Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
c Az embwk jónak ízületitek.... Városok, falvak, tanyák! A tanyák eltűnőben vannak, külön világot képeznek. Tanyavilágot! Ügy is lehetne mondani, hogy a tanya, egy csöpp az ittfelejtett múltból, a régi, nemszeretem világból, amikor a tanyai embernek nagyobb szüksége volt a lábára, mint az eszére, mivel a sáros, behavazott úton hosszú kilométereket kellett gyalogolnia addig, amíg boltot, vagy orvost talált. Ezen aztán gondolkodhatott, ahogyan neki tetszett, úgysem változott semmi... A tanyavilág ma is másabb, mint a többi, pedig hej, de sok minden alakult itt az eltelt negyven esztendő alatt! Az udvaron gémeskút, előtte tehenek, kövér hízóbikák. az ólakban türelmetlen malacok követelik a vacsorát. A felhők mögé csúszó napkorong pirosra festi az eget. amiből a tanyai ember tudhatja, hogy holnap szél lesz megint, mint már annyiszor ezen a nyáron. Errefelé a hevesi homokon az emberek nem kedvelik a szelet, mert felkavarja a talajt, kidönti a palán- lákat, összekuszálja a dinnyéket átjárja a tüdőt és szinte recseg a homokszemcse az ember fogai között. A háziasszony a tyúkoknak, galamboknak szór ki ocsút és közben a folyton acsarkodó kutyákat csitítja, de azok nem hagyják abba az ugatást addig, amíg közéjük nem dobja az üres- szakajtót. — Jöjjön csak! Ezeknek csak a szájuk nagy. A. ismerősöm! Valódi, tőről fakadt parasztember, aki világéletében a földet túrta, — vagy másnak, vagy magának — és ezt a verejtékes földimádatát folytatja mind a mai napig. Foglalkozik dinnyével, dohánnyal, aprómaggal, néha három embernek valót is felvállal a tsz-től, mellette a jószágnak úgyszólván se szeri, se száma. Az asszony frissen törölt poharakat tesz le a lecsutakolt diófaasztalra és vállamra teszi a kezét: — Régen járt mifelénk! Hármasban szót váltunk erről a bolondos szeszélyes nyárról, a fácánszaporulatról és később, — inkább az illő tisztesség miatt — rákérdezek a fiúra. Az asszony szemét mindjárt elfutja a könny, tudom keserűséget okozok neki, de az mégjobban fájna, ha a legényt említés nélkül hagyom. A fia. méghozzá a legkisebb, a legkedvesebb, apja, anyja szeme- fénye. Az iskolában mindig dicsérték a tanárok, szép jövőt jósoltak neki, de bár inkább ne tették volna. A tanulással nem is volt baj. mesterséget szerzett, aztán három cimborájával együtt egy szép napon hátat fordítottak a falusi életnek. — Pesten próbálok szerencsét apám' Így aztán a gyerek elkerült hazulról, mind jobban lazítva a családi szálakat. A. kevés beszédű ember és elhallgatta az egész család előtt mindig, amit érzett. A fia lesütött szeme, a kapkodó, zavart tekintet sehogyan sem tetszett neki, de arra gondolt, hogy talán a nagyváros, az ottani másfajta élet változtatott ideig-óráig a fiú természetén. Az asszonynak potyognak a könnyei, amikor a hideg sört a pohárba önti. A kezére, arcára szikkadt ráncos bőr magán viseli az élet hasította barázdákat, a legkisebb, a legkedvesebb fiú tévútja, a bánat, a szégyen pedig iszonyú keserűséggel tölti el az anyai szívet. — Már csak két éve van, — zokogja el a börtönidőt. Milyen is az anyai szív! A magába roskadt tekintet egyszerre csak felvidul és mint a fuldokló, aki a szalmaszálba kapaszkodik felcsillantja önmaga előtt a reményt: — Úgy mondják, ha jól viseli magát megfelezik a büntetést! Ugye maga is hallott effélét? A. üvegből issza a sört, én pohárból kortyolgatom, ö nem szól bele az asszonybeszédbe, csak — mintha a hideg sörtől tenné — erősebben köhent vagy kettőt és keményen leteszi a diófaasztalra az üveget. Amikor ketten maradunk biztat: — Igyon, amennyi jólesik! Éppen ma hozattam két ládával... Egyszerre beszédessé válik, említi a bikaeladást, a hízókat, meg hogy a legérdemesebb lenne „májlibát” tömni, ha húsz esztendővel fiatalabb lenne a család. Néhány üres üveg áll már az asztalon, amikor újra előveszi a gyerek baját és meséli, hogy egy jászberényi ember váltig állítja, hogy a fiú bizonyára egy távoli ősére ütött és a vére vitte a bűnbe. — Betörés, lopás, nemi erőszak! magyarázza széttárt karral inkább magának a számára a felfoghatatlan valóságot, miközben szüntelen a fejét csóválja. — Ugyan miért is erőszakoskodott volna, amikor naponta három, repült volna minden újjára rimánkodás nélkül? Visszajön a felesége, elkapja az utolsó szót: — Veleszületett a baj! Belevitte valamelyik ükapjának a vére, így mondta a vak kántor is az árokszállási búcsún... A. lepattint mérgében két koronadugót, szájához emeli a sör rösüveget és lehajtja egyszuszra: — Bolondokat beszélsz! Mindenki jónak születik. Érted? A rosszat az élete során úgy szedte magára az ember, mint a kullancsot. A rossz ragad az emberre, kiváltképpen akkor, amikor mások is ragasztják. A cimborák, a szesztestvérek, a vagányok vitték a bűnbe. A bajba! A legutolsó látogatáson már maga is belátta.. — És mi lesz azután? Az embert nem lepi meg a kérdés, inkább várta azt: — Mi lenne? Kitölti a büntetést és ember lesz! A szúrós szem, a szigorú tekintet hang nélkül is érvel, bizonyít. Bizonyítja az apa hitét a bajba jutott fia megváltozásában... Eddig tart tulajdonképpen ez a hétköznapi, — egyébként szót sem érdemlő — történet, amely papírt sem látna, ha beszélgetésünk másnapján kezembe nem kerül az „ÉS” és benne az interjú egy magyar származású, világhírű pszichiáternővel: dr. Edith Eva Eger-rel. „A börtön a fejünkben van” című írásban a tudós orvos-pszichiáter így nyilatkozik: — Most már pontosan tudom, hogy az emberek jónak születnek. A felnőttekért is érdemes küzdeni! A. ez az iskolázatlan, csupán a józan paraszti eszét használó, tanyán élő ember, sohasem hallott a pszichológusok magyarországi világtalálkozóján részt vett tudósról, aligha volt valaha is kezébe az Élet és Irodalom. És mégis! Tudta, kimondta azt, amit dr. Edith Eva Eger hitelesen és tudományosan bizonyított. Ez benne a csodálatos! A szóra érdemes... óén hu/
