Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-14 / 190. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 14., kedd f. Évszázados indóház Az ország ma is legna­gyobb pályaudvarát, a Ke­letit egy évszázaddal eze­lőtt, 1884. augusztus 16-án adták át rendeltetésének. A maga idején az egész Duna mentén a legnagyobb és legdíszesebb pályaudvar volt a klasszicista stílusú épület, s a hozzá tartozó fedett csarnok. A honatyák 1868-ban bízták meg az il­letékeseket az új központi indóház építésével. A mun­kálatokhoz azonban csak 1882 tavaszán fogtak hozzá, s egy esztendőt vett igény­be az épületet tartó céd­ruscölöpök lesüllyesztése az akkoriban még mocsa­ras, városszéli területen (a mai Baross téren). A ma­gasépítés elkezdésére 1883 tavaszán került sor, de ősz­re már tető alá is került a hatalmas épület. A pálya­udvar vasszerkezetét a kor neves hídépítő mérnö­ke, Feketeházy János ter­vezte — ő álmodta meg többek között a szép ívű Szabadság-hidat is. A csar­nokhoz illeszkedő eklektikus épület Rochlizt Gyula alko­tása, az ötrészes, húsz mé­ter széles, negyvenhárom méter magas, impozáns, re­neszánsz mintázatú kapuza­tot, továbbá az épület vala­mennyi kovácsoltvas díszí­tését pedig Jungfer Gyulá­nak köszönhetjük (manapság ugyan csupán díszként szol­gál a főkapu, mert az alul­járó rendszer 1969-es át­adása óta az utasok többsé­ge a „küszöb alatt” közle­kedik). Száz év alatt a másfél kilométeres pályaudvar két­szeresére nyúlt, s az akkori 26 kilométeres vágányháló­zat ötször akkora lett. A nyári forgalomban naponta 251 személyvonatot, köztük 33 nemzetközi expresszi in­dít és fogad a Keleti, ahol mintegy kétezer vasutas szolgálja a megannyi utast. Képünkön a jubiláló pá­lyaudvart láthatjuk a met­ró megépítése előtti időből. Miksa, német—római császár 1565-ben készült csillagászati órája Nagy vertikális kör. A Keleti pálya­udvar kupolájának főmfiszere volt. 1815-ben, az épület átadásakor már a helyén állt Kiállítás az időmérés történetéről Reprezentatív kultúrtör­téneti kiállítás nyílt az Iparművészeti Múzeumban az időmérés történetéről — az Országos Műszaki Mú­zeum és az Iparművészeti Múzeum anyagából, vala­mint több közgyűjtemény, egyházi gyűjtemény, állami vállalat, intézmény és ma­gánszemély által kölcsönzött műtárgyak sokaságából. Angol hajózási kronométer 1851-ből „Mj hát az idő? Ha senki nem kérdi, tudom, ha kér­dezik tőlem, s meg akarom magyarázni, már nem tu­dom” — írta Szent Ágos­ton, az ókor végének jeles filozófusa. Az emberiség történetének szinte minden filozófusa, minden termé­szettudósa, kutatta az idő filozófiai, illetve fizikai lé­tért. Az ember már a történe­lem előtti korban is megkí­sérelte mérni, jelezni az időt: A görög mitológiában az idő megszemélyesítője Kronosz, aki a reneszánsz művészetétől napjainkig ho­mokórával a kezében az idő múlásának jelképévé vált. Az idő természetes egy­sége a nap. Mérése külön­féle időmérő eszközökkel történik. A nap többszörö­sét naptárral, kalendárium­mal, hányadosát, részeit pedig különféle rendszerű és rendeltetésű órákkal mérjük. A napot kezdettől fogva két részre, nappalra és éjszakára osztották. A kétszer tizenkét órás nap­felosztás nyomai az időszá­mítás előtti XVI. századba vezetnek vissza. A perc és a másodperc is babilóniai eredetű. (Akkor csupán fi­lozófiai fogalmat és nem mérhető mennyiséget jelen­tett.). A történelem során szá­mos időmérő eszközt is­mert, szerkesztett az ember. Napórát, homokórát, gép­órát, konzolos, lábas, aszt­ronómiai órát, kis- és nagy méretű időmérőket, torony­órákat, tengerészeti, elek­tronikai rendszerű és atom­órákat. Az órákon kívül naptárakkal, kalendáriu­mokkal is megismertet a kiállítás, amely gazdagságá­val, sokféle igényt, érdek­lődést elégít ki. —k— Csacska macskaságok nemcsak állatbarátoknak Mit gondol rólunk a macska? A nap nyugaton kelt fel A Marschall- és Bikini-szigeteknél történt hidrogénbomba-robbantás borzalmairól Nem túlzás, ha azt állítjuk, kortünet — sokak szerint — pedig már egyenesen kórtünet az állatimádat. Természetesen ki-ki tehet­sége, azaz pénze és férőhe­lye szerint tart valamilyen kedvencet. Van olyan lakó­telepi épület, ahonnan pin­tyek pityogása. máshonnan papagályok cserregése hal­latszik, akárhogy is, de az utóbbi években a két- és négylábú kedvencek közül Őfelsége a macska yiszi el a pálmát. Vajon mi lehet az oka ennek a nagy népszerűség­nek — kérdezik kissé fity­málva igen gyakran azok, akiknek ez az állat sem több, sem kevesebb mint bármelyik a környezetünk­ben élő, vagy csak éldegé­lő, de leginkább tengődök közül. Bár kissé furcsán hang-. zik. de csak az firtathatja aggályosán ezt, aki nem élt a macska társaságában ... Jól tudom, megállapításom­ból kissé kilóg a „macska- pracli”, s így nem is áru­lok tovább zsákbamacskát, vagyis nem kerülgetem a témát, mint a szóban forgó egerész koma a forró ká­sát: én igen is kedvelem, sőt kimondottan rajongok ezekért a kissé szeszélyes, kissé kiszámíthatatlan, ve­lünk, emberekkel szem­ben nem is csöppet gyanak­vó (tegyük hozzá, joggal), de rendkívüli intelligenciá­val megáldott lényekért, amelyeket ki cicának, ki cirminek, babócának és mó- kicának és ki tudná még felsorolni hányfajta ica- micának titulál. De ha jól megfigyeljük, mindegyik becenévben valamiképp benne van a CICA. Termé­szetesen mint zsák a folt­ját, mindenki megtalálja az egyéniségéhez illőt. A fi­nom, elegáns hölgyek és művész széplelkekhez leg­jobban a perzsa szerájok túlfinomult eleganciájának képviselője, a limbes-lom- bos bundájú, lavórképű an- góramacska illik. A medi­tativ gondolkodók a budd­hista kolostorok szent álla­tára, a sziámira esküsznek, de nem vetik meg a bohó- kásabb kék szemű burmait sem. Ám akinek a különle­ges egyedekhez nincs külö­nösebb érzéke, sem bukszá­ja, az beéri a közönséges tirke-tarka házi macskával is, amelyikből mifelénk a legtöbb akad. Ha tudnák, hogy ez sem afféle „mezei” szegény rokon, hisz ennek a fajtának az ókori egyip­tomiak még varázserőt is tulajdonítottak. Jó pár ezer év eltelt, míg ez a Közel- Keletről átlábalt Európá­ba... Sok híres és ismert sze­mélyiségnek volt „gyengéje" a macska. Mohamed próféta például még kedvenc kaf­tánjának az ujját is felál­dozta a szúnyókáló pajti ked­véért. T. S. Elliot angol köl­tő versben énekelte meg társaságának megejtő vará­zsát, Rudyard Kipling erede­ti hangvételű meséjében ar­ról ír, hogy miért nem lett az erdők és szavannák ura sohasem kezes háziállat. S egyik kedves azerbajdzsá- ni nyelvész professzor is­merősöm huszonhatszor négy puha tappancs topogá- sa közben írja összehasonlí­tó nyelvészeti értekezéseit. Weöres Sándor költőnknek „élő sárga díván párnáját” idézi lénye ... Nekem meghittséget, csa­ládi békét, idillikus emléke­ket juttat eszembe egy-egy puha surranó léptű, zöld szemű, kissé' nőszerű cir­mos ... Süvölvény suhanc korom legszebb nyarait egy Vas megyei faluban töltöttem, — nagyszüleimnél, s onnan ered életreszóló szimpáti­ám is a macskákkal. Az ottani Kacor királyok igencsak helyre legények voltak. Esténként a lucer­na- és bazsalikomillatot árasztó ágyban nem győz­tem ide-oda forgolódni, mi­vel a két éjszakai vadász a padláson rabló-pandúrt játszott a terményt dézs­máló egerekkel. Reggel aztán szépen a tornácfeljárón várt a tró­feagyűjtemény. Sorba vol­tak rakva az „elesettek” Buci — mert tréfás kedvű öregapám így hívta az idő­sebbik kandúrt — kipödört bajusszal langyos tehéntej­re szomjasan várta az elis­merést. Első alkalommal én jó nagyot orditottam. mert úgy megijedtem ettől a bizarr látványtól. — No, hisz szeginy — mondta az öreg igazi Vazs megyeiesen, — te sem lo- pod be egyhamar magad a lesmester szívébe — mert arrafelé így nevezték a macskát. Igaza volt. Jó időbe telt, míg a két. sző­rös lelkű, goromba iromba „befogadott”. Azután meny­nyi szép emlék fűződött hozzájuk .. . Nem győztem ő uraságáé- kat várni azokon a hosszú téli estéken, amikor a fris­sen esett puha hó vatta­cukorként borult a falusi házak tetejére. A két kó­száló komótosan ballagva tért meg az esti szélkakas melletti macskatanácskozás­ból. De jó is volt kesernyés, füst szagú tűpárnához ha­sonlító pofácskájukhoz dör- gölőzni... ! Furcsállták is feltörő ba­rátságom e túlzó bizalmát. Ők sebtiben rátelepedtek a nyerges tűzhelyre, vagy a sokáig meleget adó búbos kemence padkájára. Ott le­hetett csak igazán dorom­boló macskaálmot aludni... De nem hiányoztak a különböző cirmosok a vá­rosi otthonokból sem. He­lyet kaptak a kandalló melletti kis szőnyegen, vagy zsámolyon, s halk „rokká- zásuk” kíséretében folyt az álló hangulatlámpák szűrt fénye mellett az esti dis­kurzus. Lassan-lassan már elfe­ledjük mindezt. Nemcsak az emlékek, hanem a vér­beli házi macskák is nosz­talgiává devalválódnak. Bérházak keringőin jó pár jószág felborzolt szőr­rel, görbe háttal áll, mint a boszorkányok macskája. Szeszélyből elcsapottak ke­serves miákolása hallatszik a lakótelepek hulló szőrű pamacsra emlékeztető gye­pei felől. S az iciri-piciri kis macskáknak felbontat­lan tejeszacskót vetnek, mondván: — Van annak éles foga, rágja ki ... Megfogyatkozott türel­münk a passzióból tartott állatok iránt is. Ügymond, kivedlettek a szokásból, mint megannyi más. Mert ki süt manapság sült krumplit sütőben, hová let­tek az esti guzsalyfonás melletti mesélések, hová tűntek a nyerges tűzhelyek, a boszorkányos és szemmel verős adomák ... Hűtlenek­ké váltunk hozzájuk is. úgy mint a szenvedélyes pipás kihűlt csibukjához. Eltűn­tek a szép szokások, úgy, ahogy a hunyorgó petróle­umlángot felváltotta a nyers neonfény. Azért telje­sen még sincs ez így jól. Már csak azért sem. hogy ezek után mit gondol felő­lünk például a macska ... ? Soós Tamás A kilencvenkilenc tonnás japán halászhajó a HUKUR- JU MARU (Boldog Sár­kány) a tonhalászat befeje­zése után, útban volt haza­felé. 1954. március 1-én, korán reggel a Marschall- szigetekhez járt közel. Aikicsi Kubojáma, a 39 éves rádiótelegráfus éppen kollégáival csevegett a reg­geli után, amikor a látóha­táron egy vörös golyót pil­lantott meg. A kajüt kerek ablakából úgy látszik, mintha a nap kelne fel — mondotta Ta- kagi, de ez a nap nyugaton látható. A különös csillo­gásra a hajó személyzete a fedélzetre tódult, és távol­ról valami félelmetes rob­banás zaja hallatszott, de a fény lassanként elhalvá­nyult. — Hetedikén mindnyájan éreztük, hogy fáj a sze­münk. Ó, valami esik!... de hiszen ez fehér? Ugyan mi ez? így beszéltek néhányan és feltették a szemüvegüket, mások mélyen a szemükbe húzták sapkájukat. Három nap után észrevettük, hogy arcunk megfeketedik. Ket- ten-hárman hasmenésről pa­naszkodtak. Két hét eltelt és Jaizuba, a hazai kikötő­be való érkezés előtti na­pon, mindnyájan összegyűl­tünk a gépvezető szobájá­ban. Az estét csevegéssel, vidáman töltöttük el. Közülünk egy a fejét va- kargatta... és íme a keze tele lett hajjal. Természete­sen nagyon csodálkozott. Miért van ez? Mások is megpróbálták kihúzni a ha­jukat és az nagyon könnyen kihullt. Mindnyájan meg­győződtünk tehát, hogy a hajunkat fájdalom nélkül ki tudjuk húzni. Minden­esetre ez a dolog rettenete­sen meglepett bennünket. Beérkeztünk Jaizuba és elfelejtkeztünk a néhány nap előtti nyugtalanságról, az arcunk megfeketedésé- ről és a hajhullásról. Haza­érkezésünk után nemsokára megtudtuk, hogy a mi ha­jónk áthaladt a legborzal­masabb hidrogénbomba­robbantás területén. A nyugaton felkelő nap, amiről mi így vélekedtünk, nem volt egyéb, mint a BIKINI- és MARSCHALL- szigeteknél történt robban­tás fénye. Egy pár nap után Kubo­jáma és néhány társa ma­gas lázzal megbetegedett. Hajuk színe a haj gyökeré­nél gyakran változott fe­hérre, majd violaszínűre. A betegek közül a két leg­súlyosabbat bevitték a tokiói kórházba további kivizsgá­lásra. Ez az ügy felrázta az egész'népet. A japánok már jól tudták, hogy milyen bor­zalmas volt az atombombá­zás Hirosimában és Naga- szakiban. A fehér hamu, amiről a hajósok beszéltek, semmi más nem volt, mint „a ha­lál hamuja.” A hajó rako­mánya szennyeződött volt, mert a vizsgálat radioakti­vitást mutatott ki. Az országban széles moz­galom indult meg az atom- és hidrogénbomba-robbantás ellen. Kubojáma meghalt, itthagyta feleségét, négy gyermekét, szüleit. A nép felháborodása nőttön nőtt. Nagyon sokan megértették áz országban, de szerte az egész világon, hogy a né­pek közös összefogása tud­ja csak megakadályozni a > szörnyű pusztulás és tömeg­szerencsétlenség veszélyét. Az egész világ béke­szerető népeinek mindig emlékezniük kell erre a bor­zalomra. BÉKE című ESZPERAN­TÓ újságból fordította: idős Zakar János A Toldy gimnázium műszere a pontos dél meghatározására 1855-ben készült. A pontos delet az iskola emeleti erké­lyéről leadott puskalövéssel jelezték A kiállítás részlete (Fotó: Hauer Lajos felvételei — KS)

Next

/
Thumbnails
Contents