Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-14 / 190. szám
4. rrm NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 14., kedd Egy hét... gr — A KÉPERNYŐ ELŐTT Nyolcadik stáció Nem akármilyen vállalkozásba vágott Lojko Lakatos József, aki kezdő rende- dező létére egy méltatlanul elfelejtett író regényét dolgozta fel. Az adaptáció méltó volt az alapanyaghoz, Pap Károly művét költői eszközökkel ültette át filmre. Oly sokszor kifogásoljuk e hasábokon, hogy a televíziós filmek általában darabosak, unalmasak, át nem gondoltak. Miért, miért nem: valószínűleg nem áll elegendő idő a stáb rendelkezésére, hogy megfelelően kiérlelje elképzeléseit. A futószalagmunka vége pedig műteremíz és kimódoltság lesz. Az ember nagyon gyakran szállongó port érez, amikor figyeli a képernyőt. Sokszor érezzük: egyes beállítások, arcok mintha már feltűntek volna valahol; elég szűk az a színészgárda, amelyből válogatnak a rendezők. Nem lenne szerencsés egy film után megítélni egy alkotót, fordulópontról beszélve: lehet, hogy Lojko Lakatos József évekig készült erre a produkcióra, míg filmszalaghoz és kamerához jutott. Sokáig válogathatott a színészek között, amíg olyan figurákat talált, mint Puskás Tamás, Csomós Mari, vagy Horváth Ferenc. Mindegyikük képességei legjavát adta. A film egyébként olyan fontos és korunkban is égető feszültségről szólt, mint az emberi teljesség és a hatalom összeütközése. Le- via, a festő, aki megfesti a nyolcadik stációt, olyan indulatokat vált ki művével környezetéből, amelyek a megszokottságból kirángatják a falusiakat, s végleges szembenállásra késztetik az eddig hallgatólagos békében élőket. Visszafogottan, mégis erőteljes eszközökkel ábrázolták az alkotók ezt h konfliktust. Nem művészieske- dővé, hanem hétköznapisá- gában is költőivé vált a mű, nem csábította el a rendezőt az oly divatos álomképek lehetősége: úgy érzékeltette a szereplők gondolatait, hogy nem erőltette a nézőre a tanulságot. Reméljük, nem szürkül el Lojko Lakatos, nem válik tucatfilmek készítőjévé. De ehhez az szükséges, hogy neki és társainak több idő jusson a televízió „taposómalmában”. (gábor) Elnagyolt portré Figyelemre méltó produkcióval jelentkezett a képernyőn a szegedi körzeti stúdió: a stáb tagjai az alföldi nagyvárosban élő Mocsár Gábor íróról készítettek jó szándéktól sugallt portréfilmet. Csak elismeréssel szólhatunk a vállalkozásról. Akkor is, ha tisztes elképzeléseket részben sikerült megvalósítani. Dicséretes küldetést teljesítettek, amikor felvillantották előttünk jelenkori literatúránk egyik markáns alkotó egyéniségének sajátos, mindenképpen egyéni ízű karakterét, eseményekben bővelkedő életútjának tanulságos állomásait. Épp ezért kár, hogy csak huszonöt perccel gazdálkodhattak, s ebbe a meglehetősen szerény időkeretbe még a lényeg töredéke sem fért be. Sajnáljuk, mivel a szerzőben ideális riportalanyra leltek, olyan személyiségre, akitől távol áll mindertféle fontoskodás, elidegenítő póz, aki készséggel, nyíltan vall valamennyi kényes kérdésről. Erről jó másfél évtizeddel ezelőtt e sorok írója is meggyőződhetett, amikor az ünnepi könyvhét alkalmából poroszlói író-olvasó találkozóra kísérte őt. A meghívott vendégek nem ismerték műveit, így aztán sehogy sem formálódott az annyira szorgalmazott diskurzus. A zavaró csendet nem sokáig tűrte. Felállt és bemutatkozott. Említette indíttatását, részletezte perlekedéseit, küzdelmeit, megkapó érzékletességgel ecsetelte az igazságérzet által sarkallt „viadalokat”, egyszóval mindazt, amire a vasárnap esti műsor is utalt. Persze csak jelzésszerűen, mivel hiányoztak az illusztratív, a bizonyító erejű mozzanatok, azok a szemléletes példák, amelyek hitelesebbé, árnyaltabbá, varázslatosabbá mintázták volna az összképet. így aztán tökéletes „felvétel” helyett, csak elnagyoltat kaptunk. Több szempontból is fájlaljuk az elszalasztott lehetőségeket, hiszen Nikolényi István képességeiből jóval magasabb szintű riporteri teljesítményre is futotta volna. Kléner György operatőrként poétikus hangoltságú blokkokkal ajándékozott meg minket. Ettől a gárdától joggal’ vártunk többet, de hát a negyedóra megálljt parancsolt ígéretes törekvéseiknek. Ésszerűtlen takarékosság ez a javából, mert a szellemi veszteséglistát gyarapítja. Mindannyiunk keserűségére .... (pécsi) Izgalom nélkül Vasárnap este a 2-es programon beszélgetést hallhattunk, láthattunk Sinkovits Imre színművésszel. Aki csak kicsit is érdeklődik a színház iránt, mindenki várakozással tekintett e műsor elé; s nemcsak azért, mert olyan művészről volt szó, mint Sinkovits, hanem mert a beszélgető partnere neve nem más, mint Szilágyi János. Nos, a várakozást némi csalódás követte. A televízió már hozzászoktatta a hosz- szabb beszélgetéshez, portréműsorokhoz a nézőket, s a vasárnapi félóra most nagyon kevésnek tűnt. Szilágyitól viszont hosszú ideje mindig is szellemi izgalmat kaptunk, riporteri egyénisége fogalommá vált, kérdései, véleménye az emberábrázolás magasiskolája. De most kissé megdöbbentünk. Nemcsak a kérdések, maga a beszélgetés felépítése is sablonosnak tűnt. Olajozottan, „jól fésülten” folydogált a párbeszéd egy rutinos riporter és egy rutinos nyilatkozó között. Igaz, Sinkovits népszerűsége már eleve feltételezi, hogy sok mindent tudjunk róla, hiszen a lapok hasábjain az egyik legtöbbet megszólaltatott színész. Ezért is lett volna jó, ha valami újat, valami szokatlant hallunk. Igaz, egyénisége, okos gondolatai, szép, szabatos fogalmazása lekötötte a nézőt, ám mégis hiányérzetünk maradt. A családról, a pályáról, az emoerről nem tudtunk meg többet, s vajon miért fontosak az olyan szintű adalékok, mint hogy a művész naponta egy doboz cigarettát szív ... A beszélgetés végén kiderült: jól érezte magát a félórában a neves színész. Mi, nézők, kevésbé ... (mikes) A porondon: a legjobbak Cirkuszműsor Egerben Erő, ügyesség, látványosság, igényesség remekbe foglalt ötvözete volt a Hun. gária cirkusz szombat délutáni egri bemutatkozása. A gonddal összeállított, a jó érzékkel rendezett műsort a miskolci premier után láthatták a megyeszékhely la. kói. Nem bánták meg azok, akik jegyet váltottak, mert a változatos programban mindenki — gyerek és felnőtt egyaránt — találhatott magának valót, felvillany- zót, érdekeset, izgalmasat. A legkisebbeket bizonyára a kétségkívül ötletesen megkomponált bohócszámok kacagtatták meg. Az idősebbekkel együtt elkápráztatta őket a bravúrosan idomított állatok „seregszemléje” is. Eredeti bájával baboná- zott meg bennünket a holland Tom Ebermann által dirigált, irigylendő leleményességre valló fókaparádé. Az NDK-beli Monika Georgi hamisítatlan kuriózumként azt igazolta, hogy a tehenek is igen tanulékonyak, ha olyan kitűnően felkészült, eredeti adottságokkal rendelkező mester okítja őket, mint ő. Angliából érkezett — az ilyesmire is alig akad példa — a bokszoló kenguru. Mindannyiunk tetszését megnyerte a francia csimpánzrevü. A lovakkal — ezt kár lenne tagadni: baj volt — megmakacsolták magukat, s elhatározták, hogy majd máskor bizonyítanak. Talán a későbbi előadásokra meg is jött a kedvük. Zavartságukat elnéztük, mert kárpótlás bőven akadt. Dinó, az akrobatikus pincér produkciójának tökéletességével lepett meg minket. A Romániából jött 2 Dumit- rascu légtornászként, az 5 Chiobanu pedig repülő emberként igazolta káprázatos adottságait. Ennyi erény láttán köny- nyű megjósolni; a megérdemelt siker továbbra is osztályrészük lesz. , Bárhol lépnek fel... (pán) Ifjúsági közösségek, klubok, baráti társaságok __ F iatalok találkozója Gyöngyöshalászon Gyöngyöshalászon idén ismét sor kerül a már hagyományos ifjúsági találkozóra, melyet klubosok, baráti társaságok, kiscsoportok számára szerveznek. A tizenhetedikei megnyitó után, kétnapos gazdag program várja a résztvevőket. Sor kerül egy bemutatóra, melyen népi játékokkal ismerkedhetnek, találkozhatnak a Spóra együttessel. Tizenkilencedikén számháború kezdődik, de mód lesz Szabó Imre népművész meghallgatására is. Patricknek egy ismerőse elintézte, hogy soron kívül fogadja egy orvos, aki arról volt hires, hogy különleges altató segítségével kezeli az elhízott pácienseket. — Itt vannak ezek a tabletták. Egy hétig minden este, elalvás előtt, bevesz egyet. — És a diéta? — érdeklődött Patrick. — Semmiféle diéta nem szükséges! Hazatérve, Patrick lefeküdt, bevett egy tablettát, és nyomban elaludt. Azt álmodta, hogy egy fantasztikus szép szigeten sétál. A sötétkék égen mélytüzű csillagok ragyogtak. A partra csapódó, meleg hullámok simogatták a meztelen lábát. Hirtelen egy mesésen szép nő bukkant fel előtte. Patrick habozás nélkül odaugrott, és karjába zárta. A John Tracey: Hatásos gyógymód szép teremtés azonban meglepő könnyedséggel kisiklott a karja közül, és futásnak eredt. Patrick természetesen utána iramodott. Addig futott, míg végül kimerültén lerogyott az egyik pálma tövében. És ebben a pillanatban felébredt. Hamar rájött, hogy a saját ágyában van — teljésen összetörtén, verejtékben úszva. Így ment ez hét napig — ugyanaz a sziget és ugyanaz a víz, ugyanaz a szépséges teremtés, a rövid ölelés és a hosszú futás. Amikor a kúra véget ért, a mérleg tanúsága szerint Patrick tíz kilót fogyott. Barátja, Sean, aki ugyanolyan kövér volt, valósággal elámult, amikor szemügyre vette a szokatlanul karcsú Patricket. — Nyilván valamilyen különleges diétát tartottál, olyat, mint az űrhajósok? — kérdezte irigyen. Patrick töviről hegyire elmondott mindent, és közölte az orvos címét. — Itt vannak ezek a tabletták. Egy hétig minden este, lefekvés előtt, bevesz egyet — hagyta meg neki is az orvos. — Értem! — bólintott Sean, és elégedetten sietett haza. Az ő kúrája azonban kissé másként alakult. Sean lenyelte az első tablettát, lefeküdt és elaludt. De a délvidéki sziget és a szépséges nő helyett neki egy szőrrel borított, vérszomjas emberevő jelent meg álmában. Sean ijedten futásnak iramodott... És amikor érezte, hogy ereje fogytán van, felriadt. Valósággal úszott a verejtékben, és zihálva lélegzett. így ment ez hét napon át. A hét végére Sean testsúlya is tíz kilóval csökkent. Akkor elhatározta, megérdeklődi Patríciától, hogyan lehetséges az, hogy kúrája olyan kellemes volt — ő pedig majd meghalt a rémülettől. — Minden rendben van — válaszolta Patrick. — Hiszen én protekció révén jutottam be ehhez az orvoshoz, te pedig — amikor rád került a sor! Fordította: Gellért György óperencián innen és túl A népköltészet apadó forrásánál Hol volt, hol nem volt, még 'az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta tarkó malac túr, még azon Is túl volt egyszer egy kidőlt, bedőlt kemence. Annak a kidőlt, bedőlt kemencének már egy csepp oldala sem volt, mégis megsült benne háromszázhatvanhat pogácsa. Arra ment egy meztelen cigánygyerek, oszt mind a zsebibe hányta. Hazaszaladt az anyjához, a lyukas zsebiből mind kirakta a pogácsát, szétosztogatta a testvéreinek, reggelre mind megették az egerek. Én meg felnyergeltem a fakót, oszt ráültem a deresre. Elmentem Peregre. Ott voltak a mesék jászúra (Vászolyra) kötözve. Addig válogattam köztük, addig válogattam, hogy a végén majdnem mindet elszalajtottam. De azért egy néhányat sikerült megfogni. Ezekből mesélek el egy párat... Lélegzetvisszafojtva figyeljük, amint Zagyva Sebők Lajosné a mesébe fog. A 68 éves bükkszéki asz- szony oly ízesen beszél, hogy szinte érezzük, amint pattog a tűz az öreg búbos kemencékben, s visszatévedünk a gyermekkorba. Szavai nyomán tündérek, ördögök, juhászok, szegények és felfuvalkodott gazdagok, balgák és bölcsek lépnek elénk az elfelejtett mesebeli birodalomból. ★ De ki is ez az idős asz- szony? Mesemondó? Aligha ... Hiszen oly régen ülték már körül unokái, — akik ma már fiatal emberek —, hogy a lőcslábú ördögről, vagy a Katókáról és Bohó- káról, netán az egyszeri irigy asszonykáról szóló történeteket meghallgassák. Nem is népművész. Nem foglalkozik tudományosan a néprajzzal, mégis maga az élő néphagyomány. Mindazt, amely osztályrészéül jutott, mindazt, amit átélt, igyekszik átmenteni az utókor számára. Hadd okuljanak belőle. A Heves megyei Múzeumok Igazgatóságának Ber- ze Nagy Jánosról elnevezett néprajzi pályázatán az utóbbi néhány évben rendszeresen részt vesz. Legnagyobb sikerét a Leánykérés Szederkénypusztán és Bükkszéken című dolgozatával érte el. írására második díjat kapott. Papírra vetette, s elküldte azokat a palóc népmeséket is, amelyeket szülei suttogtak ágya mellett a téli estéken, vagy amelyeket a fonóban hallott. ★ „Szederkénypiysztán születtem, 1916-ban. Édesapám, Polacsek Pál huszonöt hold földön gazdálkodott ... Nagyon szerettem iskolába járni. De csak hat osztály volt akkoriban a kötelező. Amikor befejeztem a tanulást, kértem a tanító urat, hogy hadd járhassak továbbra is, hadd tudjak többet a világból ... Szerettem volna elrepülni, mint a madár, hogy szétnézzek a földön, hiszen mindentől eldugva nőttem föl. Négy kilométernél nem voltam mesz- szebb a falunktól, amíg férjhez nem mentem. A szüleim hallani sem akartak szándékomról. Abban az időben óriási erkölcstelenségnek számított, ha egy falusi lány városba megy • tanulni. Azért sem engedtek el, mert kellett a dolgos kéz. Édesapám juhokat tartott, s mivel hatan voltunk testvérek, valamelyikünk mindig az állatokra vigyázott. Én mindig szívesen őriztem a nyájat. A szép juhászos meg betyáros népdalokat akkor tanultam az idősebb juhászoktól. A téli napok leginkább a kendermunkával teltek. Fonókba jártunk. Minden este más-más lányos háznál ütöttük fel a tanyán(Fotó: Kőhidi Imre) kát. Persze a legények mindig utánunk jöttek. Kártyáztak, nézték, hogy ki közülünk a legügyesebb, incselkedtek is velünk. Ha pedig valamelyikünk elejtette az orsóját, a legények úgy csaptak le rá, mint a héják. Bizony, már csak csókért adták vissza. Akadt olyan huncut lány is közöttünk, aki akarattal ledobta ... A háziak mindig megvendégelték a társaságot. Molnárkalács, aszalt körte vagy szilva, főtt má- kos-mézes kukorica, pattogatott kukorica vagy hordós káposzta került az asztalra, hogy tudjuk nyálaz- ni a kendert. ★ Pogácsával kínál bennünket. No, nem hamuban, hanem gáztűzhelyben sülttel. Megmutatja palócmintás hímzéseit és rongyból szőtt szép szőnyegeit. A szoba egyik sarkának falán fényképek: kackiás bajszú édesapja, első férje (aki a II. világháború egyik névtelen halottja) és fiatalon elhunyt egyetlen fia látható azokon. ★ „Amikor meghalt a férjem, minden nyáron hajnal négytől este nyolcig a cséplőgép mellett rostáltam a búzát, az életet. Mikor a többi munkásnak hozták a finom ebédeket, nekem nem hozott senki semmit. Csak a kisfiam jött el hozzám mindennap, hogy megéhezett. Akkor elbújtunk a kazal háta mögé, és ott sírtunk, mert én is éhes voltam. Még véletlenül sem kínált meg senki, pedig tudták, hogy mennyire magunkra maradtunk, hiszen Pétervásárán, ahová férjhez mentem, senkinek nem volt.. . Akkor aztán mondtam a gyerekemnek, hogy szedjen a kertből kukoricát és főzze meg. Főtt kukoricát ettünk, úgy dolgoztam ...” ★ „Lila színű a szoknyám Gyöngyharmatos a csizmám Zöld levél a kötényem Sokadmagammal együtt Szép csokor lesz belőlem." Anna néni nyugdíjas kora óta verseket is ír. Lajos bácsi, a második férj — az idős asszony szavai szerint — haszontalan időtöltésnek tartja ezeket. — A falubeliek is összemosolyogtak, amikor itt, Bükkszéken, az öregek napján elmondtam az egyik költeményem. Azt susmá- solták, hogy ennek is any- nyi ideje van, hogy még firkálgatásra is jut belőle. Pedig nappal dolgoztam a kertben, a ház körül. Éjszaka írok, amikor más alszik. A meséket is éjszaka másoltam be egy irkába. ★ Lehet, hogy nem irodalmi értékűek ezek a versek, de hajdanán talán népdallá váltak volna, ha megtetszenek másoknak. Ha a hagyomány szárnyára vette volna ezeket a sorokat, tökéletessé csiszolódhattak volna. Homa János
