Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1984. július 7., szombat A TISZTÚJÍTÁS AZ EGRI LÍCEUMBAN A mellékszereplők jutalomjáték Székhelyi József és Fehér Anna mulattató kettőse. Minden színdarab kettős életet él. Az egyik az írott szövegé: az alkotó megfogalmazza, formába önti gondolatait, s aztán közreadja, s így önálló utat jár be műve. Nagyon könnyen előfordulna, hogy ugyanúgy szólna közbe az irodalomtörténészek vitáiba, mint az anekdotában Arany János, kikérve magának a róla, általa elmondottakat. A másik sors sokkal zegzugosabb, változatosabb: a színházban életet kap valóságosan is a dráma, testet ölt a színészekben, szinte átíródik a rendező értelmezésében. Természetes folyamat ez. Lázadozhatnak ellene írók. kritikusok, de meg kell felelni a .külön művészeti ág kívánalmainak. Azért szükséges előrebocsátani ezeket, mielőtt Nagy Ignác Tisztújításának egri bemutatójáról szólunk, mert a jámbor szerző igencsak meglepődne, ha meglátna alkotását. Lehet, hogy egy darabig idegenkedve nézné, de aztán magával sodorná őt is a lendület, s elégedetten csettintene: kár, hogy ezt az írót még nem ismerem. S még talán titokban irigykedne is, hogy nála szerencsésebb kezű, mélyebbre tekintő alkotóval találkozott. Némileg persze túlzó ez a vélekedés, de az előadás alatt egyre erősödik a nézőben az érzés: nagyokat ásítana, ha a színdarabot nyomtatott formában ismerné meg, tán még el se mosolyí- taná magát olyan részeknél, amikor pedig a játékot nézve hasát fogja a nevetéstől. Egyszóval ebben az esetben szinte szerzőtársként kell emlegetnünk Valló Pétert, a darab rendezőjét, aki új fényt, új értelmet adott ennek a kissé már poros politikai szatírának. Ami hátrányos a történetben azt háttérbe is szorította, ami előnyére válhat az előadásnak azt minden lehetséges eszközzel hangsúlyozta. A gyengécske szerelmi szál — a főszereplőkkel együtt — nem vált értelmezésében jelentőssé, annál inkább a panoptikumba illő, karakteres figurák sora. Ha jobban belegondolunk. Nagy Ignác valódi hőse Tornyai, a talpig becsületes szolgabíró és Aranka, a fiatal özvegy, akik természetes módon egymásra találnak a játék végére. Hagyományos vígjátéki fordulatok állnak a kölcsönösen akart frigyük elé. a szerző semmilyen újdonságot nem tudott ezek közé csempészni. Ezen nem is nagyon lehet segíteni, Reviczky Gábor és Igó Éva ezért olyan méltósággal jár a szenvedélyes és sokoldalúan jellemzett társai között, mintha valami unalmas társalgási darabból csöppent volna át egy gesztusszínházba. Rájuk az a hálátlan feladat hárult, hogy valamilyen módon elindítsák a féktelen kergetőzést és dúlást. ami a színpadon végbemegy. Középponti figurává dr. Langyos főorvos vált, akit Székhelyi József alakít. Valószínűleg azért, mert a hangsúlyozottan politika- mentes életet élő értelmiségi figurája, aki mégiscsak belesodródik a választási őrület kellős közepébe sok gegre adott léhetőséget. A poénokon kívül persze hordoz magában az orvos alakja olyan mondandót, amely jelenünk számára is fontos. Ráadásul ő az egyetlen, aki fejlődik a színjáték alatt, egy szenvedélytelen, se hús, se hal emberből ügyes kortessé, majd vérengző elszántságé, féltékeny férjjé változik. Ez az előadás az övé. Ügyesen ki is használ minden helyzetet e személyiség bemutatására. Felesége, Kinga — akit Pogány Judit személyesít meg — hasonlóképpen érdekes alkat. a haladásban önálló cselekvési esélyt látó asz- szony, aki végül is csalódik vágyaiban. A darab két nagy ellenfele Farkasfalvy alispán és dr. Heves ügyvéd. Egyik a haladást, másik a maradást képviseli: mindketten a saját érdekeiket nézve. Koltai Róbert és Gáspár Sándor ügyesen használja ki a szerep kínálta lehetőségeket. Ellensúlyozzák, egyben kiegészítik egymást. Hangsúlyozottan teátrális minden megnyilvánulásuk, jellemezve politikai felszínességüket, kisstílűségüket. Koltai a szokottnál visszafogottabb, valószínűleg azért, hogy ne billenjen meg a páros egyensúlya. Hasonlóként kitűnő párost formál meg Rácz Géza és Kocsis György, akik a szavazó nemességet képviselik. Kidolgozott jeleneteik elsöprő erejűek. Földhözragadt tétovázásuk, bumfordi bölcsességük a darab egyik legélvezetesebb színfoltja. Ahogy Miklósy Györgyöt is Schnaps, a fogadós epizódszerepében is olykor izgalmasabb személyiségnek láthatjuk, mint a főszereplők bármelyikét. Olyan gondosan kidolgozott, az értelmetlen csatározásban is a saját emberi jogait kereső, zsidósága miatt lenézett személyiség, hogy néhány mondata a A személyiségeket nem a konfliktusban, hanem egy harmadik személlyel való beszélgetésben ismerhettük meg igazán. Koltai Róbert és Méhes László . (Fotó: Szántó György) múlt század közepének társadalmi mélységeire nyit ablakot. A fenti észrevételeinket elmondhatnánk Hajlósi aljegyző, és Darabos jurátus alakjáról is: Méhes László és Sípos András ugyancsak lényeges támpontokat ad az előadás világképéhez. Lassan kikerekedik mindebből egy olyan környezettanulmány, amely nem az író szándéka szerint, sokkal inkább akaratától függetlenül került bele a darabba. Mert Nagy Ignác végül is nem jelentős író, drámaírónak meg kiváltképp közepes. Viszont jó zsurnalisztaként éles megfigyeléseket rögzített, s ezzel . alapanyagot szolgáltatott egy lendületes előadáshoz. Hogy milyen is tulajdonképpen az itt ábrázolt vármegyei élet? Szenvedélyek mozgatják és emberi kis- szerűségék. Itt csak frázis az eszme és a haladás, ahogy a hagyományra való hivatkozás is. Mintha csak a tisztújítás is csak egy lenne az össznépi társasjátékok közül, s aztán akárki kerül is hatalomra, minden megy tovább a maga útján. Elszomorító kép? Min- dénesetre egy sajátos és mulattató vélemény a múlt század magyar társadalmáról. Azzá lett a rendező és a társulat által. így beleillik az Agria Játékszín drámai vonulatába: történelmi darabbá válik a Tisztújítás a szó legjobb értelmében. Gábor László Lakatos József: Fakép Lakatos József: Ballada Különös festő: Petőfi, Csokonai örököseként végiggyalogolta a hazát, és festői vallomásaival megörökítette, értelmezte a mosonmagyaróvári háztetőket, a szigetközi fatuskót, bakonyi szurdokot. mohácsi busómasz- kokat, a hortobágyi ménest és a csordát, a békési, vásárhelyi tanyákon átgördülő juhnyájt, az Alföld bivalyait, szatmárcsekei fejfákat, tákosi templomot, tarpai házat, hajdúböszörményi kapufélfákat, Móricz Zsigmond tiszacsécsei szülőházát, de sopronhorpácsi gótikát, — — győri részleteket, sárvári bástyát is. Lakatos Józsefről van szó, aki művészetére hangszereli a hazai táj meghitt és kevéssé ismert szögletéit, így festményei nemcsak a megörökítés, hanem a felfedezés erejével hatnak. Az éppen most Szombathelyen július közepéig kiállító művész Sárváron született, az egri tanárképző főiskolán tanult, műveit bemutatták Budapesten, Nyíregyházán. Békéscsabán, Keszthelyen, Vásárhelyen és a környező baráti államokban is. Kevés magyar képzőművészről mondhatjuk el, amit róla. hogy szinte minden tájegység festője, egyaránt kutatja a Dunántúl, az Alföld. a szatmári részek képi motívumait. Minden festménye időgép, horizontálisan terjed a térben az Őrségtől a beregi részekig. és függőlegesen közlekedik a századokban, feltárva a szatmárcsekei fejfák, a csizmahúzók, a tárgyak és a népi magatartás eurázsiai tartozékait, összefüggéseit, a múlt korunknak üzenő emblémáit. Megfejthető és megfejtendő hieroglifái történelmet, tájat, népinemzeti sorsot elemeznek, összegeznek a formák súlyos felderítéseivel. Festői alakzatokban a világ és az emberiség jelenik meg Csaro- dán, szövőgépben, nagyari Petőfi fában megfigyelt egységén. Sajátos műfajt teremtett deszkából, kerítéstöredékekből szerkesztett kép-dom- borműveivel. melyekhez színeket csatol. így lesz a gondolattá érlelt anyag „Káplár Miklós emléke”, „öreg király”, mely kicsit minden ember önarcképe, fensége. Megrázó erejű új anyag- társítása a „Dozmati regősének” festői-szobrászi műfordítása. Lakatos József nem egy búcsúzó eszme utolsó festőmohikánja, az ő múltgyökei a jelennek, a holnapnak üzennék, a hazai táj és a történelem szem- és értelemnevelő vizuális energiájával. ízig-vérig értéksugárzó kortársunk, a színes idő, a hiteles derű teremtője: rajzzal, képekkel, fadomborításokkal képző- művészettel. Losonci Miklós Nem tudta, mikor ragadott tollat először, de írt, írt, mint a megszállott, és néha nem volt biztos abban: van-e értelme annak, amit lefirkant, máskor meg volt győződve róla, hogy ő áz ismeretlenség homályában egy a legnagyobbak közül. Felesége közben csalni kezdte, a munkahelyén úgy néztek rá, mint egy gyengeelméjűre. Éjjelente heves fejfájások gyötörték — de Viselte keményen. OÍvasott 4lég művészéletrajzot, ahhoz, hogy tudja: nem is lehet másképpen. A művészetért feláldoz mindent az Bán Zsuzsa: ^mber. fl Parnasszus lábánál Í És a művek születtek során, ő pedig egyre vékoÍ ibb és átlátszóbb lett, aktatáska a kezében egy- nehezebb a belegyömö- It kéziratoktól. Néha itt- ivás közben elővett né- lyat, és felolvasta az tt társaságnak, s meg l mondani, általában si- t aratott. Vérszemet ka- t erre, és bekopogott az ik lap szerkesztőségébe, lyel kínálták, és megvárták, amíg előnyálaz néhány versét. Elolvasták, aztán tapintatosan elbúcsúztak tőle. Még ki is kísérték, nehogy véletlenül eltévedjen, aztán ugyanoda nyisson be, ahonnan kiment. Már az utcán volt, amikor arcára fagyott az udvarias mosoly. Kis időbe telt, mire rádöbbent, hogy valójában kirúgták. De akkor már habzó gyűlölet öntötte el. Tudhatta volna, hogy könyöröghetnek neki később, ő ennek a szerkesztőségnek a küszöbét soha az életben nem lépi többet át. Emelt fővel távozott, magával vonszolva a nehéz aktatáskát. Otthon a felesége azzal fogadta, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert őneki el kell menni valami tanfolyamra. — Milyen tanfolyamra jársz te? — kérdezte, és nézte, hogy van-e valami vacsora, de nem volt. — Mit törődsz vele? Tanfolyam és kész. Bent, a munkahelyemen. Olyan szakmai — felelte az aszszony, és felvette a legszebb nyári selyemruháját. ö' nekiállt darakását főzni, ezt az egyet tudta csak, a gyerekek addig ugrándoztak fel-alá a lakásban, és akkora rendetlenséget csináltak, hogy émelygett, ha körülnézett. Megvacsoráztak, ö verssorokat építgetett magában, mialatt a megcsomósodott darakása felragadt protézise műanyag szájpadlására, és a szája sarkában megült egy kis cukros kakaópor. A gyerekek egymás fejét verték a kanállal, amíg oda nem csapott az asztalra akkorát, hogy a tányérok felugráltak. — Azonnal lefeküdni! — ordította magából kikelve, mialatt olyasmik jutottak eszébe, hogy: lágy szellő napsugár, a világ csak téged vár... Végre csend lett, de ettől a rendetlenség nem enyhült. A gyerekek aludtak, ő szedegette fel az elszórt zoknikat, meg kisautókat, és fohászkodott éghez és pokolhoz, hogy el ne hagyja az ihlet, míg a papír elé ül. Hajnalban felesége az.asztalra borulva találta, izzadt haja az arcába hullt, és feje alatt ott volt a vers, az újabb mű — melyet csak az utókor ért meg talán. — Feküdj már le, te di- linkós! — mondta szánakozva az asszony, és maga is bebújt fáradtan az ágyba az éjszakába nyúló tanfolyam után. Egy alkalommal befogadta valami irodalmi társaság, de hamar szakított velük. Az történt, hogy megbírálták a verseit, ahogy egymásét is mindig, ö azpnban nem hagyta magát. Kemény harcot vívott minden szaváért. Nem engedett, azért sem engedett. Ne akarják megmondani őneki, mi a jó, mi nem, mert ha valaki szenvedett az írásért, az ő volt. Kinek fájt annyit a feje? Ki izzadt éjjeleket a papír fölött? Mit tudják ezek: mi az, alkotni, úgy istenigazából? Amikor látták, hogy nem hallgat a tanácsokra, békén hagyták. Többet nem kérdezte tőle senki, hozott-e újabb írást? Egymás között beszélgettek, és ő valahogy kívül maradt, de nem hagyta annyiban. Belesegített más kezdők munkáiba. Beleszólt mások vitájába; okosan, higgadtan fejtette ki a véleményét, melyet elég savanyúan hallgattak végig, láthatóan senkit nem érdekelt. Otthagyta őket. Rájött, nem valók ezek őhozzá! Tele vannak irigységgel az igazi tehetség iránt. Olyasmiket rónak fel neki, hogy helyesírás, de a művei értékét képtelenek felismerni. Kicsit egyedül érezte magát ezután, így felkeresett néhány tagot a társaságból, és felajánlotta nekik, hogy alakítsanak egy új csoportosulást, melynek ő szívesen lesz az elnöke. Volt, aki végighallgatta, volt, aki átnézett rajta, és azt mondta, ne haragudjon, de most nem ér rá. Az élet ment tovább. Néha erőt vett magán, és borítékba tett néhányat válogatott művei közül, elküldte különféle szerkesztőségekbe, ahonnan vagy nem válaszoltak, vagy olyant, amit nem tett zsebre. Dehát mi másra számíthatott? Ez a kor is csak olyan, mint az előzőek: nem érti nagy fiait. Éjjelente írt, és azt sajnálta, csak, hogy nem éri meg, amikor az utókor sírva borul a fejfájára, mialatt talicskán tolják oda a vastag babérkoszorút. Néha ivott, és felolvasott az elázott társaságnak valamit az aktatáska tartalmából. Sikere volt, ha közben egy rundot is fizetett. Ilyen estéken könnyes szemmel botorkált hazafelé, s a szobrot látta maga előtt egy csendes kis park közepén. A szobrot, mit róla mintáznak majd, de hogyan? Fénykép után? Képzeletből? Egy reggel felkereste régi barátját, aki sírkőfaragó volt. Megbeszélte vele, hogy megmintázza. Ne legyen gondja az utókornak, ha majd felfedezi. Egy hónap alatt elkészült a gipszöntvény — tökéletes volt. Betette otthon a szekrénybe, és néha eltűnődve nézegette. Később észrevette, hogy felesége a gipszfejen tartja az új parókáját. Nem merte szóvá tenni, attól félt, ha ezen összevesznek, a szobor is repül. Beletörődött, mint minden másba, ami ezt a kort jellemezte. Ö senki nem tudja, milyen annak az embernek a sorsa, aki egy nehéz akta táska kézirattal ténfereg a Parnasszus lábánál! Festői körutazás Lakatos József képnaplója
