Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
fogathajtó-világ baj- - madártávlatból Szilvásvárad, a nokság színhelye (Fotó: Kőhidi Imre) D í _o< l*tv no ne Vannak dolgok, amelyek alig változnak lényegüket illetően! Tulajdonképpen alapvető emberi magatartásokról van szó, amelyek a szülő és a gyermek viszonyát,1 a vérségi kapcsolat megfoghatatlan, mágneses erejét, a boldogulni vágyás ösztönös akarását jelentik. Ide tartoznak a nősülés, a férjhez- menés, a családalapítás vállalása, az emberi élet értelmes törekvésének teljesülése is. Valamelyik évben egyik távoli iskolában érettségin elnökösköd- tem. Lányosztály volt! Harmincöt lány, harmincöt érett, felnőtt ember. Böngészgettem az osztály- naplót, a tanulók személyi anyagait, és megkíséreltem egymás mellé, vagy éppen egymással szembe rakni a tényeket, de sokra nem jutottam. A lányok egyformán sápadtak, megszeppentek, — érthetően — izgatottak voltak érettségi előtt, mosolygósak a sikeres érettségi vizsga után, és teljesen különbözően csupa hús-vér eleven „nők”, amikor a banketten találkoztunk. Az első fel nem tett kérdésemre az osztályfőnöknő adta meg a választ, amikor a vizsgáztató asztal mögött — a napló böngészése közepette — a fülembe súgta: — Tudja, hogy ezek közül menyasszony már tizenkettő? Nem tudom! Honnan is tudhatnám, hiszen egy érettségi elnöknek egyáltalán nem rendtartásbeli feladata a tanulók magánélete iránti érdeklődés. — Az Olgát egy kamionos veszi el két hét múlva! Nézze meg azt a csodálatos gyűrűt az újján, amit Kuwaitból hozott a vőlegénye kísérőgyűrűként. .. Kíváncsi természetű az ember, ezért néha azon kapja rajta magát, hogy egyszerűen belecsöppent bizonyos dolgokba. Nem állhattam meg, hogy szünetben meg ne kérdezzem az osztályfőnöknőt: — Mondja! Ezek közül a nagylányok közül, — véleménye szerint — mennyien jártak már kényszerűségből a nőgyógyászaton? Egy pillanatra megijedtem saját szavaimtól, merész kérdésemtől, de a tanárnő teljesen természetesnek, sőt indokoltnak tartva azt, fejét jobbra, balra csóválva sac- colt: — Olyan hetven, nyolcvan százalékuk. .. A következő kérdést már a folyosón — négyszemközt — kockáztattam meg: — És mennyien a szüleik tudtával? — A fele! A többiek hozzám vannak bizalommal... Én segítek nekik... Kétszer körüljártam a folyosót, korholtam magamat a vállalkozásom miatt, amelyre az égvilágon nem kért fel senki, majd visszatértem az érettségi terembe, a matrózruhás vizsgázóim közé. — És mikor adták ki az Aranybullát? Csend és hallgatás! A nyitott ablakon két méhecske repült be és megpihentek egy szál rózsán. — 0 a Vera! Az osztály motorja. Nem jó tanuló, de lelkesedésével, — ha a helyzet úgy hozza — az égbe emeli az osztályt. Hátrányos helyzetű, az apja iszik, az anyja kimaradozik és hogyismond- jam... — Ne mondja sehogy! — súgtam oldalra és közben azon tűnődtem, hogy mennyivel egyszerűbb a dolga egy olyan érettségi elnöknek, aki áttanulmányozta' az igazgatótól kapott szabályzatot, kizárólag a tanulók teljesítményeire kíváncsi, a szaktanárra bízza a kérdezést, a bizottságra a minősítést, és csupán a vitás esetben dönt. Nem keresgél, nem vájkál az emberi ügyekben, nem érdekli, hogy az érettségiző családi ügyei miként bogozódnak össze, vagy széjjel, előnyös-e a tanuló helyzete, vagy hátrányos, az sem, hogy — a négy esztendő alatt — motorja, vagy fékje volt-e az osztálynak, és csupán az Aranybullával kapcsolatos válasz számára a döntő. Tudja, nem tudja? Az érettségi mindenkinek sikerült! Többé-kevésbé azt kapták a tanulók, amit vártak, az arcuk tele volt fénnyel, ragyogással. Este a kerthelyiségben már nyoma sem volt a háromnapos izgalomnak, a hölgyek felnőtt módra söröztek, kólát, vermutot ittak, és mint fecskék a villanydróton, ücsörögtek körülöttünk. Vacsora előtt néhányan — osztályfőnöki kísérettel — jártunk egyet, sok mindenről beszélgettünk, diskuráltunk. — Mikor lesz az esküvő Zita? — Augusztus végén, — újságolta boldogan a kérdezett, miközben a Tomiját egymás után többször is emlegette. A beszélgetés fonala a férjhez- menésnél maradt, amiről bizony jócskán megoszlott ä lányok véleménye : — Szerencse dolga az egész! Mások szerint „hülyeség” a házasság, hiszen minden harmadiknak válás a vége, és azok a szerencsétlen gyermekek isszák meg mindennek a levét... — Akkor te miért mész férjhez? — Honnan tudod, hogy odarohanok? Csak akkor édesem, ha olyat kapok. Olyat! Érted? Nevetés, derűs jókedv! Fáradtsággal, mámorral keveredő vigalom, miközben pingponglabda módjára okos és buta érvek röp- döstek a levegőben, csivitelő vitatkozás támad e mélységesen emberi, komoly témában. Az egyik túlröpülte a pályát: — Miért? Te mióta jársz a Laciddal? És miért kellesz neki? A kérdéssorozatra az osztályfőnöknő válaszolt egyetlen szóval: — Lányok! Igen! Ez már nem iskola, de még nem is az „élet”, legföljebb a kapuja, ahonnan azután kitárulkozik a nagyvilág. Ma még meghallatszik a tanári szó, a bizalmas barátnőé, az osztályfőnöké, akihez a legközelebb álltak, de holnap, holnap már mindenki a maga útját járja... Vacsora következett. Felséges illatok, még jobb ízek, zamatos borok. Később zene, tánc, vigalom. — Ugye aranyosak? Tudja, én úgy, ahogyan vannak, hibáikkal együtt szerettem őket,, — bár amint észrevette — nem tartoztak a tanári kar kegyeltjei közé. — Mégis! Mit szeretett bennük annyira? — Az őszinteségüket! Megérzik mindig, ha valaki szeretettel közeledik feléjük, és akkor feltárulkoznak. Nekem ezek a lányok mindent elmondtak magukról, legalábbis sokmindent! Órákig tartó vitákat folytattunk a női egyenjogúságról, arról, hogy a fiúk „dobják” a lányt, ha nem fekszik le velük, és hogy a próba- házasság hovatovább ténykérdés, csak szégyelljük kimondani, noha a szülők, a tanárok többsége „szüzességpárti”, elítélik azt a lányt, pontosabban azt a nőt, — a fiúkat nem — aki tizennyolc éves korában lefekszik azzal, akit szeret. A „bezzeg a mi korunkban” már sovány érv, a fiatalok meg sem hallgatják, inkább hazudnak és titkolóznak, vállalva a botrány, a lebukás kockázatát. Odahaza legtöbbjükkel csak beszélnek, de nem beszélgetnek és hiánycikk részükre az őszinte emberi szó, a kitárulkozás lehetősége... Éjszakába hajlott az idő, amikor búcsú nélkül magukra hagytam őket. Az egyik középiskola, egyik IV. A osztályát! De a leckén, amit feladtak, még a mai napig is egyre csak a fejemet töröm. .. &zalay, cZitaán
