Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
SmJwMk vo Az öreg közel négy évtizedig dolgozott ugyanazon a munkahelyen. Esztergályosként. A munkája volt az élete. Ha túlórázni kellett. ha többletet kellett vállalni, rá mindig lehetett számítani. A szorgalom, a megbízhatóság, a lelkiismeretes munka példaképe volt. Nem is nagyon akarták nyugdíjba engedni, de úgy érezte, hogy eleget dolgozott. Meg aztán a kiskert, az unokák, a család ... ezekre akart már több időt fordítani. Az utolsó reRgel „díszbe” vágta magát, a kék overáll helyett felvette a csíkos öltönyét. Közvetlen •munkatársai virággal köszöntötték, a brigádvezető frappáns beszédet mondott. Aztán úgy tíz óra felé az öreg felballagott az igazgatói irodába, illetve a titkárságra. Mondták neki korábban, hogy az igazgató külön is el akar búcsúzni tőle. Az elegánsan berendezett titkárságon a titkárnő azonban sajnálattal közölte vele, hogy az igazgatóhoz váratlanul vendégek érkeztek, ezért most nem ér rá. Hanem úgy néhány nap múlva jöjjön be. hiszen mint nyugdíjas, úgyis ráér. Az öreg nem tudta leplezni el- kedvetlenedését, fogta magát és kifelé indult a szobából. A titkárnő széttárta kezeit. s csupán annyit mondott félig magyarázatként, félig talán vigasztalásként: hát, emberek vagyunk... És hányszor és hányszor jegyezzük meg ezt. Bizonyos mértékig felmentést is adva azért, mert tapintatlanok vagyunk, mert nem vagyunk mindig emberségesek. Magyarázván, hogy tulajdonképpen az emberi természet úgy van megalkotva, hogy nem csupán jó tulajdonságokból áll. hanem vannak gyengeségeink is. És hát ezt meg lehet érteni, el lehet nézni, el lehet fölötte siklani, mert hát ilyenek vagyunk. Emberek vagyunk . .. nem tévedhetetlen istenek ... És hát a gyengeségeink is hozzánk tartoznak. Éppen ezért felmentést is adhatunk magunknak, ha bizonyos esetekben nem vagyunk eléggé körültekintőek, nem vagyunk eléggé figyelmesek és ezzel esetleg vagy akarva vagy nem akarva, de másoknak kellemetlen perceket szerzünk. Persze ez csupán a dolog egyik oldala. Annak az oldaláról nézve, aki hibát követ el, de úgy érzi. hogy azért ez megbocsájtható. mert ez emberi mivoltunkból következik. Annak az oldaláról nézve a dolgot viszont, aki elszenvedi a sértést. esetleg a megaláztatást, már egészen másképpen néz ki az ügy. Hiszen például a történetünkben szereplő esztergályos nem adott sem akkor. sem a későbbiekben felmentést az igazgatónak. Ügy érezte, hogy közel négy évtizedes munkáját vették semmibe egyetlen pillanattal, s arra is gondolt, hogy vajon érdemes volt-e ennyi időt eltölteni azon a munkahelyen. Ahol csak ennyire értékelték a munkáját. És tegyük hozzá: neki volt igaza. Hiszen a tapintatlansággal, a lelkiismeretlenséggel örökre elvették a kedvét a munkahelyétől. Vagy nézzünk egy másik történetet. X munkahelyen Y jóvoltából elterjedt a hír, hogy Z nevű kolléga, juk embertelenül bánik az apósával. Az idős emberrel eladatta falusi házát, a pénzből saját családi házát hozatta rendbe, a fennmaradó összegből pedig gépkocsit is vásárolt magának. Mindez nem is lenne baj — mondta mindenkinek Y —, ha az apósnak is jutott volna hely a háziban. De nem. Az idős embert az udvar másik végén lévő nyári konyhába helyezték el, amelynek állandóan nedves a fala, nem lehet rendesen fűteni benne. de nem jó a világítás sem. Emellett nem adnak neki rendesen enni, többnyire csak a szomszédoktól kapott „kegyelem kenyéren” él. És ha szól, akkor Z nem kíméli az ökleit. Az após állandóan kék-zöld, a múltkoriban a bordáit is majdnem eltörte, úgy megverte. Z egyszerre csak azon vette észre. hogy „lehűlt” körülötte a levegő. Munkatársai alig állnak szóba vele, csupán a legszükségesebb dolgokat közlik. Műszak után pedig, ha valakit meg akar egy pohár sörre hívni, csak kifogásokat keres az illető, hogy ne kelljen elmenni. Z nem tudta mire vélni a dolgot, de eleinte nem is nagyon izgatta, gondolván, hogy úgyis csak visszaáLl a korábbi helyzet. Y újabb és újabb rémtörténetei jóvoltából azonban pont fordítva lett. Már a legjobb barátja is csak kedvetlenül, egy-két szót fogai közt mormolva állt szóba vele. Egyszer aztán Z kifakadt közvetlen munkatársainak, mondva, hogy közöljék már vele, mi a bajuk. Senki sem akarta rászánni magát, de végül a brigádvezető megmondta. hogy ilyen emberrel, aki így bánik az apósával, ők ugyan nem dolgoznak együtt. Z elképedt, s csak néhány másodperc múlva tudta kinyögni, hogy ő hetek óta nem is látta az apósát, mert az, anyósával együtt a Dunántúlon lakik, s elég ritkán szoktak találkozni. És, ha valamiért, akkor csupán azért lehet elmarasztalni őket, hogy nem járnak többet az öregékhez. S miután Y-nal is tisztázta a dolgot, az széttárta a karaját, mondván, hogy örül annak, hogy nem Z a szóban forgó megátalkodott ember, hanem — mint kiderült — szintén Z nevű ember, de nem a kollégája. S magyarázatként a számonkérésre csak any- nyit tudott mondani: tévedett, de hát emberek vagyunk. Z-nek azonban ez sovány vigasz volt. annyira az. hogy néhány hét múlva újabb munkahelyet keresett magának. Mondván: ezer embernek személy szerint nem mondhatja el személyesen, hogy én nem az a Z, hanem másik Z vagyok. Gondjaink, bajaink közepette sem adhatunk tehát felmentést sem magunknak, sem másoknak az emberek vagyunk címszó alatt. Hiszen nemtörődömségünkkel, figyelmetlenségünkkel, tapintatlanságunkkal maradandó, esetleg soha be nem gyógyuló sebeket okozhatunk másoknak — indokolatlanul. És az sem mentség, hogy a mai. rohanó világban, amikor mindenki tele van munkával, amikor mindenki siet, rohan — akkor könnyebben eljár a szánk, nem mérlegeljük annyira higgadtan a dolgokat. Amikor mondjuk a munkahelyén azt közlik valakivel. hogy mindegy, hogy otthon, vagy az irodában van — bizonyára nem tölti el az illetőt valami nagy lelkesedés. Amikor a boltban úgy néznek a vevőre, mint pandúr a rablóra. vagy a vevő úgy néz a boltosra, hogy na ez, hol akar már megint átverni — ez bizonyára nem szül egyikben sem bizalmat a másik iránt. Pláne, ha ennek még hangot is adnak. S az „elmélyült” vita után hiába tárják szét karjukat; egyiküket sem vigasztalja. hogy a másik is ember — és egyik sem tolvaj. Emberek vagyunk? Igen azok. Vagy azokká kell lennünk. Hogy ne keserítsük meg fölöslegesen egymás életét. Hogy próbáljuk meg a másikat is megérteni, annak az idegességét is mérlegre tenni, ne csak a magunkét. Hiszen nem is kell sok hozzá. Egy kis megértés, egy kis figyelmesség, egy kis türelem. Nem lennénk erre képesek? Alig hiszem. JCap&ii. Mwmir Gyöngyös felülnézetben Fotó: Kőhidi Imre
