Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-01 / 153. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. július l.# vasárnap Az üdültetés kérdőjelei MOST IS MEGJELENT a szokásos híradás: „várják a vendégeket a SZOT-üdülők”. Felújításra ennyit, bővítésre annyit, új üdülők építésére meg amennyit költöttek, s persze valamennyi üdülőben minden eddiginél jobban gondoskodnak majd a vendégek szórakozásáról, kultúrált időtöltéséről És várják a vendégeket a vállalatok, a szövetkezetek, a különböző intézmények üdülői is, nem tudni pontosan mennyi pénzért felújítva, kibővítve, korszerűsítve. Csak azt tudni, hogy a kedvezményes üdültetéssel kapcsolatos összes állami kiadás ma több mint négy milliárd forint, s érmék mindössze 22—23 százalékát térítik meg a beutaltak. De kik? Igaz-e, hogy a kedvezményes üdültetés egyfajta anyagi támogatás mindazoknak, akik a családi és az anyagi helyzetük miatt másként nem üdülhet— nek? Reprezentatív vizsgálatok bizonyítják, hogy a kisjövedelműek meglepően nagy hányada nem jut hozzá a kedvezményes üdüléshez; az erre jogosító beutalók nagyobb részét a viszonylag magasabb jövedelműek kapják. Az olyan családok háromnegyed része, ahol a havi egy főre jutó jövedelem 1500, forintnál alacsonyabb. még soha nem jutott el ilyen üdülőbe; ahol pedig az egy főre jutó jövedelem 3000 és 4500 forint között mozog, ott a családok 41—43 százaléka kapott legalább egyszer beutalójegyet az elmúlt öt évben. VISSZÁJÁRA fordult VOLNA a szociálpolitikai jószándék? Ez sem ilyen egyértelmű. Az üdülési szokásokat és lehetőségeket nemcsak a mindenkori jövedelmi viszonyok motiválják. Az életformának eleve meghatározó szerepe van: Például, hogy aktív dolgozókról vagy nyugdíjasokról, gyermekes családokról vagy gyermektelenekről van-eszó? Az sem mellékes, hogy ki- n®k mennyi az évi szabadsága, hogy milyenek a lakáskörülményei; kinek milyen az egészségi állapota van-e nyaralója, telke, hétvégi háza, s mi több: évi szabadságát valóban pihenéssel óhajtja-e eltölteni, vagy az újabbkori,— a többnyire az anyagi kényszer diktálta — szokásokhoz igazodva. a második gazdaság fogalomkörébe sorolható pénzkeresettel, jövedelemkiegészítéssel. Mindezek végiggondolása után is félő, hogy az üdül- tetési gyakorlat lényegében szembe került a szociálpolitika alapivető céljával. Ezért is fogalmazódnak meg különböző javaslatok, amelyek szerint a jelenleginél jóval differenciáltabb és a családi jövedelem nagyságához igazodó térítési díjrendszert kellene bevezetni. Csakhogy: a nominális bér, de még a kereset sem azonosítható a jövedelemmel; így aztán miként igazíthatok a térítési díjak az egy főre jutó családi jövedelemhez? Egy-egy beutaló átvétele előtt szaladgáljunk a tanácsra jövedelemigazolásért?... Egyáltalán: lehetséges a mai feltételek és körülmények között ennek központi szabályozása, rendezése? Aligha. A jövedelmi viszonyok, a család anyagi helyzete és életkörülményei szerinti differenciálást csak a közvetlen munkahelyeken végezheti el —, ha lenne erre mód és lehetőség. De nincs. A térítési díjrendszer a jövedelmektől független: ugyanannyit fizet a beta- tamtott munkás, mint a nála jóval többet kereső kvalifikált szerszámkészítő, aki ráadásul esetleg még „gé- emkázik” is... Elvileg. A gyakorlatban mégsem kell feltétlenül ugyanannyit fizetnie. A SZOT-ban ugyanis azt ajánlották, hogy a fix- térítésű beutalójegy mellé — a szociális helyzettől függően — további kedvezményekre jogosító ingyenes utalványokat mellékelhet a helyi szakszervezet. Tavaly 20 ezer ilyen utalványt bocsátották ki, illetve osztottak szét. s az egyes ágazati szakszervezetek is éltek e lehetőséggel: Ez kedvező fejlemény! A KEDVEZMÉNYES ÜDÜLTETÉS MÁSIK NAGY KÉRDÉSE: miközben az üdülők évről évre több vendéget fogadhatnak és évről évre többen jutnak el az üdülőikbe, vajon miért csökken az üdülők —, s leginkább a vállalati és az intézményi üdülők — kihasználtsága? Aligha elképzelhető, hogy sokkal több az üdülő, mint a pihenni vágyó ember; hogy az igényekhez képest jóval nagyobb hálózatot sikerült létrehozni és nem kevés pénz árán fönntartani. Márpedig tény, hogy a vállalati, a szö- vetkezeti és az intézményi üdülök kihasználása alig éri el a 60%-ot. A SZOT- üdülők fele egész évben nyitva tart, s még az időszakos üdülők is 9—10 csoportban fogadhatják 130— 140 napon át a vendégeket. A vállalati időszakos üdülők — úgymond az igényekhez igazodva — mindössze 80— 90 napig tartanak nyitva, vagyis hat turnust fogadhatnak csak. na nem így lenne, ha a SZOT-üdülők nyitva tartási rendjéhez igazodnának, akkor minden beruházás nélkül 150—200 ezer emberrel több juthatna a kedvezményes üdüléshez. De nem juthat, mert az egyik helyen — különböző megfontolásokból — nem akarják, a másik helyen meg — megfelelő létesítmények híján — nem tudják széthúzni az üdülési szezont. Az egyik helyen esetleg a főszezonban is vannak üres szobák, a másik helyen elő- és utóidényben is mennének az emberek, ha lenne hova. De nincs, mert az egyik vállalat nem segít a másikon. Miért is segítene, ha egyszer azt sem tudja, hogy kín segíthetne, s különben is: miért ajánlaná fel üres szobáit bárkinek, ha egyszer ebből semmi anyagi haszna nem származik? És egyáltalán: miért szervezné az efféle „vállalatközi” üdültetést? de MIÉRT NEM SZERVEZI MÁS? Miért ne szervezhetnék például a SZOT- nál, ahol a legnagyobb gyakorlattal és tapasztalattal — s a jelek szerint nem rosz- szul — intézik a kedvezményes üdültetést? Ehhez persze az egész üdültetési rendszer gyökeres szervezeti reformjára lenne szükség, ami — az első pillantásra úgy tűnik — hátrányosan érintené az üdülőket fenntartó vállalatokat. De csak úgy tűnik.,. Mert e vállalatok mindig is panaszkodtak amiatt. hogy egyre több szociális terhet kell vállalniuk, s napjainkban egyre többen szabadulnának — ha tehetek —, a legkülönbözőbb szociális intézményektől és tennivalóktól. Vértes Csaba Motorizáció a természetbeli Ütrakelünk, nem kímélve se pénzt, se benzint, se fáradságot, „vállaljuk a veszélyt”, hogy kipihenjük a mindennapokat. Ellepjük a hegyeket, erdőket, réteket, ahol egykor a „madár se járt” — a motorizáció tör utat magának. Felvételeink hét végi nyári pillanatokat örökítettek meg a Mátrában. Pihen az ember és a gép .. Tízórai a farmotoros asztalon ... (totó: Szabó Sándor) „Kenyérgőzzel” olcsóbb, de kissé fáradságos Egy fa, egy autó ... Kanári-sziget A Mátravidéki Hőerőmű kellemes, megyénkben páratlan hangulatú lakótelepén sajátos kis „sziget” az a ház, amelyben Vojta Já- nosék élnek. Az épületeket ölelő ligetnek ugyanis talán összes madara sem képes versenyre kélni azzal a dallal, koncerttel, amely ebből az otthonból örvendezteti meg nap nap után a környéket, az ittenieket és a máshonnan erre vetődőket. Nem kevesebb, mint kétszáz kanári hallatja a hangját, csalogatja s készteti őszinte csodálatra az embert, aki a ritka élmény varázsától szinte nem tud szabadulni ! Vajon honnan a különös hobbi, s hogyan nő egy gyűjtemény ekkorára..? Az apróka szárnyasok gazdája nevet, mert jómaga a legkevésbé sem tartja furcsának ha valaki azt csinálja, mint ő. Időtöltése — mint magyarázza — úgyszólván a legegyszerűbb, legártatlanabb passziók egyike. Amikor örömét kezdte lelni benne, talán még a legolcsóbb is volt. Hiszen valaha, amikor Weiss Man- frédéknél tanulta szerszám- és géplakatos szakmáját Csepelen, jószerével csak „befogta” azt a kis stiglincet — tengelicét — amely tulajdonképpen a mostani „király” udvartartását megalapozta. — Amolyan prolijáték, prolisport volt ez suhanc- koromban felénk is — emlegeti Vojta János —, nem kívánt semmiféle komolyabb befektetést a vele való foglalkozás. Madár könnyen akadt, s kalitkát is bármelyikünk tudott fabrikálni hozzá. Aztán csere-beréltünk egymás között, mind szebb, tökéletesebb, nemesebb példányok után törekedtünk, mígnem kialakult az az állomány, amellyel már kisebb bemutatókra, versenyekre is elmerészkedhettünk. Nekem is elég gyorsan összejött a nyolc-tíz darabos gyűjtemény s Roller-kanárijaimmal már 1943-ban szerepeltem. Mintha nemrég lett volna: négy kis „házikót” kellett egymásra tenni velük s a zsűri 2—3 percen belül várta, pontozta az éneküket. .. Munkásotthon, vagy éppenséggel valamelyik korcsma nagyterme adott helyet az efféle vetélkedőknek, s mindig akadt néző, hallgató is jócskán. A remek szórakozás még katonakoromban is elkísért, s akkor sem untam meg, amikor 1957-ben már ugyancsak felnőtt fejjel Lőrincibe költöztem. Sőt, olyannyira érdekesnek találtam, hogy később galambjaim is lettek. S valójában ez utóbbiakkal értem el igazi sikereimet! Hiszen például a postagalambjaimmal 15 esztendőn keresztül 1. osztályú tenyésztő voltam. Bécsi deresem kétszer lett országos második a röpversenyen. Akadt olyan is, amely Rostockból valammennyi elengedett közül elsőnek szállt haza Magyarországra, második díjat hozott Lengyel- országból s hasonló elismerést Drezdából. Hogy a bécsi olimpián szerzett ezüstéremről már ne is szóljak! Madárházban .,. (Fotó: Szabó Sándor) Ám hír, dicsőség ide vagy oda: galambtenyészetét rég felszámolta. Jó ideje csak a kanári jelenti számára a madarat. Jelenlegi állománya: 20 év gyümölcse. Tizenkét párral kezdte s főleg csehszlovák eredetűekkel. A nem egyszer külföldi vásárlásokat saját neve- lésűekkel egészítette ki, mert — ahogy vallja —: így érdekesebb, izgalmasabb, s persze olcsóbb is a játék. A „piaci” árakkal mind nehezebb versenyt futni, mivel egy-egy jó hímért 400—800 forintot is képesek elkérni. No, de ha választania kell, mégis inkább vesz, mint elad. Kedvenceitől ugyanis a legritkábban válik meg. Akadt eset, hogy egészen csábító ajánlatot is visszautasított. Az Országos Díszmadár Egyesület gyöngyösi szakcsoportjának tagjaként lép olykor-olykor nagyobb közönség elé Egerben, Salgótarjánban, Ózdon, Debrecenben is. A legszívesebben azonban otthon, az épület tágas padlásán kialakított madárházakban időzik sárga, vörös, zöld, bronz, kék, fekete s még ki tudja milyen színű kanárijai között. Már amikor nem hódol egyéb hobbijának, például a horgászatnak vagy a régiség-gyűjtésnek, gondozásnak. Mert — hogy ki ne hagyjuk! — 1945-től engedélyes „pecás”, régóta a helyi, többszörösen kitüntetett horgászegyesület elnöke. Kincsei között pedig — több más mellett — 26 mozsarat s legalább 400 különféle tálat, egy sor öreg köcsögöt őriz. Mindez minden más nélkül kitölthetné az életét. S mégis, még annyi mindenre futja az idejéből! Gyóni Gyula
