Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-10 / 160. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. július 10., kedd 3. Takarékosság és pazarlás Mostanában mintha kevesebbet beszélnénk a takarékosságról, s mert régi igazság, hogy arról beszélünk a legtöbbet, ami nincs, ez akár azt is jelenthetné, hogy időközben megtanultunk okosan gazdálkodni pénzzel, anyaggal, energiával, mindazzal, amit korábban fölöslegesen pazaroltunk. Ez persze túl szép lenne. Talán csak unalmassá vált mindig ugyanazt szajkózni? Ez sem feltétlenül az ok, hiszen az elmúlt években bőven volt alkalmunk megunni a televízióban estéről estére felbukkanó villanyóra zajos figuráját, aki Alfonzó hangján rimánko- dott, ne terheljük túl az áramköreit, meg az úton- útfélen virító plakátokat is a csöpögő vízcsapokról, a „Minden csepp érték” felirattal. Nem is szólva a légszigetelésre buzdító reklámokról, amelyek a meleggel, és a „Lassabban gyorsíts!” felhívásokról, amelyek a benzinnel való takarékoskodást célozták. Kis rosszmájúsággal arra is gondolhatunk, hogy azért menték ki a divatból a sok kicsi sokra megy tartalmú felhívások, mert jobb az embereket nem bosszantani. Végtére is, aki az ablakán kinézve azt látja, hogy néha fényes nappal is égnek az utcai lámpák, az aligha fog magába szállni az erőművek túlterhelését panaszló villanyóra sirámaitól, s az utcai csőrepedéseknél sokszor heteken át patakzó víz látványa sem ösztönzi arra, hogy megbőrözzük otthon a csapokat. És sok más módja is van a pazarlásnak, mely egyáltalán nem hat lelkesítőén. Egy biztos: ha gyérülnek is a felhívások, saját zsebükre azért a legtöbben igyekeznek takarékoskodni. Ki-ki a maga módján. Az egyes ember úgy, hogy jobban megnézi, mire adja ki a pénzét, a vállalatok meg úgy, hogy lehetőleg nem foglalkoznak olyasmivel. ami nem gazdaságos. Erről már beszélni sem kell. De miért is tennénk? Érthetően senki sem szeret azzal dicsekedni, hogy pénzszűkében van. Olvasom a minap, hogy egyik-másik helyközi buszjáraton az utazási költségek emelkedése óta erősen megfogyatkoztak az utasok, s most azt tervezik, hogy megszüntetnek néhány kihasználatlan szárnyvonalat. Azt sem hangsúlyozza túlságosan a nyilatkozó. hogy ezeket a járatokat nem érti meg fenntartani. Ehelyett azt mondja, megpróbálják visszahódítani az elpártolt utazóközönséget, hétvégi-telkes és más céljáratok létesítésével. A tapintatos újságolvasónak nem is illik ész- revennie, hogy itt anyagi problémákról van szó. hanem úgy kell tennie, mintha elhinné, hogy a buszvállalat azért keres új utakat, mert hátha azért nem szálltak fel eddig az utasok, mert a busz nem oda ment, ahová ők igyekeztek. Fegyelmezett embernek kell lennie, akinek ettől egy arcizma sem rándul, de persze, aki megmosolyogja az érvelést, az sem feltétlenül veri nagydobra, hogy fogytán a pénze. Főként akkor nem, ha saját hozzá nem értésének. rossz üzleti* * 1 érzékének köszönheti; rossz kereskedőnek bizonyul, vagy könnyen becsapható vevőnek, aki sok pénzért bóvlit vesz. Valaha gyakran lehetett hallani az állítólag csalhatatlan receptet: az az olcsó, ami drága. Nem kell krajcá- roskodni. mondták. mert amiért túl keveset kérnek, az csak silány lehet. Egy kicsivel többért viszont az ember tartós, jó minőségű dolgokat vásárolhat. Mostanában már ezt is ritkábban hallani. Valószínű azért, mert ami drága, az sem feltétlenül szolgál hosszú időn át, s könnyen kiderülhet róla, hogy nem a tartalom, hanem a divatos forrna miatt került sokba. De az is megesik, hogy még ezt sem lehet a javára írni. s az ember kísértésbe esik, hogy ízekre szedje új szerzeményét, mint a népszerű kabarétréfa szerzője, aki elhatározta, mindenképpen a végére jár, mj került új fotelján nyolcezer-kétszáz forintba. Nem mintha nem tudná a választ. Ahol ezt gyártották, rossz a munkaszervezés, növekszik az önköltség, s a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy ezt beépítsék az árba. Nos, nagyon is érthető, hogy az ilyen üzletkötésekről kevés szó esik, hiszen sem a vevőnek, sem az eladónak nincs mire büszkének lennie. Csak az a bökkenő, hogy az értelmes takarékosság jó példáit is szemérmes csönd övezi. Nem „sikk” hangoztatni. hogy kevés pénzből is jól kijöttünk, a legtöbben inkább azzal kérkednek, mi mindenre telik nekik, még ha nem dúskálnak is a földi javakban. Nemrég szemtanúja voltam egy „leleplezésnek”; egy állítólag háromezer forintért vásárolt ruhakölteményről elárulta valaki az iirigykedőknek. hogy tulajdonosa maga varrta, s az alapanyagot az alkalmi áruházban vette, potom pénzért. Furcsa, de így történt: amíg társnői azt hitték a ruha gazdájáról, hogy módja van meggondolatlanul szórni a pénzt, határozottan nagyobb tisztelet övezte, mint amikor kiderült, hogy csak ügyes volt. Meglehet, hogy ezért elterjedt a jelenség: az árról beszélni a valóságos érték helyett? Az ember végtére is naponta olvashat új létesítményekről, s a híradásokból megtudhatja, mekkora költséggel épültek, de arról viszonylag ritkán értesül, hogy a költség miért pont annyi, amennyi. Az viszont gyakori. hogy az ünnepélyes átadásokról szóló beszámolók hangja annál emelkedettebb, minél nagyobb volt az építkezésre fordított összeg. A kis költséggel elért eredményeknek, az okos, pénzkímélő módszereknek sajnos nincs akkora reklámja. Néhány hónappal ezelőtt alkalmam .volt belenézni egy vállalati beszámolóba, amelyben igencsak tekintélyes nagyságú szám jelezte, mennyit fordított a cég szociális célú kiadásokra. Ám megsúgták, hogy a szám jóval kisebb lehetett volna, ha annak idején megpróbálják megspórolni a tervezési hi- . bákat, amelyek miatt át kellett építeni az alig elkészült új vállalati ebédlőt. A malőr tehát sajátos metamorfózison esett át; a beszámoló készítésének idejére sikerré változott. Persze, megesett már ilyesmi egy-egy anyag- takarékossági tervvel is, amelyet azért sikerült látványosan túlteljesíteni, mert a tervezettnél kevesebb volt a termelés. Egyszóval: nemcsak mások csaphatnak be bennünket, becsapjuk mi magunkat is éppen elégszer a kedvező látszatokért, kerül amibe kerül. Hogyan lehetne ezen a szemléleten változtatni? Nehéz kérdés, amit sokan viccek gyártásával kerülnek meg. Például azt mondják: azzal kellene érvelni a jó ügy mellett, hogy a takarékossági reklámokért is elég sokat kell fizetni, azzal is fel lehet vágni. Ismerve az emberi gondolkodás képletes útvesztőit, éppenséggel lehetséges. hogy a komolytalan érv eredménnyel járna. Sz. K. AHOL ELSŐ A MINŐSÉG Konzervgyári igyekezet... Mint i megbolydult méhkas, napok óta olyan a hatvani konzervgyár. Emberek, szállító Járművek Jönnek-mennek, fehér köpenyes munkások sürögnek- forognak a gépek kösött. Sok a tennivaló, miután Javában tart az időben eltolódott borsószezon. A gyártócsarnok közelében lévő irodában nem találjuk Zsíros Károly üzemvezetőt. Órák óta a munkások között serénykedik, intézkedik, irányít. Érkezésünkkor a naptárát i veszi elő és visszalapoz benne. — Furcsa ez az idei időjárás — mondja kicsit dohogva. — Későn tavaszo- dott, aztán a várt meleg helyett hűvös jött, ami visszavetette a borsószemek képződését. A növény szára és hüvelye kifejlődött, de nem szemesedett eléggé. Így az elképzeléstől jóval később, csak június 20-án érkezett meg az első szállítmány és akkor indítottuk a gépeket. Tudja, ez a huszonötödik borsószezon, amióta itt dolgozom, de még ilyen későn sohasem kezdtünk. Így aztán minden erőre szükség van, hogy utolérjük magunkat. Ügy tűnik, július végéig tart ez a munka, de közben a borsó mellett majd a bab, az uborka, és a tök feldolgozása is megkezdődik. — Honnan jött az első kocsi? — kérdezzük az üzemvezetőtől. A két papírlap egyikéről hamar előkerül a feljegyzés: — A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Nagygombosi Tangazdaságából, a hrtvani Lenin Termelőszövetkezetből, meg a közeli Pest megyéből, a túrái és a vérségi szövetkezetből. Gyárunk vonzáskörzetében, Heves, Pest és Nódrád megye nyolc mezőgazdasági üzemétől szerződés alapján kapjuk a zöldborsót. Vállalatunk vezetése mindent megtes'z azért, hogy a tervezett 7 300 tonna nyersanyagot felvásároljuk. Ezért a szegedi és a debreceni konzervgyártól is kapunk kiegészítésként 80 tonna borsót. Ez a több éves kapcsolat eredménye. Szegeden és Debrecenben már két héttel előbb tartanak a feldolgozásban, mint mi, itt Hatvanban. így az említett 80 tonna nyersanyag átvételével az ottani munkacsúcsot enyhítjük. A gyár udvarára egy IFA- teherkocsi érkezik. Fehér köpenyes asszony lép fel a platóra és műanyag tányérba mintát vesz a borsóból. — Túráról hozták — szól le Győri Béláné technológus és rostát vesz elő. Gyors mozdulatokkal megtisztítja a termést a fölösleges anyagoktól. Ezután műszerrel is megvizsgálja a minőségét. — Ez nagyon fontos — mutat a készülékre — miután őt minta átlageredményét figyelembe véve döntjük el, hogy mennyire finom, zsenge a borsó. Vagyis minősítjük kiváló, első, másodosztály szerint és eszerint fizetünk érte többet vagy kevesebbet. A minőség -szerinti átvétellel a termelő üzemeknek is visz- szajelzünk, felhíva a figyelmüket, hogyha kell, mit tegyenek a betakarítás és a cséplés javítására. A beérkezett borsó innen, az udvari átvevőhelyről, a csarnokba kerül, ahol emberi kéz érintése nélkül mosással tisztítják és leválasztják belőle az értéktelen részeket. Szemnagyság szerint osztályozzák, előfőzik, és üvegekbe, illetve dobozokba töltik, majd csomagolják, naponta 320—340 tonnát. A csarnokban működő hat borsófeldolgozó gépsor mellett főleg nők dolgoznak; Kisebb részük szak-, a többség betanított munkás, ök irányítják, vigyázzák három műszakban a berendezéseket, biztosítják a folyamatosságot. Murányi Lászlóné lő esztendeje kezdte a gyárban, és itt szerzett szakmai képesítést is. Győri Béláné mintavétel közben — Kemény dolog a műszak — említi a szemüveges asszony — de mégis szívesen vállalom, mert van eredménye. Korábban 14 évig Bujákról jártam ide naponta, két esztendeje viszont hatvani lettem, mert a gyár segítségével lakáshoz jutottam. A pénz így is összejön, havi 4 200 forint, meg az év végi jutalom, így aztán nem is rossz. Sajnos, most későn kezdődött a szezon, nagy a hajtás, de megéri, mert munkánkat az üvegekbe, dobozokba töltött zöldborsón keresztül külföldön is elismerik. A régiek közül Maku Já- nosnét találjuk a szalag mellett. Huszonkét éve dolgozik itt betanított munkásként. — Jövőre nyugdíjba megyek — jegyzi meg csendesen— a lábam már gyakran elfárad. Most például 16 órát dolgoztam egyfolytában, mert szükség van az összefogásra. Autóbusszal járok Ecsédről, megszoktam az évek során. Nálunk legfontosabb a minőség, erre ösztönöznek bennünket, és a gyártás során szigorú az ellenőrzés. A beszélgetésbe Zsíros Károly üzemvezető is bekapcsolódik: — Június 20-a előtt, amikor megkezdődött a szezon, munkaértekezletre hívtuk össze a kollektívát, és fehív- tuk a figyelmet arra, hogy kinek mi a feladata. Mivel a vártnál később indult a borsófeldolgozási idény, így valamennyiünk erőfeszítésére szükség van, és ez eddig nem is hiányzott az emberekből. A gyártás folyamatát hosszú idő óta a minőségi ellenőrzési csoport felügyeli, nyomon követve a termék útját, és ahol probléma van, azonnal jelzik azt. A gondos munkát a növekvő piaci igények is kikényszerítik. Mi versenyképesek akarunk maradni, ezért nem tekinthetünk el ettől. Nagyon szigorúak a feltételek, de évek óta nem volt kifogás termékeinkre. Ebben az idényben 12 ezer 800 tonna zöldborsókonzervet készítünk, öt-, egy- és félkilós üvegekbe, illetve kilós do- dozokba töltve, és úgy értékesítjük. A hatvani termékek iránt továbbra is érdeklődnek nemcsak itthon, de külföldön is. Június 20-a óta már ezer tonna készáru hagyta el a gyárat és útnak indult a Szovjetunióba, valamint a Német Demokratikus Köztársaságba. — Nyolcszázezer kilós do- dozba töltöttük az ezer tonna borsót — jegyzi meg az üzemvezető. — Talán kicsit meghökkentő a szám, de nálunk évente a zöldborsó- konzerv készítése során felhasznált anyagok mennyisége is tetemes! Az idei 12 800 tonna készáruhoz például 9 millió kilós dobozra, 160 ezer ötkilós, több mint kétmillió egyiklós, valamint 480 ezer félkilós üvegre van szükség. Ezt persze, nem könnyű raktározni sem. így folyamatos szervezéssel és szállítással év végéig a késztermék 70 százaléka elhagyja gyárunkat és a hazai üzletekbe, valamint exportra kerül. Mentusz Károly A berendezést Zsíros Károly üzemvezető ellenőrzi Murányi Lászlóné indítja a gépet (Fotó: Szabó Sándor) / A szalagnál Makn Jánosné
