Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
V 4* iKXEl NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 25., szombat Aki operál, dr. Pintér László, aki asszisztál; dr. Kolozsvári A műtét jól sikerült, íme a bizonyíték: a szemlencse Csenge; aki a műszereket nyújtja, Kós Károlyné a fagyasztó készülék végén (Fotó: Szántó György) A KIFICAMODOTT SZEMLENCSE Műtét nagyító alatt Hallották már a hályogot operáló juhász esetét? Bennem állandóan ez a történet villant fel, amikor a gyöngyösi Il-es kórházban a szemműtétre készülődtem. Szerencsére nem engem operáltak, én csak szemlélője lehettem annak a beavatkozásnak, amelyet dr. Pintér László kandidátus, osztály- vezető főorvos végzett. Bevallom, a végén már szégyenkeztem azért, hogy a bugylibicskás juhász párhuzama felmerült bennem. Ugyan már ... ! ül az injekció Be kellett öltöznöm. Én is „pékruhát” kaptam. Egy lenge fehér nadrágot, hozzá egy bebújós blúzfélét, A fejemre sapkát húztam, az orromra és a számra maszkot kötöttem, a cipőmre gumipapucsot. A várakozóban már ott ült a 69 éves Oravecz György, aki a fél szemét Csúcsán vesztette el, most pedig a másikon hályog gátolta a látást. — Komplikált eset, mert nemcsak szürke és zöld hályog van a beteg szemén, hanem a lencse is ki van ficamodva — magyarázza bemosakodás közben a főorvos. A kificamodott lencse pedig komplikációkat idézhet elő, tudtam még meg. Mert... de ez már nagyon szakmai részlet lenne. A lényeg: ilyen körülmények között nehezebb a lencsét kiemelni. Mert ezt kell most elérni a beavatkozás révén. Közben megszólal Szabó Jánosné: — Főorvos úr, az injekció ül. Nemrég hosszú tűvel szúrt bele dr. Pintér László az operációra váró idős bácsi arcába, közvetlen a szem melletti részen. Többször is. egy-egy villanás volt az egész. összeborzongtam. Mellettem állt dr. Kolozsvári Csenge alorvos, aki asszisztált a műtét során. Tőle kérdeztem: — Hogyan tanulja meg ezt a szúrást? — Figyelnem kell eleinte, majd... én veszem a fecskendőt a kezembe. „Ennyi” az egész. Figyelni, majd a szem mellé.. . „próbababa” nincs. Az injekciónak pedig „ülnie” kell, tehát érzéstelenné kell válnia a műtéti környezetnek. Én laikus, mit borzongok össze máris. Graefe találmánya A műtőben a műszerek, eszközök főfélelőse, Kós Károlyné főnővér. Belőle is csak a szemét látom. Azok viszont olyanok, hogy érdemes rájuk figyelni. Még van időnk arra, hogy megtudjam tőle: véletlenül lett ápolónő, majd később már teljesen tudatosan műtős. A barátnőjét kísérte el Egerben a szakiskolába és ott egyetlen perc alatt minden megtetszett neki. Azóta nem tudja kórház és műtő nőikül elképzelni az életét. Már a műtőasztalon fekszik a páciens. Hogy oda feljusson, segített még Kovács Lajosné is. Vele együtt egész kis csapat sürgölődik a kis helyiségben, a beteg körül. Néhány perccel később megkezdődik az „éles” munka. Már láb alatt vagyok. Elbújok Zombori Árpádné mögött. Közben róla kiderül, hogy innen, a „szomszédból”, Zwieckauból jött Gyöngyösre. Már sokkal jobban beszél magyarul, mint én németül. Amíg az operáció folyik, ő segít nekem. Tőle tudom meg, hogy a lámpák fényében mi történik. Aztán egy gyors mozdulattal a falra szerelt tartályhoz ugrik, süvítés, majd a jegesre fagyasztott eszközt odanyújtja a főorvosnak. — Erre tapad rá a szemlencse — hallom a maszk mögül dr. Pintér László hangját. De nem tapad azonnal. Talán azért, mert „ki van ficamodva”? Egy-két másodperces újabb fagyasztás, aztán megkönnyebbült sóhajjal mutatja fel a főorvos a lencse alakú és lencse nagyságú — szemlencsét. A szemgolyót fel kellett nyitni ehhez a művelethez. Én azt hittem, hogy ezt, szikével végzik el. — A Graefe-kés — mondták csendes megbocsátással. — A feltalálója a múlt század híres szemésze volt. Ennyivel is bővültek ismereteim. A beteg kibírta Bevallom, jobban féltem az operációtól, mint ameny- nyire megijedtem később. Azt sem hallgatom el azonban, hogy amikor „belenéztem” Oravecz György „szemébe” akkor, amikor már a kés félkört írt le a szivárványhártya fölött, mintha az én látásom is elhomályosult volna. Az itt-ott előbukkanó vér- cseppeket az alorvosnő itat- gatta fel a szemhéjak mellől. Mindez így vérzésnek sem volt nevezhető. De az én „hősiességem” ... Pedig afféle „kedélyes” művelet volt az a mintegy negyedórás műtét, amit végignéztem. Majd hogy nem „csevegéssel” telt el. A kö- rülállók mindent megbeszéltek egymással is, a beteggel is. Oravecz György olyan természetességgel válaszolt a kérdésekre, mintha csak fehér asztal mellett üldögélne ő is, a jó ismerősei is. — No, végeztünk, mindjárt felsegítjük az asztalról. Az öregúr ekkor megkérdezte : — Mondhatok valamit, főorvos úr? — Mondja csak! — Az operáció sikerült, csak a beteg nem bírta elviselni. — Ha már ezt mondta, maga bizonyította be, hogy el tudta viselni — játszott a szavakkal tovább a főorvos. Tulajdonképpen „csak” ennyi történt. Majdnem kétezer A jól összeszokott kis csapat ezután sem pihent. Jött a következő műtét. A főorvos már a kétezredik operáció felé tart. Az alorvosnö is több tucat lencsét emelt már ki a szemgolyóból. A többiek is rutinos szemészeti dolgozók. A gyöngyösi Il-es kórházban hétfőn délelőtt 11 órakor kezdődnek a hályogműtétek. Azt mondják, ez is olyan „szokásos” munkanap. Pedig... két órakor mintha egy kicsit derűsebb arccal gyújtott volna a csibuk- jára dr. Pintér László. Én úgy láttam. G. Molnár Ferenc A szolgáltatás és a tanácsok Kezdetben volt a normatíva. Ez, mint sokan tudják, azt jelentette, hogy pontosan megszabták: az épülő lakótelepeken hány lakásra, vagy lakosra mennyi óvodára, bölcsődére, ABC-áru- házra, gyógyszertárra, orvosi rendelőre. süolgáltatóház- ra van szükség. S építették mindezt — több-kevesebb késéssel a lakások átadása után — az úgynevezett cél- csoportos beruházásokra szánt pénzből. Aztán kiderült: nem vagyunk egyformák. Azaz: nem minden lakótelepen uniformizáltak az igények, még ha a lakások tökéletesen egy kaptafára készültek is. Az építésre fordítható összeg pedig mindinkább zsugorodott. Ezért ma már az létesül belőle, ami azon a helyen valóban a legszükségesebb. Hiszen egy régi városrész szomszédságában igazán kár ugyanannyi üzletet létrehozni, mint ott, ahol nincs meglevő hálózat, amelyet az új lakók is igénybe vehetnének. A szolgáltató hálózat kialakításáért, a lakónegyedek ellátásáért eddig is felelősséggel tartoztak a városrészek gazdái, a tanácsok. Az új idők új követelményei azonban a felelősség rugalmasabb és árnyaltabb értelmezését teszik szükségessé. Ezt igényelte például a hazai szolgáltató hálózat szervezeti korszerűsítése is, amely — amint az ismert — több mint két éve kezdődött meg. A döntést az a felismerés motiválta, hogy a főképpen tartós fogyasztási cikkek javítására szakosodott országos hatáskörű szolgáltató vállalatok már nem tudtak rugalmasan alkalmazkodni a helyi, váltakozó igényekhez. Már azért sem, mert a túlzottan centralizált szervezet, a nagy adminisztráció ezt megakadályozta. Ezért került sor — központi intézkedéssel — arra, hogy korábbi formájában megszüntették az AFIT trösztöt, valamint a Gelku Vállalatot, és a legtöbb szervizből önálló kisvállalat alakult szerte az országban, előbb a megyékben, majd tavaly a fővárosban is. Ezek felügyeletét pedig mindenütt a tanácsok, mégpedig a helyiek látják el. Így hát nemcsak a szervizeknek kellett és kell vizsgázniuk gyorsaságból, alkalmazkodóképességből, vevőkapcsolatokból, fogyasztói érdekvédelemből, hanem a tanácsoknak is. A szolgáltató — ez régi igazság — akkor lesz igazán tisztességes, ha a saját bőrén tapasztalja, hogy másképp nem tud megélni, mert esetleg nem marad talpon a kialakuló versenyben. Addig is azonban, amíg ennek feltételeit megteremtjük, a tanácsoknak keil az eddiginél nagyobb figyelmet fordítaniuk a fokozott ellenőrzésre, mert az ő feladatuk az árak ellenőrzése, s az érdekvédelem sok más módja. Ezt a munkát sok ezer társadalmi aktíva segíti az országban. És mivel a fogyasztói árak színvonalát a termelői ár alapvetően meghatározza, már ennek képzése során is érvényesülnie kell a tanácsi ellenőrzésnek. Például a szabályok szigorú betartásában, és az indokolatlan áremelések megakadályozásában. Újdonság az is, hogy, akár a gazdaság más területein, a szolgáltatásokban is megváltozott a közvetlen, irányító szerep. Az ellátás felelősségét korábban a tanács úgy érvényesítette, hogy ha egy utcában már dolgozott mondjuk egy órásmester, a második jelentkezőnek nem adta meg az iparjogosítványt. Ma már azonban a tanács illetékes osztálya köteles kiadni az engedélyt — természetesen akkor. ha nincs kizáró ok —, és a versenynek kell eldöntenie, hogy a kettő közül ki állja meg jobban a helyét. Amint az életből vett, felsorolt példák bizonyítják, a tanácsok feladatai a korábbi automatizmusok megszűntével valóban differenciáltabbakká váltak. Az eddigi közvetlen beavatkozás helyett többnyire közvetett módszerekkel kell orientál- niok, a lakosság jobb'"ellátására ösztökélniük a szolgáltatókat. Kínálhatnak például több helyiséget a gyengébben ellátott területeken, vagy adókedvezménnyel növelhetik a vállalkozó kedvet, de ösztönözhetnek úgy is — erre is több példa van szerte az országban — hogy korszerű, ízléses pavilonsorokat létesítenek. Segíthetnek a tanácsok a meglevő kapacitások gazdaságosabb, jobb kihasználásában is. Se szeri, se száma azoknak a lehetőségeknek, módszereknek, amelyek közül választhatnak. V. Zs. HOGY KI NE SZAKADJON A HÁZIASSZONY HARISNYÁJA A kosárfonó már nem jár vásárba... Egykor több ezren éltek az ősi mesterségből, a kosárfonásból. Különösen a Tisza, a Zagyva és a Tárná partján. Nem kellett mesz- szire menni a nyersanyagért, a vesszőért. Az idők folyamán egyre többen hagytak fel ezzel a munkával más boldogulást keresve, s találva. Molnár József viszont nem hagyta abba a tanult mesterséget. Most hatvankét éves, de még mindig hatással van rá a tiszapolgári mester, akitől a szakmát tanulta. — Még nem voltam 14 éves, amikor elkezdtem — mondja. — Ipari iskolába jártam, három és fél évig voltam inas. Budai Józsi bácsi a mester, még mindig él, nemrég múlt nyolcvanéves, s most költözött el Szegedre a fiához. Így aztán egyedül maradtam kosárfonó Egerben, de a megyében sem ismerek több szakmabelit. — A kosárra mindig szükség lesz, miért nem folytatják ezt a fiatalok? — Én is volt már, hogy abba akartam hagyni, de biztattak, mondták: csináljam, s valahogy meggyőztek. No, meg persze egy nyugdíjas embernek is el kell foglalni valamivel magát. Nem jó dolog a tétlenség. Ez pedig egy roppant időigényes munka. Nem lehet csak úgy ripsz-ropsz összevágni. Nekem is volt két tanulóm, ők is abbahagyták. Sokat kell a vesszővel dolgozni, amíg valami a kasszába is kerül. — Honnan szerzik be a — A KlOSZ-tól kapjuk. Évente úgy hat-nyolc mázsát. Persze, már lefőzött, száraz állapotban. Mert csak így lehet fonni. Amikor lombhullás után levágják, kifőzik egy akkora üstben, amibe egyszerre harminc mázsa is belefér. Aztán lehántolják a héját és kiszárítják. Így eláll időtlen időkig. Nem megy bele a szú. Már majdnem mindent tudtunk a vesszőről, amikor vevő jött, s mint minden vérbeli mesterembernél természetesen ő az első. — Lehet válogatni — mutat körbe, majd — igaz nadrágján — de megmutatja, hogy ez a kosár biztosan nem fogja kiszakítani a harisnyát. — Erős is, csak legyen mindig annyi, hogy tele tudja rakni — ennyi a jókívánság, s miután nyélbeütötték az üzletet, visszakanyarodunk a szakmához. — Ma már nem járok vásárokba, csak ide a piacra. Annak idején három kerékpárt nyűttem el. Azon hordtam a kosarakat az állomásig, onnan meg vonattal. Éjjel egy órakor kellett kelni a legtöbbször, hogy időben érkezzen az ember. Hol volt még akkor Zsiguli!? Nem nagyon bírom már azt a strapát. Ezért is nem járok el. No meg a vásári hangulat sem nekem való már. Nem panaszkodni akarok, mert jól bírom magam. Azzal azonban még nem ért véget a munka, hogy hajnalban elindultam. A megmaradt portékát haza is' kellett szállítani, s bizony a legtöbbször éjfélnél előbb nem értem haza. v — A gyerekei tudnak-e fonni? — Egy fiam és egy lányom van. Mindketten diplomások. Büszke vagyok rájuk, örülök, hogy megtalálták helyüket az életben. A fiam valamicskét konyít a szakmához. Igaz, még csak nemrég volt a „diplomamunkája”. Kiküldött a műhelyből, hogy majd ő, egyedül- S meg kell hagyni nerrf találtam hibát ahogyan befonta az üveget. Igaz, lehet, hogy én azért másképpen csináltam volna. . . (kis szabó)
