Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

NÉPÚJSÁG, 1984 .augusztus ti., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM »•

y Lajos festőműépeiből az Ernst nban nyílt kiállíeit Örkény István in így jellemezte: váby Lajost egy kellene jellemez- ázadó festőnek jeliem. Lázadónak » szakmai értel- a belénk ivódott tévhitek ellen, nek egyik leg- ugalmazója a moz- hadd mondjak s helyett időt, s lyett is annak csak ívszázadunkban föl- tt kiismert és köz- használatba vett 'ilvánulását; a robKék hegyek előtt (1984)

Örkény István arcképe (1975)

Önarckép festőkabátban (1973)

(Kiss Vera felvételei — KS)

A szájába fogta az ecsetet, és annak a nyelén keresztül dohogott:

— Emlékszel-e? akkor,.. Az is te voltál. Ez is te voltál. Ez is, az is te vagy. Hát lehet az igazság, hogy valaki ilyen emberarcú öreg kutya legyen? Rongy. Még a kezed is reszket. Nem is a kezed, aki volt, nem ismerek rá!

Nem ismert a maga ikezére, és ez valóban kétségbe ejtette. Káromkodott, sőt az Istennek se mondott bókokat.

Mérgesen dolgozni kezdett, közben a fej lassankint kialakult, és a munka révén elfelejtette pesszimizmusát (másképp hítták ezt akkoriban), elfelejtette az egyik eszét, és megtalálta a másikat, a jobbikat. Dolgozott egészen késő estig, amíg a szeme csaknem tényleg kifolyt. És meg- vígasztalódott:

— Mit akarsz, mit békétlenkedel,. testvér? (Most már testvérré avanzsált.) Hpgy szeretted az öregasszony-fejeket! Azok tudnak csak őszintén csúnyák lenni. Olyanok, mint a szegény ember púpos fejű, haj nélkül való, förtelmes gyereke. (Egy igpzán tudós orvos mondta nekem, hogy az újszülött és a végképp leöregedett egyformán ocsmány. Az életbe belépni és az életből kimenni: a születés és a halál ugyanegy. Az utóbbi talán még kényelmesebb és esztétikusabb.)

Ezeket az öreg Rembradt mondta, de azért öregen se volt igen elégedetlen, örvendett, hogy valamit mégis csinált és megcsinált, de most mit csináljon? Szerencsére az estebéd ideje volt, és hazajött a barátja. — Narciss- Rembrandt ebben a percben abban járt, hogy a kályhába dobja önmagát, délutáni munkáját, bárcsak in effi^ie. Az orvos megmarkolta a kezét, gyertyát gyújtott és -rá- kiabált:

— Muti. Tartsd csak, én a gyertyát.

Nézta az önportrét, és rákiabált a festőre:

— Te bolond, mit akartál? A tűzbe dobni? Skopolamint fogok neked beadni, hogy ne tombolhass, te őrült. Magadba teszel még kárt! Soha ilyen, ilyen jót nem festettél magadról. Harmincéves korodban sem. Most vagy, most vagy te a legkülönb. Ez vagy te. És te ez vagy.

Az elkoptatott, egykor kitűnő, acélos és fénylő szerkezet elnevezte magát kínjában és örömében, és el is hitte, amit a barátja mondott. És ez is hitte, amit mondott, mert a derék felcser materialista volt.

Ezen az estén megint vidám volt a vacsora.

(Egy fejezett Bródy Sándor: Rembrandt című kötetéből)

ju9i ß äibsq ßdßZßthoxa 'A*

CSEH KAROLY:

Szitakötő-rebbenéssel riadsz el

üres a lélek kirakata —

Szemhéjam redőnye leeresztve

pillámon a könnycsepp súlyos lakat

Nem verik már le éjszaka a szoknya-neszezéssel lopakodó betérő vágyak Elfogyott a kiárusítható tekintet és a csoda Koponyám raktárában higanygőzlámpa — szesz világit

por lepi agyvelö-szürkén leértékelt álmaimat

Szapora surranású napok hiába futkosnak bennük nem csábíthat már vissza egér-babona

A klasszikus német irodalom emlékeinek ápolásával foglalkozó weimari kutatóintézet (NFG) gyűjteményei Goethe mintegy háromezer fennmaradt rajzából kétezerötszázat őriznek: többségüket a Goethe Múzeumban. Ezeket a rajzokat még századunk első évtizedeiben sem méltányolták kellőképpen. Amióta azonban a „Corpus der Goethezeichnungen” című tízkötetes katalógus napvilágot látott, (Lipcse, 1958—1973) a kutatók és rajongók egyre növekvő érdeklődéssel fordulnak a rajzművész Goethe felé is. A weimari kutató- intézet, hogy ezt a növekvő érdeklődést kielégítse — részben eredeti, részben fakszimile-lapok felhasználásával — több kiállítást rende-1 zett külföldön: Velencében, - Rómában, Nápolyban, és legutóbb Weimarban.

Amikor Goethe 1775-ben eleget tett a 18 esztendős Karl August herceg meghívásának, csupán időszakos weimari tartózkodásra gondolt. Ám már 1776 első hó- • napjaiban megérett benne az elhatározás, hogy hosz- szabban időzzék Weimarban. Amikor részvételi és szavazati joggal járó titkos tanácsosi kinevezést kapott a herceg titkos tanácsába — amely a hercegség legfelső hatóságának és az uralkodó tanácsadó testületének a szerepét töltötte be — Goethe kapcsolata Weimarral és Thüringiával véglegesen megpecsételődött. A következő években további felelősségteljes állami feladatokkal bízták meg. 1777-ben beválasztották az újonnan alapított ilmenaui bányafelügyelőségbe, 1779-ben átvette az útépítési és hadügyi bizottság, 1782-ben a pénzügyigazgatás, végül 1784-ben az ilmenaui adóhivatal vezetését.

Miközben ezek a gondokkal és feszültségekkel terhes állami feladatok Goethe irodalmi tevékenységét — a lírai alkotásoktól eltekintve — egy időre megakasztották, rajzművészete rendkívüli

módon fellendült. 1776 nyári hónapjai alatt kezdte Goethe ceruzája segítségével környezete szépségét birtokba venni és a következő években úgy rajzolta le Thüringia hegyeit, völgyeit, rétjeit és vizeit, mint ahogyan előtte még senki: a

változó évszakokban, időjárásban, nappal és éjszaka, a nap sugaraiban vagy sápadt holdfényben, reggeli párában, a nyár hevében és a tél dermedt hidegében érzékelt benyomásai alapján. A rajzok többsége a pillanat hatása alatt készült azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a megpillantott látvány élményét örökítse meg. Goethe a rajzművész különös szenvedélyével fordult az ilmenaui táj felé.

A thüringiai erdő motívumai mellett már 1776-ban megjelent egy másik téma is: az Ilm partján álló kerti ház és az akkoriban kialakuló weimari park. Karl August ugyanis ez év áprilisában telket és kerti házat vásárolt az Ilm mellett, majd Goethének ajándékozta .nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy új barátját még szorosabb szálakkal fűzze Weimarhoz. Terve sikerült. Hat évig 1776 májusától 1782 május végéig lakott Goethe az Ilm-parti kerti házban, szinte megszakítás nélkül, még télen is. Sok más mellett itt irta „A holdhoz” című versét, itt dolgozott „Wilhelm Meister

színészi küldetése” című regényén, az „Iphigenia” prózai változatán, és itt kezdte el a „Torquato Tasso”-t

is.

Goethe saját kertjének rendezésével és ápolásával vetette meg a weimari park alapjait. Azt az elgondolást, hogy az Ilm folyócska völgyét, amelyet a város polgárai abban az időben még kertészkedésre és földművelésre használtak, bevonja kertépítési terveibe, Goethe igencsak vonzónak találta. 1776 és 1782 között többször is lerajzolta a kerti ház körül elterülő folyópartot, ily módon közvetlenül azelőtt, hogy parkká alakították volna, még megörökítette a táj eredeti légkörét.

Sokféle irodalmi bizonyíték, levél, naplójegyzet és kortársi nyilatkozat tanúsítja, hogy Goethe szenvedélyesen rajzolt portrékat is. Weimari tartózkodásának első 10 évében számos barátját és ismerősét örökítette meg: többek között 1788/89- ben néhány rajzot készített az 1788-ban megismert Christine Vulpiusról, aki előbb élettársa, majd felesége lett.

Goethe késő öregkoráig rajzolta a thüringiai tájat. Rajzainak egyedülálló szellemi értéke van. Goethe sehol másutt nem fejezte ki ilyen személyes és nyilvánvaló módon szeretetét választott otthona, Thüringia iránt.

Goethe thüringiai rajzai