Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-10 / 160. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. július 10., kedd Koktél, jellegtelen ízekkel A nézők zöme valaha kedvelte a szombat esti filmkoktélt, ugyanis összeállítói arra törekedtek, hogy a szórakoztatás jegyében társítsák az egyes produkciókat, olyan szellemi „nedűt” keverve számunkra, amely a legszélesebb rétegek ízlését is kielégíti. A dicséretes szándék azonban csak eleinte valósult meg maradéktalanul, az utóbbi időben, egyre több a baj a mixelendő „italok” minőségével, arányaival, ízével. Ezért okozott csalódást — méghozzá jókorát — a hét végi kínálat. Seregnyi rész láttunk már a Petrocelli című amerikai bűnügyi filmsorozatból: Egyik sem volt remekmű, legfeljebb az irigylendő rutin szülötte. A forgatókönyvíró Fred Frieberger alaposan elsajátította az írásbeli hatáskeltés fortélyait, s általában leleményes ötletekben sem szűkölködik. Sajnos e részben egyáltalán nem csillantak fel kétségtelen adottságai, így aztán legfeljebb azon tűnődhettünk, hogy lelkes főhőse mikor építi fel végre otthonát, amelynek falai sehogy sem emelkednek. Az önfeledt kacagást reméltük a Nonstop nonszensz című programtól, annál is inkább, mert korábbi jelentkezése legalább ezzel örvendeztetett meg minket. Didi, a botcsinálta kapus azonban még ezzel sem ajándékozott meg bennünket. A következő „bohózat” a Kivágások, végképp próbára tette türelmünket. Az írórendező szerepkörét vállaló Barry Healey egy filmforgatás „viszontagságait” elevenítette meg vontatottan, v szürkén, határozottan unalmasan. A derű percei kétségkívül messze szöktek tőlünk, átadták helyüket az egyre határozottabb bosszankodás- nak. Az igényesebbek számára némi vigaszt jelentett Zola méltán világhírű regényének befejező egysége. Akkor is, ha a francia mű az alapregény kimagasló értékeinek csak töredékét mentette át a celluloidszalagra, akkor is, ha valamennyi folytatásban, s a záróblokkban is kísértett a vontatottság. Más kérdés az, hogy ehhez a koktélhoz semmiképp se illett a komor hangoltságú, a gondolatgazdagságával megbabonázó munka tévés adaptációja. De ne legyünk ennyire ínyencek. A jellegtelen, a lagymatag ízek után kaptunk valamit. Nem a műsortervezőktől, hanem a Nana bőkezű szerzőjétől. .. (pécsi) Rubens ötrészes belga filmben elevenedett meg Rubens figurája a magyar közönség előtt is az utóbbi hetek minden keddjén. Azért írom le hangsúlyozottan, hogy megelevenedett, mert ez a tévéfilm végre elfogadható alapállásból láttatta Rubens, a művész és az ember életét. Amikor egy-egy korszakos művészre — mondjuk Lisztre, vagy Wagnerre — vagy akár egy történelmi óriásra — így Nagy Sándorra — gondolnak a filmírók és rendezők, elhiszik magukról, hogy van erejük akár párbeszédekben, akár gyorsan rohanó jelenetekben megmutatni, megörökíteni, vagy csak megcsillogtatni is azt a valamit, amit a közhit a lángész belső, vagy külső jegyének tulajdonít. Pedig ez a bizonyos valami valahogyan az egészben létezik. Shakespeare-t, Goethét, Puskint is, Napóleont is a tetteiben, az írásaiban, a tudatos vagy eltévedt gondolataiban érhetjük utói. Ez filmen nagyrészt kideríthetetlen. Ezért látszott nekem ez az ötrészes belga film nemcsak mértéktartónak, hanem művészinek is. Sokkal szerényebb célt tűzött maga elé: megfogni azt a kort, azokat az embereket, akik Rubens- sel együtt éltek. Az indítékaiknál fogva bemutatni és lehetőleg rávésni az arcukra azt, ami a történelmi szerepük volt, néhányszor olyan párbeszéddel elegyítve a megszerkesztett eseményeket, amelyek jóízűen, itt-ott keresetten, de idézték a realitásokat. A filmet ízléssel csinálták meg. S ebből a munkából is kitűnő színészeivel, a cím- sem volt nyugodt része ennek a világnak, sőt mint az agyban, itt futott össze görccsé akkor is az emberiség nyomora, harca, jövője. Hugo Claus írta ezt a filmet, Rolánd Verhavert rendezte. A képekhez Monteverdi operáját adta fűszerül; s kitűnő színészeivel, a címszereplő Johan Leysennel, meg Ingrid de Vosszal azt is elárulta, hogy a szépség és a szellemesség iránt komoly érzéke van. (farkas) A diákcentrum ajánlata Az egri diákcentrum szervezői továbbra sem tétlenkednek. Munkájuk kézzel fogható és füllel hallható eredményével lépten-nyomon találkozunk. Július 10-én 19 órától újra hangos lesz az Érsekudvar és környéke. Ezúttal a helybeli Kaloda együttes eredeti népzenével örvendezteti meg a rajongókat. Az Ifjúsági Ház diákcentrum-mozija az Edénkért a sikátorban című filmet 11-én 10.30-tól vetíti. Folytatódik a tánc- és illemtanára. Tizenötödikén fél 11-kor a szokásos helyszínre, vagyis az ifiházba várják a szép mozgásra és jó modorra szomjúhozókat. Este 8-kor diszkó az Érsekudvarban. TiZenhatodikán 3-tól zajlanak az asztalitenisz-bajnokság küzdelmei. Színhely a 10-es iskola. Tizennyolcadikén újra mozi a szokott helyen, 11-től; Start két keréken. Huszonkettedikén 10.30-tól tánc- és Illemtan, este diszkó. Ha az időjárás nem szól közbe, utóbbi az Érsekudvarban, ahol 25-én 17 órától az Egri Dixieland Band is bemutatkozik. A dixi előtt jó a mozi! Délelőtt 10.30-tól a Szerelem Montrealbant láthatják az ifiház mozilátogatói. A hónap utolsó napjaira is akad program. 29-én este 8-tól diszkó, 30-án 7-től a Dinnyés—Kátay duó műsorát az Érsekudvarban tartják. Számadás, tanulságokkal (2/1.) Buktatók, írásban Egy érettségi elnök töprengései Számomra az érettségi elnökség izgalmas, élmények, hasznosítható tapasztalatok regimentjét kínáló találkozás az ezerarcú Valósággal. Hat esztendővel ezelőtt az egri Gép- és Műszeripari Szakközépiskolában tevékenykedtem ilyen minőségben. Az idén ismét ide szólított megbízatásom, lehetőséget adva a szinte törvény- szerű összehasonlításra, egy oktatási intézmény kétségtelen fejlődésének érzékelésére is. Ismerőseim igyekeztek lehangolni. Azt mondták: a nagy erőpróbának ebben az esetben nincs tétje, mert a IV/d osztály zömében katonai kollégistákból toborzódott, azaz olyan közösség, amelynek tagjai már megszerezték a főiskolai belépőt, vagyis számukra teljesen mindegy, hogy a megmérettetés során mit produkálnak Nem hittem nekik, s végső soron nékem lett igazam, akkor is, ha az együtt töltött három napon nemcsak szívderítő impressziókat szereztem. Ezekért azonban busásan kárpótolt a jól nevelt, az udvarias — bensőből is fakadt ez az alapállás —, a tisztességtudó ifjak megnyerő, rokonszenves egyénisége... o Mi tagadás: hozzászoktam a sablonos, a jellegtelen jellemzésekhez. Most sem vártam mást, felkészültem a kötelességteljesítésből származó unalomra. Belelapoztam — ez is feladataim közé tartozott — az ízlésesen tálalt, fotókkal is illusztrált anyagba, s rá kellett jönnöm. hogy a tetszetős forma tartalmi erények méltó köntöse. Az osztályfőnök és a nevelőtanár ugyanis remekelt. Mindketten akaratlanul is bizonyították: nemcsak szeretik ezeket a gyerekeket. hanem kritikus szemmel is nézik őket. Kétségtelen értékeik mellett utaltak — méghozzá szimpatikus tömörséggel — kevésbé vonzó tulajdonságaikra is. Felüdülés volt olvasni ezeket a lakonikusan körvonalazott „portrékat”. Természetesen arról is tá. jékoztattak. hogy az összeszokott kollektíva többségükben hátrányos helyzetű fiatalokból verbuválódott, olyan fiúkból, akik ízelítőt kaptak azokból a megpróbáltatásokból. amelyek a felnőtteket is- megviselnék. Ennek a kalauzolásnak köszönhettem, hogy a nevek Értékel a vizsgabizottság Odakinn hamisítatlan a drukk mögött rejtőző sorsok is felsejlettek előttem. o Az újságíró hivatásra esküdött, de eredeti szakmájához sohasem hűtlen humán szakos középiskolai tanár kíváncsiságával forgattam magyar dolgozataikat. Megörvendeztettek a kiemelkedő képességűek, fel- villanyzott egy-két eredeti gondolatuk. Kár, hogy nem krőzusi bőkezűséggel bántak velük, hanem kissé zsugori módjára. Leginkább a közepesek teljesítményszintje érdekelt. Ez érthető, hiszen ők alkot, ják a derékhadat, azt a népes sereget, amelynek fogékonnyá kellene válnia a Szépre, a humánusabb emberré formáló művekre. ök bizony nem boldogultak az írásbeli kifejezésmód buktatóival. Akkor sem. ha magyartanáruk — lehetőségeihez mérten lelkiismeretesen munkálkodott ezért. Csodákra mégsem lehetett * képes. mivel egyedül maradt. A tankönyvekben és a tan- tervekben aligha lelhetett segítőkész partnerekre, szövetségesekre. Távol áll tőlem a manapság divattá szentesült csakazértis bírálgatás. Kizárólag a tényekre hivatkozom, de ezek egyáltalán nem örvendetesek. o A . diákok szemlélete jelenünkben gyökerezik. A múlt — annak históriája és litera- túrája — csak száraz lecke számunkra, a régvolt korok, s azok kimagasló értékekben bővelkedő figurái egyáltalán nem elevenednek meg előttük érzékeletesen. Egyikőjük például így summázta Csokonai és Lilla kapcsolatát: ........sajnos ez a szerelem kútba fulladt.” Valamelyikük ekként dicsérte a neves poétát: „Már fiatalon magán hordozta a felvilágosult eszmét." Fura öltöny lehetett... o Szinte megborzongtam a tengernyi stílushibától. Hemzsegtek, émelyítettek a fogalmazási görcsre utaló szói&métlésk, a „csípőficamos” mondatok. Elszomorított a kifejezésmód igénytelensége, szürkesége, sivársága, arcnélkülisége. Sehol egy üdítő fordulat, nyomuk se az ötletgazdag jelzőknek, a szellemi frisseségről tanúskodó hasonlatoknak. Régi keletű kór ez. csak az a megdöbbentő, hogy egyre vészesebben terjed, mert az irodalmat tanító pedagógus — ez országos tünet — egy szál maga áll fontos őrhelyén. Ideje lenne észrevenni magárat) agya totts ágát, felfigyelve S.O.S.-jelzéseire. Nem azon kell vitatkozni, hogy X vagy Y íróból, illetve munkásságáról mennyi kerüljön a könyvekbe, hanem illene már zöld utat biztosítani az egyedül üdvözítő gyógymódnak: a gyakoroltatásnak, a mostaninál sokkal sűrűbben íratott dolgozatok több órás közös javításának, a típushibák elemzésének. Csak ezután jöhetne az egyéni megnyilatkozás eszköztárának elsajátítása. a száműzött karakter jogainak maradéktalan érvényesítése. A sok adat az évek múlásával kihull az emlékezetből, de a markáns kifejezőkészség szinte feltétlen reflexszé rögződik. Ha a pavlovi recept szerint alakítják ki, ha az effajta buzgólko- dásé lesz a főszerep a magyartanításiban. Eddig is ezt vallottam, most csak hatványozódott meggyőződésem. Milyen jó lenne, ha az illetékesek végre rádöbbennének. hogy ennél nem létezett, s nem is lesz hatékonyabb medicina. Pécsi István 4 kutyafáját A zt mondja kutyabarát barátom, hogy őt ne háborgassák. Ébadóból még nem volt hátraléka. Az eboltás hirdetéseit pedig egy Kántor szimatával felfedezi az újságban, és az állatorvossal már pertuviszonyban van Mi kell még? Tulajdonképpen semmi, Ha csak nem egy apróság: kösse meg borjú termetű kutyáját, mert riogatja az utcai járókelőket. Erre meg azt válaszolja, hogy az ő kutyája nem harap. Neki elhiszem, hiszen a barátom, de vajon ezt a kutya tudja-e? A minap is összevitatkoztam egy farkas- és medvekeverékkel. Az egyik a fogsorára, a másik a termetére vonatkozik. Mondhattam én neki szép szóval, hogy menj innen! Rohant, egyenesen a nyakamba. Azt már félve írom le, hogy az egyik faluban motoros állt fejre egy komondor miatt. A gazdája röstellte a dolgot, hát eli hívta a jószágot, hogy „gyere haza, Pici!” Mert névadásban otthon vagyunk, csak a szabályokkal állunk hadilábon. Annak a kutyabarátnak az esetét is megemlítem, akinek a német juhásza két idős embert tett nyomorékká. Trabantjuk elé/ rohant, a kocsi felborult, az idős emberek nyomorékká zúzódtak. Én szerencsésebben jártam. A kocsim behorpadt, a kutya meg kinyújtotta a lábait. Kérdeztem is az első háznál, hogy „ öregapám, magáé ez a dög?” Mire ő elfordult, látni sem akarta, mert „Nekem ilyen lapos kutyám nem volt!” Ha nem, hát nem! Másnap arra jártam és hallom, hogy az öreg tisztességgel eltemette a kutyáját a kertje végében. Ha ennyire szerette, igazán vehetett volna neki láncot, nyakörvet. Még ma is élhetne a derék házőrző. Mert jobb helyeken házőrzőnek tartják a kutyát. A tanácsrendeletek is éppen ezt a hivatalát emelik ki. Figyelmeztessen előre csengő helyett. Riassza el a rókát, a rókaszándékú embert. Ha az utcára merészkedik, könnyen a gyepmester karjaiba, hurkába szalad. Persze, csak ott, ahol van gyepmester és szorgalmasan begyűjti a kóbor kutyákat. Nem azonnal, hiszen kímélet is van a világon. Meglestem a kifinomult módszerét. Ráijeszt a csavargóra. Az meg elindul hazafelé. Amelyik házba befogadják, oda viszi a posta a hivatalos nyomtatványt, miszerint „Kösse meg a kutyáját, mert legközelebb...” Azért „a legközelebb”, sem olyan forró kása. Elviszik az ebet a telepre. Az állam pénzén tartják 6—8 hónapig, és ha a gazdája már keresztet vetltt rá, átsegítik a másvilágra. Künn a mezőn még ennyit' sem teketóriáznak. Dúvadnak, kóbor kutyának sörét jár. Lehetne ez másképpen is, ha a derék házőrzőket otthon, az udvaron marasztalnák. Kevesebb lenne a baleset, a roncsautó, a tépett nadrág, a beteg ember. Nekem nincs kutyám, így hát csak magam ugatok, ebben az egyre rosz- szabbodó kutyahelyzetben. Ha az égig nem is, de egyes ebtartók füléig talán csak eljut. Gáldonyi Béla Egy hét...
