Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
8 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. július 7„ szombat Bényei József: c4 azét töraéiiijei Ha megszólal a hajnali harang felébrednek az éjszakai fák fészkeiben a zsongó madarak és reménységet ringat a világ.' A város minden mozdulást figyel s felébreszt egy-egy lakótelepet s a múlandóság törvényeivel pilickáznak az utcagyerekek. A hangok harsány huszárkiirtjeit teli tüdővel fújják a falak. Takard el tegnapi sebhelyeid, — te is a hajnal alkatrésze vagy. Húzódj a fénylő sugarak alá, a rácsapódott sár majd lepereg és túlszállnak a panaszok falán a törvényeket hordozó szelek. Zalán Tibor: r()ariúeiúk nem lettél csöndem csak kivérzett árnyam nem lettél árnyam csak törött nagy * szárnyam nem lettél szárnyam és nem lettél árnyam nem lettél könnyem csak árnyam a csöndben nem lettél szárnyam csak kiszáradt földem nem lettél földem és nem lettél könnyem lettél a csöndemben könnyező társam lettél az árnyékom álma: a csöndem KÖNYVDICSÉRŐ A mai vers és olvasója Csökken a könyv becsülete. Nem én mondom ezt, hanem olyan szakemberek, akik vizsgálati adatokkal nyomatékosítják állításukat. Mintha minden a könyvolvasás ellen esküdött volna össze. A televízió. Az ezernyi fajta magánhobbi. A munkaidőn túli magánmunkák. Veszélyeztetettség érzetünk, amely az elmélyülést kívánó, lélekrezdüléses szép- irodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mi újság a világ feszültség-gócaiban? Újságot olvasunk — könyvet nem. A fiatalok újságot sem olvasnak. Világgal érintkezésük elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, koncertmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mintha fülvédővel védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgy látszott, hogy a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is írtam erről, külföldieknek szánt kiadványba, tizenöt évvel ezelőtt, már- már a diadaljelentések modorában. A könyvheti novellaantológiáról. amelyet százezres példányszámban kapkodtak el. A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondó versenyekről. A hosszú sorokról, amelyek a könyvsátorban dedikáló írók- költők előtt kígyóznak. Ez mind-mind tény volt, nagy kifutást és boldog beteljesülést ígért. Nemrégiben pedig a Debreceni Irodalmi Napok tanácskozói is azon borongtak novemberben: ez a futás bizony megtorpant, a boldog beteljesülés nem következett el. Vajon miért? A szakemberek válaszát fölsoroltam már: az olvasáshoz idő kell, az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, a hobbi, a különmunka, a HI-FI tornyos, diszkózenés divat. És már itt ólálkodik a kertek alatt a legnagyobb időrabló: a video. De nem kínál-e választ maga az irodalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e ellene dolgozó erők kihívására ? Irodalmi hetilapnál dolgozom, több mint húsz éve, illik hát erről beszélnem, a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szánt szándékkal nem akarna válaszolni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának kitett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik abba. hogy teret veszít. Elég, ha a modern költészetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára teszi olvasói türelmünket. Nem ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Már-már arcpirítóan fegyelmezetlen. Ha tanáros-iskolás ítélettel szólunk róla: ez a költészet fegyelmezetlen a „helyesírás” dolgában is, a „külalak” dolgában is, a „tartalom” dolgában is. Fegyelmezetlen a központozásban, a szóhasználatban, a képekben, a képtársításokban, az arányokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen, van aki a végsőkig költői; az egyiknél szürke Duna- viz a vers, a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — fürödnek benne. Van akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamuesőként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásjelek, a szórendek. a váratlan sorvégek kátyúin teszi próbára a versmondatot: mit bír el. Van, aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabadtársításos szövegmintáira, vagy egy biológiai lexikon címszavaira tromfolna rá. Van, akinél lompos a vers. mintha zsebre dugott kézzel, cigarettával a szájban kívánná elszaval- tatni; van akinél ünnepélyes a vers, mintha szavalókórusnak szánná egy wal- hallai homályosságú misztériumjátékban: van akinél ti- tpkbizalmasságú a vers, mintha önmaga akarná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyakként koppantja, de van, akinél hólavina-lávaömlés sisteregted egymásra a képeket. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is megborzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol. vagy Arany, hol vagy Tompa?” Esetleg hajlamos azt mondani: ennél még az úgynevezett giccsköltészet is jobb. Hiszen még az is kiválthat művészi élményt, mert kettőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értéktelen, ám hátha én. a műélvező, értékes vagyok? És hátha feldúsítom a műélvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? És én mégis azt mondom most: persze, hogy olvassunk Petőfit. Aranyt. Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat .a modern költészettől sem. Nehéz helyzetben van. ezért én dicséretére kelek a könyvnek; réginek is, újnak is. Nem mondom, hogy rajongjunk a zavarba ejtő, türe- lemprőhá'ó újért. De róla való ítélkezésünkben fontoljunk meg néhány dolgot. A következőket. Először is azt fontoljuk meg, hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálisan utánozza Petőfit, addig csak zseniális Petőfi- utánzó, de nem költő. Költő akkor lesz, ha senkit sem utánoz, ha sohanemvoltat, ha eredetit kínál. Az úgynevezett modern költészet közönségborzoló formaújdonságait a szükséges eredetiségkeresés teremti meg. És szükségszerű az is, hogy eredetiségkeresés közben a költő előrébb járjon, mint a közönsége. Mi akaratlanul a megszokottat keressük, ő akarva a szokatlant. Ez már magában is türelemre inthet bennünket. De másodszor azt is érdemes megfontolnunk, hogy nincs az a meghökkentő formaújdonság, amely ne épülhetne be előbb-utóbb egy elfogadott, áttekinthető formarendszerbe. Gondoljunk arra, hogy a rímtelen görög—római költészet után a puszta rím is vakmerő újításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rímet is túlhaladott díszítménynek tekintik. Vagy költészeten kívüli jelenségnek, amilyen például egy táncdalszöveg. Nemrégen elfogadhatatlan volt a versmondatok sorvégi zökkenté- se, megtörése, ma már észre sem vesszük. A formaújdonságok tehát érthetetlenek először, megbotránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak. Először a szakma fogadja be őket, aztán mi, az úgynevezett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, hogy ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét. És reménytelenül magára hagyjuk az írót, a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogy még létezésjoga is kezd kétségbe vonatni. És akiről, bármennyire azt a látszatot kelti is, hogy nem keresi kegyeinket, tudnunk kell: sóvárog azért, hogy megértsük. Ha segítünk neki ebben — mi is jól járunk. Mert kell a televízió, kell a hobbi, a különmunka, a nyersközvetlen információ, a video. még a fülvédős popzene is kell. De a könyv becsülete nélkül, az irodalom mégoly nehezen elsajátítható létmagyarázata nélkül ebben az információs gazdagságban is szegények maradnánk. Borzongatóan szegények. Mint akiknek sokmindenük van, csak éppen azt nem tudják, hogy ez a sokminden mire való. Faragó Vilmos Egri kőszentek Ulőfülkéikből szelíden néznek le ránk a barokk nyugodt pompájából ránk maradt kőszobrok, többségük két-háromszáz éve. Túlélték évszázadok viharait, valamiféle emelkedettséget sugallnak — és a helyreállított belváros színes épületeit kedvtelve is szemlélgetik. Képeink a gyermekorvosi rendelő, a Szilágyi Gimnázium a Carlone-ház, a cisztercita és a ferencesrendi barátok templomainak díszeiről készültek. (Fotó: Kőhidi Imre) * Ahogy az öregasszony a vaksi szemét az ablak felé fordította, fölfigyelt rá, hogy már nem az éjszaka mesterséges, hol inkább vöröses, hol jobban kékes fényei, hanem a hajnal szü- remkedik be a szűk kis félszoba sötétítőfüggönyén. Fölkecmergett — ő úgy érezve, régi frissesség, hajdanvolt mozdulatok ritmusa ébred benne, azt hitte: fölpattant — a heverőről és néhány, a hite szerint a sötétség miatt aprózott lépéssel odatapogatódzott a villanykapcsolóhoz, majd némi szöszmötölés után föl- kattintotta. A csupasz villanyégő még az ő szemének is metsző fénye egy csapásra kioltotta a kintről jövő derengést. A világos tapétán élesen rajzolódott ki a szekrény árnyéka. Az öregasszony kitárta a szekrényajtót. Reszketeg, a képzete szerint viszont határozott lendületű kezével ellenőrizte, hogy a keresztrú- don nem maradt-e fogas, s rajta valami ruhanemű. Aztán, a biztonság kedvéért, a szekrény alján is végigmatatott — ő úgy érezte, fürgén siklanak az ujjai — majd a fiókokat is 'kihuzigálta, de minden üres volt — nem hagy itt semmit. Hátravolt még az éjjeliszekrény, de a lányáék szobájában éppen felberregett az ébresztőóra, s az öregasz- szony, a testében nekilendülő mozdulatokat egyenként visszagyeplőzve, ahogy öregasszonyhoz illik, sziká- ran. a korába merevedve megállt a szekrény, a heverő és az éjjeliszekrény közötti szűk kis térségben. Most lélegzetek mérték neki az időt, s amikor már nem tudta számolni őket mert mint autóból nézve az út menti fák, suhanón-el- mosódottakká váltak, nem ügyelt többé rájuk, hanem még egyszer, talán utoljára visszazsibbadva a tenyérnyi falak gyöngéd, de mert szűk, mégis enyhén fojtó szorításába, a pakkjaira tapadt a szeme, melyek a heverő végéhez zsúfolva várták az elmozdulást. majd göcsörtös ujjai is görcsösen végigtapogatták őket. idegszálaikban a ne- ki-nekirugaszkodó szárnyalással. amely majd az élete való voltát bizonyító tartalmukat szétrebbenti az otthon sűrű emlékű zeg-zu- gaiban. Ahogy az apró lakás más részeiből egyenlőtlen darabokban eljutottak hozzá az ébredés zajai, egy új nappal rossz hangzatú, zagyván ütemezett nyitóakkordjai. maga is józan készülődésbe fogott. Kibújt a vastag hálóingéből, és ügyetlenül, de hogy mégse olyannak tűnjék, inkább tempósan magára cibálta- igazította a tegnap este kikészített ruháját, a fekete alapon apró fehér pöttyöset, melyet itt a városon a lánya rosszalló, tehát mondhatni, tiltó szavaira nem viselhetett, de a szomszédság. ha hazatér, mégis ebben az övében, a hozzá illőben lássa meg. A hálóinget minden ideiglenességet kizáró, ' úgymond, részletekben kidolgozott mozdulatokkal hajtogatta össze, s rakta az egyetlen nyitva hagyott bőröndbe. Elkészült. Legapcsolta a villanyt. A szoba hirtelen sötétszürkébe merült. Elfoglalta a helyét a heverő szélén, ahol oly sokat üldögélt, s nézte, hogy a körvonalakról, mint valami lepel, lágyan leomlik a sötét, s erősödő derengésnek adja át a teret. Nagyobb fényt is adhatott volna nagy örö- mű, mégis türelmes várakozásának, ha elhúzza a sötétítőfüggönyt, de nem tette, mert ezzel a derengéssel egymásra sorjázó hajnalokéira emlékezett, mikor kemény tettű napok után mint a köd oszlott el a zsibbadás testéből, hogy megint elébe mehessen feszülő nekirugaszkodásoknak. Az ajtón egy koppantás, az öregasszony visszanyelte a szót, hogy még csak véletlenül se tűnjék úgy: türelmetlenül várakozik, aztán még egy, egy harmadik, egy negyedik koppantás, s az öregasszony, mint akit most riasztottak elmélyült gondolatokból, vagy mint akit fontos ügyködésében zavartak meg, most szólt ki a lányának, hogy bejöhet. Ezek • már a formális búcsú percei voltak, hiszen a régebben megszületett, de csak másfél hónapja kimondott szándékával, hogy hazamegy a régi házba, az öregasszony már elbúcsúzott a lányától, a vejétől, s attól a lehetőségtől, amelyet emezek a hátralevő életként kínáltak fel neki. Már az országúton suhantak a vej ével az autóban, amikor az öregasszony, önmaga számára is váratlanul, hirtelen arra gondolt: „Hazamegyek, az életbe.” Riadtan kapta föl a fejét, azt hívén, a gondolat harsányan hangzott el, de a veje egyforma-éberen figyelte az utat, s a gondolata miatt az öregasszonynak így csak önmagában kellett szégyenkeznie. Hiszen amikor otthon volt, az életben, melybe már rég visszavágyott, s melybe most visszatart, ő maga szólt úgy, hogy nem élet az övé, nem élet az örökös, inakat feszítő, csontokat, ízületeket ropogtató görnyedezés kertben, állatok mellett, ház körül. Hogy haszna van — a lányáéknak a lakás a városon, autó — azt nem ő fölözi le, ő hetven év után sem ízlelte meg az élet fölét. Nem, azt igazán nem hányhatja föl, hogy a lá- nyáék nem hívták szives szóval az élet kóstolójára, sőt igazi szíveslátó gazda módjára már a csömörig kínálták. A reggelit elé rakták, az ebédet elkészítették neki, hogy csak melegítenie kelljen, a vacsorához együtt ültek le, s utána neki még a piszkos edényt sem volt szabad a meleg csapnál elöblítenie. Meg aztán vitték idegen tájakra, az élet ismeretijén tájaira, föl a havas hegyek közé, s le a tó napsütötte partjára, csakhogy... annyira idegen, s éppen ezért szinte félelmetes volt neki minden, hogy az öregasszony, önmagába riadva, csak tanakodott, tusakodott a gondolataival: lám, akinek élet adatott a maga talpán, az ne próbálja ki a más léptét, mert csak elbotolhat. i N aszvadi Gábor: A csupasz villanyégő
