadni önmagát. Nem tágított, a munkába akart belefeledkezni, és szerencsétlenségére magára talált. A lakótársa, Bonus nem volt otthon, egyedül volt, hangosan beszélgethetett az önarcképével: — Ejnye, de pocsék lettél! Mint a rossz kesztyűbőr az arcod. A szemed mintha kifolyt volna, még az orrod is más lett, nagyobb lett, mint az öregasszonyoké. Nincs kedvem pingálni téged többé, és nincs is kinek. Az arcodnak is olyan a színe, mint a mocskos hó. Megjött a tél. A fák milyen szépek, ha eljön az a tél, csak águk van, meztelenek, még talán szebbek, mintha rajtuk van a lomb. Szunnyadnak, de bennük van a holnap. Csak még egyszer lehetne újra születni, megint kilombosod- ni. Pihá! Köpött egyet, a gyomra émelygett, a szája keserű volt, mint az epe. Függöny előtt (1980) Ugráló figurák (1980)
