Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
\ NÉPÚJSÁG, 1984. július 7., siombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM * Hát így, ezért egyszerűen, ahogy a sorja hozta, tökélte el, hogy visszaáll a maga talpára, hogy az ideje, ami még hátra van, valóban élet, az ő élete legyen, s többé ne ez a he- behurgyaság, amiről annak idején zavarodott fejjel gondolkodott. Az alig éves kitérő, ostoba kaland után ott folytatódott az élete, ahol abbamaradt. Görcsös kezét barátságosan invitálták az orgonabokrok. hogy nyesse meg őket. figyelmeztetőn ciból- ta a gaz az udvarban, hogy ott is rendet kell rakni, s a könyökét a porladó padláspadozat, a kívül-belül málló falak gondja rángatta. S az öregasszony nyesőollót fogott, megnyírta a bokrokat, előkereste a gyomlálókapáját, a gereblyét, simára fésülte az udvart, napokon át sarat dagasztott, végigkente vele a padlást, s mindenütt kijavította a vedlő falakat. S közben azzal is visszaköszönt neki az élet, hogy a szomszédságból fölröppenve, lomha szárnycsapéssal. mint a költöző madaraké, körberepült a faluban a hír, hogy a ... néni hazajött. Az öregasszony a végső elégült- ség örömével, ugyanakkor az életet megéltek méltóságával fogadta ezt a köszöntést. Most már tudta apró lépteivel, melyeket régebben a mérve-méretlenül a nyakába vállalt terhek, most meg az öregség nehézkedése fogott vissza, messze maga mögött hagyta azokat, akik most keréken gurulnak az életben: elhagyta, itt hagyja őket. S egy este. mikor a nyirkos hideg már ajtón belülre löki a várakozókat, ő, tudva. hogy a rendbe tett falai között többé nem gyújt tüzet, a nyáresték szokását köivetően kiült a ház elé. A szokás tilalmát megszegve, homályosan, méghozzá éppoly homályosan, mint ahogy a vaksi szeme a látványsorokat az utolsó években az agyába közvetítette, látta, hogy ő, az ő élete nélkülözhetetlen része valami egésznek, amit kopott aggyal egyszer. nem is olyan régen, föl is akart mérni. A teli holdkorong fáradtan. vörösen nyomult föl a nSBBM tornáccal szemközt. Az udvara határozatlan-szétterülő volt, melybe be-becsaptak a sötétülő kék felhők hullámai. Lejjebb a körvonalak lassan, mintegy libasorban billegtek bele az estébe. A holdfény gyöngén pislákolt át a három akác feketébe burkolódzó lombja fölött. Az öregasszony, magasított sámliján ülve. a holdba bámult. Merev pupillájú szeme fehérén az égitest vöröse rózsaszínűvé hígult. A hülő fal. melynek támaszkodott. hideget lehelt a hátába. Bizsergések kúsztak- másztak a testében rajta- kaphatatlanul, tagjait er- nyesztették, csontjait nehezítették. Nem mozdult. A hideg, a fáradtság, amit most érzett, távozó vadludakként. s mint azok, ködbe vesző emlékképek gyanánt — melyeket csak szemlélni érdemes és szép, de törődni nem kell velük —, távolról-távolról jutott el hozzá. Aztán egyszer mégiscsak elszakította a hátát a faltól, s mint annyiszor ebben az apró léptékű életben. fölállt. Ezentúl, amit mozdult, viaszos arcán a belső fény át-átütvén, azt már a teste maradék ereje határozta meg. Megszédült. Nekizuhant az ajtóval szemközti tornáclábnak. Itt nem maradhat. Átjutott a konyhaajtón, melyet magára csukott. Ettől a pillanattól az ünnepek rítusa parancsolt neki. Nem dőlt le *a konyhában a he- verőjére. megnyitotta a tisztaszoba ajtaját, fölkattintot- ta a villanykapcsolót, s a csupasz villanyégő fényénél, azaz most már semmiféle külső fénynél, hanem az utolsó megvilágosodásban, erőfeszítéseit ki tudja, meddig fokozva, az alsóneműitől kezdve az ünneplő fölsőruháig, ujjainak is ismerős helyről, a kétajtós szekrényből kitapogatva, mindent magára öltött, hogy amikor megtalálják, ugyanolyan rendezettnek ítéljék, mint amilyen az életében volt. A csupasz villanyégő, mivel a most már nem vaksi, hanem az életen keresztültekintő szeme nem érzékelte a fényét, égve maradt, még akkor is. amikor a holdkorong halvány ezüstén alámerült a következő nappalba. Könyvkiadás és vállalkozás Vállalkozó magánszerzők A vállalkozások korát éljük. Van magánszínház, maszek antikvárium, magánkönyvkiadás viszont nincs. Már maga a kifejezés sem helyes, legalábbis abban az értelemben, ahogyan értjük és használjuk. A szerző ugyanis a kiadónak bizonyos időtartamra * átadja műve felhasználásának jogait. Ha nem adja át vagy a kiadó nem veszi át, az alkotónak joga van szerzői jogait önmagának gyakorolni. Ez esetben beszélhetünk szerzői és nem pedig magánkönyvkiadásról. A Magyar Népköztársaság Alkotmányának 64. paragrafusa kimondja. hogy „A Magyar Népköztársaság a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot. a sajtószabadságot ...” Ugyanakkor az 54. paragrafus szerint a „Magyar Népköztársaságban az állampolgári jogokat a szocialista társadalom érdekeivel összhangban kell gyakorolni ...” Vagyis a könyvek kiadása is állampolgári jog, ha nem ütközik alkotmányos törvényekbe, vagyis nem sért más népeket, vallásokat, fajokat, ha nem pornográf és ifjúság-meg- rontó, fasiszta, uszító, stb. Józan gondolkodású állampolgár ilyen művek megírására. kiadására nem gondol. Van viszont a magyar könyvkiadásnak egy nem is jelentéktelen szelete, amely „nem állami”. A szerzői kiadásoknak még ma is valami különös varázsuk van — kiváltképp ha jó pletyka kerekedik körülöttük. s különösen, ha úgy hírlik, hogy „összeveszett, nem engedték, beperelték, betiltották ...” Ma már ugyan gyakorlattá vált, de mégsem gyakori, hisz a kiadás költségeit a szerzőnek kell vállalnia, vagyis a nyomdaszámlát meg kell előlegeznie. Vagyis pénz, valamennyi tőkécske kell hozzá, az pedig nem mindenkinek van. A szerzők saját kiadású próbálkozásaik előtt rendszerint hivatásos kiadókhoz fordulnak, s szükséges is fordulniok, hiszen a sajtóigazgatási előírás szerint csak a tőlük származó lemondó nyilatkozat után engedélyezhető a szerzői kiadás. A nem is olyan régmúltban a szerzői kiadások indítéka nem a gazdasági , haszon volt, hanem a presztízs, némely esetekben az elhunyt tisztelete, kívánsága. A hatvanas években legalábbis ez volt a döntő szempont. A szerzői kiadások szárma 1962—67 között egy és négy között mozgott, még 1981-ben is csupán tizenegy volt, csak az utóbbi években közelítette meg a harmincat. A műszámok növekedési tendenciája fokozatos, illetve az utóbbi egykét évben szinte ugrásszerű. Ennyire megnőtt volna a publikáló kedv? Most kerültek volna elő az íróasztalnak írt kéziratok? Aligha. Nem a publikálási, hanem a vállalkozó kedv nőtt meg. „Talán ezzel is lehet pénzt keresni.” Igaz. nem túl sokat, de lehet. Különösen akkor, ha a könyv témája, vagy az iró hímeve olyan, hogy 20 ezren felüli megjelenéssel, illetve értékesítéssel kecsegtet. Lehet persze ezek között olyan is, mely korábban hivatásos kiadónál jelent meg, de az eredeti első közlő kiadó különböző okok miatt a második kiadást már nem vállalja fel. Például azért, mert egy újabb művek egy fiatal írót akar publicitáshoz juttatni szűkös papírkeretéből — ráfizetéssel. Ugyanis a hivatásos kiadók feladata nem a nyereségtermelés, hanem többek között az egyetemes magyar irodalom szolgálata, írógenerációk felnevelése. A szerző viszont nyereségre törekszik, s ezt nem is lehet tőle rossz néven venni. A könyvárak kötött, hatósági árformába tartoznak, hatóság hagyja jóvá. S miért éppen a szerzői kiadásban megjelent művek áfái ne emelkednének? Ha a szerző jól írt és jól számított, ne maradjon el anyagi jutalma sem. Ám megfigyelhető: e könyvek témái korántsem szokványosak, s magasztos cél (jói értelmezett patetikus alapon) kevésről mondható el. Némely esetben észrevehető, hogy ugyanazt kétszer adják el. De ha ez kell a közönségnek — ám legyen! A probléma — már össztársadalmi szinten — csupán ott van, hogy ezek a kiadványok mindig csak a divatos igényeket elégítik ki, utánuk járnak, vagy azokat lovagolják meg. Demokratizálódunk, s helyes, hogy ez irányban is szélesítjük az egyéni kibontakozás lehetőségét, s dőreség lenne megállítani, de efölött mindenképpen érdemes elgondolkodni. Nem hivatásos könyvkiadók A szerzői, vagy közismertebb szóhasználattal magánkönyvkiadási szféra csak egyetlen kisebb területe a nem hivatásos könyvkiadásnak. A nem hivatásos könyvkiadást nem lehet egykönnyen definiálni. Nem azonos az úgynevezett állami könyvkiadással (hisz például vannak hivatásos egyházi kiadók), de még az intézményivel sem (számos vállalat, tömegszervezet foglalkozik kiadási tevékenységgel). Nem hivatásos kiadóknak azokat a társadalmi, politikai szervezeteket, intézményeket, tanácsokat és magánszemélyeket nevezzük, akiknek — amelyeknek fő tevékenysége és feladata nem a könyvkiadás, azt csupán mellékprofilként, kiegészítő tevékenységként végzik. Vállalkozói szerepük rendkívül különböző. Az egyetemek. a főiskolák, a könyvtárak, levéltárak, múzeumok vállalkozása szellemi innováció. Kutatásaik eredményeit kívánják közkinccsé lenni. Tevékenységük többnyire ráfizetéses, dotált. Kiadványaik többnyire csak a szűkebb réteg számára készülnek, s így példányszámuk sem lehet akkora, hogy nyereség képződhetne. A könyvkultúra egészében betöltött szerepük mégis jelentős — éppen szellemi, erkölcsi áldozatvállalásuk következtében. A nem hivatásos könyvkiadás a hatvanas évek elején kelt életre, és nyert polgárjogot Magyarországon. Egészen a hetvenes évek végéig fokozatosan emelkedett a nem hivatásos könyvkiadás mű- és példányszáma, s a legutóbbi két-három évben. illetve azt megelőzően a műszámok tekintetében felül is múlta a hivatásos könyvkiadást. Ezidőtájt sok kritika, támadás érte a nem hivatásos kiadási szektort — részben jogosan. Indokolatlanul sok jubileumi kiadvány. periférikus, protokolláris mű látott napvilágot — pazar kivitelben — egy-egy tsz, vagy üzem jelentéktelen évfordulójára, összességében azonban bizonyossággal megállapítható, hogy e kiadványok mintegy 80 százaléka értékes, hiánypótló, s elősegíti a nemzeti művelődés gyarapodását. Ez mindenekelőtt a tudományos intézetek könyveire, valamint a helyismereti kiadványok körére érvényes. A nem hivatásos — a tudományos és a helyi — könyvkiadás 1983-ra az áremelkedések miatt jelentősen visz- szaesett, különösen a mű- szám tekintetében, és csak a nyolc évvel ezelőtti szintet érte el. A példányszám viszont eddig nem tapasztalt mértékben nőtt. Számos tőkeerős vállalat, szervezet, intézmény „ráharapott” a könyvkiadásra. Ugyanakkor a rég óhajtott pécsi és debreceni kiadó létesítése egyre távolabbnak s elérhetetlennek látszik, holott ez nemcsak demokratizálási, hanem decentralizálási folyamatunkba is szervesen beleülik. Régebben a tanárok tudományos publikációinak az iskolai értesítők adtak helyet. ma ez a különböző múzeumi évkönyvek, közlemények feladata. Támogatni, sőt pátyolgatní kellene őket. hogy főként a vidéki értelmiség sokszor helyi érdekűnek látszó, de a nemzeti közműveltség körébe tartozó tanulmányai ne szenvedjenek se kárt, se késedelmet, hisz szegényebbek lennénk nélkülük. Zöld Ferenc FÉL ÉVSZÁZADOS MŰVÉSZI PALYA Az orgonamíívészet varázslója Az idő csak törékeny alakját hajlította meg. Művészi és emberi magatartásában pontosságot, fegyelmet parancsoló egyéniség azonban fél évszázad óta egyenletesen szigorú kritikusa, biztos kezű irányítója, sugárzó katalizátora zenei életünk egy igen jelentős részének. Pécsi Sebestyén, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára, a magyar orgonaművészet nagy doenje, művészi pályafutásának ötvenedik évfordulójához érkezett. De csaknem ugyanennyi ideje áll a hazai zenepedagógia szolgálatában is, hiszen művészi és pedagógiai tevékenységét — miként Kodály Zoltán tanítványainak többsége — mindig is elválaszthatatlannak tartotta. Nincs is a mai magyar orgonisták fiatalabbja és középnemzedéke sorában olyan előadó', aki ne Pécsi Sebestyén tanár úr útmutatásával sajátította volna el a fejedelmi hangszer titkait, megszólaltatásának művészetét, sőt a zeneszerzés; az összhangzattan, az ellenpont, a zenei szerkesztés tudományát. — Ezernél is több tanítványom él a világ minden táján, akik nemzetközi viszonylatban is jelentős orgonisták, zeneszerzők lettek, már nem is emlékszem mindegyikükre — tűnődik el a hetvennégy éves mester. — Néha emlékeztet valaki, javakorabeli, itthon vagy külföldön élő művész, komponista, hogy egykor én javítgattam — Kodály afféle tanársegédjeként — az ő dolgozatát. Mert Kodály Zoltán már akkor maga mellé vett, amikor még magam is a növendéke voltam. — Ügy tudom, tanár úr, karnagyként, illetve zeneszerzőként kezdte pályáját. — Kar nagyi oklevelem 1933-ból datálódik, tehát valójában tavaly volt ötvenéves évfordulója hivatalos művészi pályámnak, ezért kaptam meg akkor a második aranydiplomát. Az első 1980-ból az esztergomi tanítóképzőtől való, ahol 1930- ban végeztem. Nagyon megható volt, amikor az egykori harminchatos létszámú osztályból harmincán újra találkoztunk... Zeneszerzőként először 1938-ban mutatkoztam be az István király című szimfonikus költeményemmel, majd egy dalciklussal, a Bánatos órák című művel Ady verseire, amellyel 1942-ben pályadíjat nyertem. Orgonistaként 1934- ben kezdtem pályát. — Fél évszázados orgonaművészi tevékenységet szinte lehetetlen áttekinteni. Valamiféle szintézis, összegzés talán mégis kialakul a művészetben az idők folyamán. .. — Azt hiszem, nagyon szerencsés ember voltam: azzal kereshettem a kenyeremet, ami a kedvtelésem is volt. Nagyon szerettem koncertezni is, tanítani is, és a pályám eléggé egyenletes volt. Megfordultam Európa minden jelentős zenei centrumában, koncertjeim száma jóval meghaladja az ezret és a legrangosabb fesztiváloknak voltam vissza-visszatérő vendége. Számos dicsérő kritikát kaptam, az egyik olasz kritikus pedig — túlfűtött temperamentumának megfelelően — egyenesen az orgonaművészet varázslójának nevezett. Az már szinte természetes, hogy tapasztalataimat igyekeztem minden módon átadni másoknak is. Több szakkönyvet írtam az orgonáról, az orgonatanítás módszertanáról, orgonaiskolám pedig már ötödik kiadásban jelent meg. És igen sok magyar művet mutattam be itthon és külföldön, s ezért kitüntetést kaptam a zenei alaptól. Több éven keresztül számos hangversenysorozatban játszottam végig Bach, .Liszt, C. Franck műveit, bemutattam Hindemith, Messiaen jónéhány kompozícióját. Tanítványaimnak pedig elsősorban’ mindig a stílushű orgonálást tanítottam, s ezt az elvet képviseltem a zenei versenyeken is, ahova gyakran meghívtak zsűritagnak. El kell azonban mondanom, hogy művészi és emberi sikereimben, kiegyensúlyozott életem örömeiben jelentős része volt mindig feleségemnek, Werner Máriának, aki énekművészként érdemes művészi kitüntetést kapott, s nem csak művészi vonatkozásban inspirált mindig, de olyan harmonikus családi légkört teremtett számomra, fiaink számára, amelyben mindig nyugodtan, eredményesen tudtam dolgozni... Szomory György
