Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-08 / 159. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. július 8., vasárnap VASCONSELOS, GISMONTI DEBRECENBEN Ez nőm jazz — ez brazil A színpadon némiképp szokatlan a készülődés. Hangszerek, ká­belek, erősítők helyett, egy pokróc, mellé lopótök, egyformára vá­gott fadarabok, két bőröndnyi különböző méretű, anyagú, színű, rendű, rangú csörgő, cserépedény... Egberto mindössze két gi­tárt tesz maga mellé, hóna alatt nádfuvola, mellette egy koffer, erősítő keverő gyanánt. Ők ketten azok — Egberto Gismonti és Nana Vasconselos —, akik néhány esztendő alatt különös muzsi­kájukkal meghódították a dzsessz világát, akiknek nevére meg­telnek a világ legjelentősebb dzsesszfesztiváljainak nézőterei, újabb és újabb lemezrekordokat könyvelnek el. MINDENNAPI NYELVÜNK „A kapacitás megoldott...”? Közleményünk címét ebből a szövegrészletből emeltük ki: „A szennyvíztisztító ka­pacitás az ezredfordulóig megoldott" (Népújság, 1984. március 29.). Tipikusan elhi- vatalosított nyelvi formálás­sal állunk szemben. Mind a kapacitás, mind a megoldott nyelvi forma igen elszemély- telenítette a riportalany meg­nyilatkozását. Kezdjük az unos-untalan hallott és olva­sott kapacitás idegen szó használatával kapcsolatos megjegyzésünkkel, önmagá­ban nem egyértelmű, s ma­gyar megfelelője jobban tel­jesíthetné nyelvi szerepét. A riportalanynak volt is le­hetősége a választásra, csak nem élt vele: kényelmesebb megoldást választott. Első­sorban azért, mert mérlegel­nie kellett volna, hogy e ma­gyar megfelelők közül me­lyik felel meg legjobban a mondanivalónak: teljesítő képesség, termelőképesség, szellemi képesség, a megfe­lelő szakértelem, munkaerő, felszerelés, befogadóképes­ség stb. Az sem véletlen, hogy a nyilatkozó nem vállalta ezt a megfogalmazási formát: „ ... az ezredfordulóig meg van oldva”. A „hivatalból” nyilatkozók egyre ritkábban élnek ezekkel a nyelvi for­mákkal: adva van, ki van fizetve, biztosítva van stb. S helyettük ezek a nyelvi alakulatok jutnak nyelvi sze­rephez: „A képesség min­denkinél adott” (Népújság, 1984. febr. 26.). — „Elvileg adottak a tragédiák bekö­vetkeztének feltételei” (Ma­gyar Nemzet, 1984. márc. 9.). — „A többiek számára is biztosított a munkavállalási lehetőség” (Magyar Nemzet, 1984. márc. 14.). — „Vannak, akik szépen eléldegélnek, mert a fizetés adott" (Nép­szava, 1984. márc. 24.). „A válogatás jelenleg nem tel­jesen megoldott” (Magyar Hírlap Képes Melléklet, 1984. ápr. 21.). Mi a magyarázata ennek e nyelvhasználati gyakorlat­nak, illetőleg a -t, "tt kép­zős melléknévi igenevek szer­telen elterjedésének? Első­sorban az, hogy a szigorú nyelvművelő szakirodalom is hosszú időn keresztül né­metességnek, germanizmus- nak minősítette a lenni ige és a ~va, -ve határozói ige­nevek kapcsolatait. Ez a vé­lemény annyira beleivódott a nyelvhasználatba, hogy még ma is hibáztatják egye­sek „ezeket a kifejezéseket el van veszve, le van mér­ve, biztosítva van, adva van stb. Iskolai dolgozatokban is ritkán jelentkeznek ezek a nyelvi formák: le van írva. meg van mondva, ki van fizetve, el van intézve, biz­tosítva van, nincs megenged­ve stb. Hogy nyelvérzékünk izmo­sodjék, és nyelvhasználatunk visszaszokjék a lenni ige és a -va, -ve határozói ige­nevek kapcsolatainak hasz­nálatára, erősödjünk a köl­tői alkotások e példamondá- tainak jó magyarságában is: „Ki vagy fizetve, béna koldus”. (Ady) — „Múltunk mind össze van torlódva” (József Attila) — „Be van fejezve a nagy mű... ” (Madách), dr. Bakos József Európa­kantáta A „közös énekléssel az eu­rópai békéért” jelszó jegyé­ben nyílt meg pénteken 'Tá­borban nyolc ország ének- együtteseinek találkozója, az Európa-kantáta. Az egyhetes találkozón belga, francia, magyar, nor­vég, nyugatmémet, lengyel, spanyol és csehszlovák együttesek mutatkoztak be. A zárókoncertet Prágában a Smetana-teremben július 14-én rendezik meg. (Lassan szállingózik a deb­receni sportcsarnok közönsé­ge. A színpadon szöszmötö- lö két különös, inkább je­lentéktelen figura, minden különösebb látványosság nél­kül rendezkedik. Amikor, csak úgy próbaképpen, egyi­kük, másikuk hangszeréért nyúl, elcsendesedik a néző­tér, a befelé igyekvők is lassítják lépteiket, halkabb- ra fogják szavukat.) — Valaki — egy ismert dzsesszkritikus — egyszer azt mondta, Nana Vasconse- los, vagy egy kivételes zse­ni, vagy pedig egy sarlatán csibész. Vajon mi az igaz­ság?. .. N. Vasconselos: — Akkor már inkább a csibész. Csak jobban hangzik. Igazából magam sem tudom. Azt hiszem minden embernek szabadon kell döntenie ab­ban, miként találja meg a boldogságát, mitől jó a köz­érzete, s tartozik magának annyival, hogy ezt biztosít­ja is magának. Az én éle­tem az én zeném. — A temérdek ütőhangszer közt egyetlen hagyományos darabot sem látni. Talán az egzotikum adja e muzsika varázslatát? N. V.: Eredetileg ezek nagy részét az úgynevezett „afro­Székhelyi József színész, nem író. Ez az írásain is lát­szik. Mégsem mondható kon­tárnak, inkább olyan mű­vésznek, aki keresi a gyö­kereket: a színészet és az irodalom közös kiinduló­pontját. Valószínűleg minden al­kotó ember titkos álma a boldog aranykor. amikor nem váltak külön a múzsák, az eposz — a Kalevala, vagy az Iliász — szavak és tekin­tetek egymásbafonódásá- ból keletkeztek, nem válasz­tott ketté mesélőt és hali­brazil” területeken használ­ják. Másik részük közvetle­nül afrikai eredetű és van­nak olyanok is, amiket én találtam ki. De azt hiszem, hogy ez egyáltalán nem fon­tos, Édes mindegy, mit vesz hangszerként kezébe az em­ber, ha azzal képes eggyé válni, képes kifejezni önnön magát... Itt ez a sörös­üveg. .. Hallgasd! Belefú­jok. .. — egy hangszer. Mi­ként fújom, mi szólal meg, lelket adok-e neki? A meg­felelő kézben zene lesz belő­le. Sokszor ülök az asztal­nál, ott egy villa, egy tá­nyér, semmi nem jut róla eszembe. Ha olyan a hangu­latom, egy ritmus, dallam (!) ötlik fel bennem, máris valódi zene születhet. Megyek az erdőben, fölemelek egy fadarabot. .. nézd meg, ezt például három éve találtam egy osakai erdőszélen, s azóta is az egyik kedvenc hangszerem. .. — Különös kettős a tiétek. Nana ősi hangszereken, eg­zotikus eszközökön, csörgő­kön játszik, a te kezedben gi­tár, fuvola, zongora: klasz- szikus hangszerek. . . E. Gismonti: — Egzoti­kus. .. ? Nézőpont dolga. Ez tőled függ. Tőled, a harma­diktól, ötödiktől — attól a gatót az, ami össze is köt: az írás, a nyomtatás, a pa­pír, á könyv. Székhelyi arra törekszik, hogy újra megta­lálja ezt a valamikori édeni állapotot és ne mások segít­ségével mondja el, hogy mi­lyen is ő. Vagy, hogy milye­nek vagyunk mi. Versei­ben és prózai írásaiban örö­kösen visszatér a mű kelet­kezésének állapota is: gon­dolatait, elmélkedéseit vagy gyereke álmára ügyelve ve­ti papírra, vagy az udvari szobában lámpafény mel­lett: mindig és mindenkor a pár száz, vagy ezer ember­től, aki épp a zenét hall­gatja. Devimbao a brazilnak klasszikus hangszer, egy Steinway egzotikus. Nincs a mi zenénkben semmi egzo­tikum, s az a legszörnyűbb, mikor valaki ezt akarja be­lemagyarázni. Ez ugyanúgy hasonlít a japán, indiai, iz­raeli, európai ember lelké­re, mint egy dél-amerikaiéra. Olvastam a kritikát, a méltatásokat egy-egy koncert, lemez kapcsán és Nanával jókat mosolygunk, ^amikor értelmezik a zenénket. Le­het-e igazán az önkifejezést érteni? Igazából nem. Mi magunk sem értjük. Nincs is mit érteni rajta. Ez a vibráció, a rezgések — e mindent átható mozgás bol­dog zenéje. A test, a lélek zenéje. És oly mindegy, hogy klasszikus hangszereken, vagy ismeretleneken játsszák azt. 'Ez a gyakorlatban pusztán attól függ, milyen kultúrán nőtt fel az ember. S mi ab­ban reménykedünk, hogy a közös muzsikálás örömét, ba­rátságát, boldogságát átadjuk másoknak is. — Tényleg nem volna sem­mi köze ennek a latin em­ber zenei fogékonyságához? E. G.: — Igen, ebben iga­zad lehet, de mégis csak egy­jelenhez kötődik. Ez való­színűleg Székhelyi színész­voltából fakad: szinte ekkor is szerepel, alakítása a hol­napnak szól a jelenről és a múltról. Gyakran hason­ló elemekből építkezik, visz- sza-visszatérő témája csa­ládja, régi lakása, a gyer­mekkor világa. Látszólag szűk az a kör, amelyet meg­jelenít, de valójában na­gyon is tág: „háztól hazáig” iut el, újra és újra leírja fé­lelmeit, a század veszélyes görcseit, háborús félelmeit, a környezetszennyezés ré­fajta előítélet, vagy fáradt közhely. Anton Werbern, Ar­nold Sohönberg, Bartók, vagy mit tudom én kicso­da, nem kevésbé jelentős, nem kevésbé érthető a bra­zil, a latin számára és vi­szont. Ez egy nyelv, amin mindenki érti egymást. (Az első percekben még meglepett közönség most már végig ünnepli a duót. .. .Valóban egy nyelven be­szélnek, éreznek, gondolkod­nak.) — Az utóbbi éveket akár a brazil dzsessz aranykorá­nak is lehetne nevezni. Számtalan híres muzsikus, kiváló zenész fordul meg a fesztiválok színpadjain, a lemezstúdiókban... E. G.: — Inkább én úgy mondanám, hogy pusztán itt Európában nem igen ismerik a brazil, de mondhatnám, a latin-amerikai zenét. Ti eu­rópaiak azt hiszitek, amiről nem tudtok, az nem is léte­zik. Valójában a mi muzsi­kánkat én nem is nevezném dzsessznek. Mint ahogy jó­rész a többiekét sem. Ez egyszerűen brazil zene... — Három napja még az oslói lemezstúdió, tegnap még Olaszország, ma pedig Debrecen. Ez a siker? mét, az embereket elválasz­tó hideg szakadékokat. Látásmódja ironikus, gyakran alkamaz szójátéko­kat, különösen prózája tö­mör és erőteljes. Verseiben gyakrabban keveredik a „pesties” kiszólások, közhe­lyek sora az eredeti meglá­tásokkal. Ez az egyvéleg né­ha zavaró, (különösen, ha a már máshonnan ismert szó­fordulatok, vagy -csavará­sok váltak uralkodóvá az írásban. Mindenesetre ez a módszer bensőségessé, test­közelivé teszi a mondandót, különösen azért, mert Szék­helyi legszemélyesebb élmé­nyeit osztja meg a hallgató­ságával. önvallomásai ak­kor a legértékesebbek, ami­kor nem „irodalmaskodja” el műveit, hanem életének N. V.: — Miért. Nem az? Februárban kezdődött egy turné, melynek során jár­tunk Indiában. Ausztráliában, Japánban, Izraelben, Európa számos nagyvárosában. Au­gusztusban egy igen izgal­mas vállalkozás előtt állunk. Kanadában az egyik legna­gyobb szimfonikus zenekar­ral lesz közös lemezfelvéte­lünk; még néhány koncert, aztán végre szeptembertől egy kis pihenés. Esküszöm, hetekig ki se lépek a szobá­ból, magam mellé állítok egy üveg hideg sört és alszom, tévét nézek... — szóval pi­henek. (Mint egy íj: meghajlított husáng, két vége közt egyet­len gitárhúr kifeszítve. A kézben egy pálca, a másik­ban egy kavics és a vendé­geknek a poros öltözőben már rögtönzött koncert szól: Egberto fuvolán először csak kíséri Nanát, majd maga is rögtönözni kezd, a folyosóról karszalagos rendezők, tech­nikusok, téblábolók szállin­góznak, lassan megtelik a kis helyiség. A sarokban az ajtófélfának idős úr támasz­kodik, feltehetően a portás. Magában mosolyog, ujjúval nadrágja élén kopogja, pró­bálja követni a ritmust.) Cziráki Péter valóságos szereplőit jeleníti meg. Ilyenkor átfűtött, élve­zetes, erőteljes a stílusa. Ugyanez vonatkozik arra, amikor hivatásáról szól: „összegyűjtött szenvedélyeit” görcs és közhely nélkül önti ebben az esetben is formába. összességében kellemes estét tölthetett a közönség Székhelyi Józseffel. Nem kí­vánhatunk mást számára, csak azt, hogy ne mondjon le az önkifejezés e formájá­ról sem: tehetsége, vonzó személyisége új megnyilvá­nulási lehetőséget találhat ezzel. S az így meglelt új értékeit megmutathatja ak­kor is, amikor más darabjá­ban, más szavaival vall ön­magáról. Gábor László Az EEMKT bemutatkozik Értekezletre, tanácskozás, ra. megbeszélésre hívják? Ne essen kétségbe. Helyette­sítem! Vállalkozásom, az ÉN ÉS MAGAM KIS TÁRSU­LÁS pótolja az ön cégiét és mindenhol, ahol egyébként ott illene lennie és a kény­szernek engedve szólnia kel­lene ott lehet az ön Cége, Vállalata. Sőt: ott lehet Ön is! Anélkül, hogy ott lenne. Abból az egyszerű indíték­nál fogva, hogy mindannyian emberek vagyunk — van, aki lesz — adom elő pre­pozíciómat. Nem mondok újat senki­nek, aki már jó néhány ér­tekezletet végig ült. Leg­többjüket ugyánis elfogja a hidegrázás, amikor elhang­zik a felkérés, vagy a fel­hívás: „akinek véleménye, mondanivalója van az el­hangzottakhoz” — tudják, érzik — már fuccs az egész napnak, innét már csak a Hóid világánál szabadulsz. Mert mi következik ez­után? Egymás után nyújtózkod­nak jelentkezésre, állnak, ugrálnak fel nők és férfiak, idősek és fiatalok, üzemből, hivatalból, szövetkezettől meg mit tudom én. hogy még honnét és olvasnak! Ki így, ki úgy. ki hogy tud. Van. aki akadozva, aki da­dogva. van. akinél úgy fo­lyik a szó, akár a vízmosás. Hol lassabban, hol gyorsab­ban zizzennek a papírlapok és magasan röpködő közhe­lyek, frázisok dicsérik, zen. gik — a saját céget! Csak a jót mondják, csak a szépre emlékeznek, sőt nagy-nagy szenvedéllyel szólnak a még jobb lehetőségekről, a röp­ködő sült galambokról, amit éppen most nem sikerült megfogni. Ez persze és ter­mészetesen nem rajtuk, ha­nem másokon, de leginkább azon az átkozott világpia­con. meg annak export­árain múlt. Én meg csak ülök. ülök és ülök. Néhány tucat társam szintén ezt teszi. Csodáljuk a fiatal kartársnőt, aki a közgazdasági élet bonyolult helyzetét és feladatait olyan tökéletesen olvassa fel, hogy sem ő, sem más nem érti, az idős népfrontost, aki a ta­lajgazdálkodás vitájában próbál utat egyengetni; a városi vállalat eddig még falut nem kóstolt felszóla­lóját, aki néhány — szerin­te tökös — javaslattal ruk­kol elő, hogy mi a teendő a jövő falujának a politikájá­ban. és szerényen ajánlja az erről készített dolgozatát publikálásra. Nem értek semmit, hiába fülelek mint a süket fajd- kakas. Az előadó teljesen másról beszélt, itt meg min­den felszólaló csak arról zengedez, hogy Ö, vagy az Ö vállalata, annak hangula­ta milyen jó. hogy ott min­den szép; mindennel elége­dettek. hogy a vezetés az egy puszilni való okos kis kopaszok és pocakosok gyü­lekezete és olyan aranyosak ha jutalmat adnak. Ekkor kapcsolok én! Mi­nek ide ennyi ember, kü­lönböző neműek, képessé­gűek, akik még olvasni sem tudnak egyformán folyéko­nyan. És az idő, ha nem is ér sokat, de nekik is pénz! Történelmi a pillanat: most esett le a tantuszom! Ok nem születtek szónoknak, — de én?! Drága elv- és kartársak, itt vagyok én, a magam utá­nozhatatlan szerénységével, a természet csodálatos aján­dékával, remek szókinccsel, hatásos fellépéssel, mozgé­konysággal, rugalmassággal megáldva. Stílusom eredeti, utánozhatatlan. Vagyonos vagyok. — időmilliomos. Sa. ját járművel, megfelelő ko. ordinálással naponta több értekezleten is képviselhe­tem a rámszoruiókat. Természetesen, — hogy egy régi mondással éljek — „anno, annak idején a Krisz­tus koporsóját sem őrizték ingyen". Ezzel azt akarom mondani, hogy én is a piac­ról — és nem is a közösről — élek és hogy a tárgyra térjek: igaz, hogy valamiért, de segíteni akarok. Egy cél, egy ember vallom és hakni­ban vállalom, hogy elzeng­jem. vagy elsírjam megbí­zóim szavait. Ha szükséges az égig szárnyalunk, ha ér­dekeink úgy kívánja viny- nyogunk vert kutya módjá­ra, vagy orrunkkal túrjuk a földet. Ahogy a kedves, a tiszteletreméltó megrendelő óhajtja. És természetesen megegyezés szerint! Íme kategóriáim ajánlata: — Pitiáner, alsófokú, gát­lásosnak tűnő szerény tónu­sú öndicséret, megfoghatat­lan konkrétumokkal és ígé­retekkel ; Középsúlyú, oly­kor-olykor merészen kinyi­latkoztató, de nem megbot- ránkoztatóan öndicsérő, mi­nimális önkritikával spékelt; Felsőfokú dicséret pátosszal, jelszavakkal, sőt brigádváL lalással; Abszolút kategória, külön megegyezéssel. A kol­lektívát, de főleg a vezetést az égig magasztaljuk, pótol­hatatlannak. utolérhetetlen­nek, szemünikfényének titu­láljuk, kiáltjuk ki őket. (Felárért esetleg vastaps ...) Ezek az én vállalkozásom, az ÉÉMKT ajánlásai. És vé. gezetül a jelszavam: mini­mális szerénység, dicséret helyett. — dicsőítés!! Papp János Előadóest az egri Dobosban Mit is ad írásba Székhelyi Józsei?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents