Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-01 / 153. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. július 1., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Mit látnak szemeim? Tréfás beszédhelyzetekben, derűs jókedvünkben hangzik el a címbeli kérdő mondat. A gunyoros célzatú nyelvi formája elsősorban azon alapszik, hogy a páros testrészek nevét egyes számban szoktuk használni, a többes számú alakokat pedig a jóízű vidámság érzékeltetésére próbáljuk felhasználni, mint ahogyan az egyszeri diák levelének sorai is példázzák: Kedves szüleim, fáznak a füleim... stb. Valóban ritkán hallhatjuk és olvashatjuk ezeket a nyelvi formákat: fájnak a lábaim, gyengék a szemeim, erőtlenek a kezeim stb. Volt idő, amikor teljes érvényűnek tartották azt a nyelvtani szabályt, hogy a magyar nyelvben a páros testrészek nevét feltétlenül egyes számban kell használnunk. Az indoklást így fogalmazták meg: a magyar nyelvszokás egynek veszi a páros testrészt, s a hozzá tartozó ruhadarabot is. A nyelvművelő írások is azt tanították, hogy idegensze- rűek az ilyen kifejezések: hegyezi a füleit, mereszti a szemeit, megrándítja a vállait stb. Ezt a cikket sem véletlenül írtuk meg. Egy olvasónk azt teszi szóvá, hogy egyre gyakrabban hallja a többes számú formákat. S nemcsak a nyelvérzékét sérti, de „tiltakozik is ellene”. Az sem tetszik neki, hogy ritkulnak ezek a nyelvi alakulatok is: félfüllel hallotta, féllába már a sírban, félszemét sem veti az emberre, olyan kevély stb. S terjednek ezek a kifejezések: egyik szemére vak, egyik fülére süket, egyik karja hiányzik. Ha ez így szaporodik tovább, akkor Kossuth e híres mondatát: „Ipar nélkül a nemzet, félkarú óriás", majd így fogalmazzák át: Ipar nélkül a nemzet olyan, mint az az óriás, akinek hiányzik az egyik karja. Levélírónk azt is megkérdezte, mi a mai nyelvművelők és nyelvészek véleménye erről a kérdésről. Hogy a válaszunk egyértelműbb legyen, el kell azt is mondanunk: a többes számú alakok (lábaim, kezeim, füleim, karjaim) a nép nyelvhasználatában gyakorta szerephez jutnak: fájnak a lábaim, nehezek a kezeim stb. A költők nyelvében is fel-feltűnnek. Nagy magyar nyelvművészünk, Arany János e verssora is ezt példázza: „Lábaim már a sír szélén állnak". Ezért ma már nem olyan szigorú a nyelvművelő irodalom, s azt vallják többen, hogy a páros testrészeket nem kell feltétlenül egyes számban használnunk, meg kell tűrnünk a többes számú alakokat is, illetőleg mind a kettőt fogadjuk el helyes nyelvi formának. Ha személyes véleményemre is kíváncsi levélíróm, íme, ezt is megfogalmazom: a többes számú alakok megtörését tudomásul veszem, de mégis inkább az egyes számú nyelvi formákat helyezem előtérbe, és jó szívvel ajánlom a velük való élést szóban és írásban egyaránt. Dr. Bakos József Új könyvek Űjabb kötetekkel gyarapodott a Képzőművészeti Kiadónak a mai magyar művészetet bemutató sorozata. Ezúttal Bálványos Huba és Kéri Ádám grafikus- művészek munkásságáról szólnak az igényes, szép kivitelű könyvek. Bálványos Hubáról Kru- nák Emese készített ismertetőt. s tizenhat táblás melléklet egészíti ki a kötetet. Bán András Kéri Adómról írott művében színes reprodukciók is helyet kaptak. A piszkosak, akik tizenkettőn vannak Én adaptáció Magasiskolája Nathanson A piszkos tizenkettő című regénye — megjelenésekor — nagy visszhangot váltott ki a hazai olvasók körében is. A II. világháború idején játszódó történet nemcsak izgalmas volta miatt vált népszerűvé: irodalmi mércével szemlélve is kiállja a próbát. A regényből Nunnally Johnson és Lukas Heller írt forgatókönyvet, amelyet Robert Aldrich rendezett filmre. Bár maga a téma, a cselekmény óhatatlanul vászonra kívánkozik, mégsem lehetett könnyű dolguk az alkotóknak. Elég csak arra az amerikai filmre gondolnunk. amely Charriere könyvéből született: a Pillangó változata majd mindenkinek csalódást okozott. Tény. hogy jobbára a bestsellerek sorsa ez. s világsztárok ide, világsztárok oda, nem mindig sikerül elérni az olvasó elképzeléseit a filmes mestereknek. Az összehasonlítás önmagát kínálja, s nem pusztán azért, mert A piszkos tizenkettő témájában, miliőjében némileg rokon az említett művel. Nos. itt is világsztárokkal találkozunk, akiknek játékát csak csodálni lehet. Maga a rendező el tudta érni, hogy önálló filmet hívjon életre. Köszönhető-e ez a „hálás témának”? Mindenképpen. De nem tagadhatjuk bravúros megoldásait, a cselekmény érdekfeszítő kibontását. S ami a legfontosabb: a jellemek fejlődésének töretlen, teljes mértékben következetes bemutatását. Hiszen a tizenkét közönséges rab, akiket gyilkosságért, rablásért vagy egyéb erőszakos bűncselekményért ítéltek halálra, lépésről-lé- pésre. fokozatosan jut el oda, hogy a szedett-vedett csürhéből átütő csapat legyen. Ó, és mi mindenen kell keresztül menniük addig?! A katonai börtöntől 1944 tavaszától, az összetartozás érzéséig, mi több. vállalásáig — mindössze néhány hónapon át... A fád Wlad'slaw — Charles Bronson megformálásában —, Jefferson, a néger — Jim Brown játssza —, Maggott, a fanatikus —akit Telly Savalas alakít —, s mind a többiek, akik szabadulásuk fejében eleinte csak ösztönösen vállalják a veszélyt, mert úgysincs vesztenivalójuk. Telitalálat Re- isrnan őrnagy figurája. Lee Marvin akár jutalomjátéka ás lehetne e szerep. Ahogyan a kiképzéssel megbízott őrnagytól eljut a többiekkel való teljes azonosulásig — maga a színészi átélés magasiskolája. Humorban bővelkedik a film. A rendező egy tapodtat sem enged abból, hogy minden jelenetet a végsőkig poenitírozzon. Még akkor sem, amikor a második részben „elszabadul a pokol”, s a lezserség, a csaknem bohózat vérbe, tragédiába fullad. Maga az ostrom, a kiképzés célja, végkifejlete viszonylag kevés ideig pereg a vásznon. Am hatáséban e rövid idő alatt is meghatározó; ha úgy tetszik, sikerült elérni a hatást, azt. hogy a mintegy fél óra alatt „mellbevágják a nézőt”. No és tökéletesre sikerült a megoldás is: az életben maradottak felülkerekednek üresfejű feletteseiken... Mikes Márta A tévedés Kár tagadni, a násznép a tanú rá: az ifjú férj berúgott. Berúgott? — enyhe kifejezés. Gyalázatosán leitta magát. Ügy vonszolták ki a lakodalmi sátorból, a vígkedvű prímás tust húzott, s a kijáratig követte. A násznagyok emelték a nászágyra, akár a rongyot, de soha nagyobb baj ne legyen. a nászágy régen nem tartogatja nekik azt mint hajdanán, a mindent türelemmel, fegyelemmel kiváró nagyszülőknek, dédszü- lőknek. — Gyönyörű alak vagy —, korholja újdonsült férjét az asszonyka. — Ezt a szégyent! — sóhajt maga elé. de azért nincs benne nagy méreg, hogy is tudna ő igazán haragudni arra, aki mától fogva a hites ura, a párja. Türelemmel kihámozza tehetetlen férjét a vőlegényruhából, ingből, pizsamát vesz elő, de nem tudja ráhúzná, úgy fekteti le s az ágy mellé, minden eshetőségre számítva lavórt, az asztalra kancsó vizet tesz. Eloltja a villanyt, ő is vetkőzni kezd. Csend, csak az óra ketyeg, alszanak, nem hallják a sátorból áradó nótát. Hajnaltájt. amikor sötét van, s a kakas is hallgat még, az ifjú férj felriad. Ki kell mennie. Kótyagos fejjel végig tapogatózik a fal mentén, a konyhába lép. aztán a tornácra, onnét az udvarra. Falnak vetett háttal könnyít magán, s dörmögve vissza támolyog. Mint tojógalamb a fészkén, topog az ágy előtt, tapogat, matat, s midőn a paplanon át megérzi asszonya testét, pillanatra felzubog benne a vér, de mire ágyba bújik, gátat szab férfi-erejének a kótyagosság. Horkol, hogy szája sarkán parányi hab remeg. Virrad. Az új asszony a szemét nyitja, s nem tudja, mi baja. Persze, az ágy. Ijedten oldalra nyúl, s megsápaszt- ja a rádöbbenés: egyedül van: Álmossága pillanat alatt odavész, kétségbeesve méri fel sanyarú helyzetét, számot vet múlttal, jelennel. jövővel. „Itt hagyott” — nyilall belé a felismerés, mi másra vélheti férje nászéjszakaü távozását. Az átkozott, a szívtipró, a gonosz, a gyalázatos, ilyen szavak kavarognak az agyában. de nem mondja, nem tudja kimondani őket, mert úgy szereti azt a betyár embert, hogy beleremeg, ha rágondol. A botrány kellett a gyalázatosnak, az, hogy őt a falu előtt megalázza, eltiporja, erkölcsileg tönkre tegye. Sír, zokog az asszonyka, hogy szép ívű válla rángatózik. Ezt nem éli túl, biztosan nem éli túl, már a végső megoldáson törj a fejét, s mint kínálkozó lehetőség eszébe jut a kút. Majd abba emészti miagát. Ám a bánat máris megzavarta, elfeledte, esztendeje nincs meg az a kút, bevezették a-vizet. Hát majd a méreg cigarettát áztat pohárnyi vízbem azt veszi magához, de előbb szépen felöltözik, hanyatt fekszik az ágyon, hogy még fájdalmasabb, még kegyetlenebb legyen a hatás. De mielőtt cselekvéshez látna, parancsoló gyomrának engedelmeskedve összekapja magát, pongyolába bújik, s kullog a konyhába, harapni való után nézni. Fájdalomtól tompult hallással is érzékeli: a sarokban levő ágyon dédapó horkol. Szegény, ősz öregember, szánalommal gondol rá az ifi- aszony, ezt a szégyent ő sem éli túl, s magában már szinte hallja, hogy emlékeznek meg szomorú sorsáról a mindentudó vénasszonyok. „Szegény dédapám”, peregnek az asszony ajkáról csendesen a sza vak. s szánalommal a horkoló dédapóra rféz. Megdermed, majd megpirosodik, kezét gyors mozdulattal szája elé kapja, hogy ne hallják a felzubogó nevetést: férje tátott szájjal fújja a kását dédapó mellett, s tenyerében olyan az ősz, kónyabajúszú üstök, mint nyár derekán burkában a dió. Varga S. József Kisfaludi Stróbl Zsigmond centenáriumára Száz éve, 1884. július 1-én, Alsórajkán született Ady, Maillol, Picasso kortársaként. Magyar szobrász lett, magyar szobrász maradt, de forrása a nagyvilág tágas szellemi környezete. Stróbl Alajos mesteriskoláján tanult, s hozzá hasonlóan lett a magyar köztéri szobrászat irányadó léptéke. Felkészültségét bizonyítja a reneszánsz eszközöket használó Dávidja, 1911-ből, és a Finálé egyik emlékezetes kisbronzszobra. Egyenletessége, bősége pazar sorozatokat eredményezett éppen á kimagasló formai tudás révén, mely másokat egész generációkat sarkallt az elérhető optimumra. Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászi tevékenysége mellett korosztályokat nevelt a Képzőművészeti Főiskolán. Kezdetben festett is, de igazi közege a szobrászat lett. az oka a világhírének, mely elsősorban a Bernard Shaw portréhoz kapcsolódik. A nagy angol író a fogalmazást illetően Kisfaludi Stróbl Zsigmond módszereit Phei- dasz és Praxitelesz eszközeihez hasonlítja, és a továbbiakban így ír: „Jött egy új szobrász, akinek a nevét soha nem hallottam: a magyar Stróbl, 0 mindent megtalált ami a többinél hiányzott, és egyébként éppen olyan igaz, mint Rodin a fizikai típus megalkotásában. Az én jobb és bal profilomban megtalálta a filozófust és a komédiást”. Ez a teljesség jellemzi minden arcmását és köztéri szobrát, ez az értéke, üzenete, melyet örökségül hátrahagyott. A szorgalmat, a munkát, a minőséget. Ez a tárgyszerű hiánytalanság tükröződik nemcsak az 1919- es íjászban, az 1952-es Ózdi Kisfaludi Stróbl műtermében Kezdeményezései sokszor folytatást jelentettek, így 1912- es Kukoricamorzsolója, Arany János balladája és Hollósy Simon festménye nyomán halad, mint ahogy 1913- ban mintázott Tavasza rodini örökség. 1913-as Görgey portréja mintha felmentést adna az árulás vádja alól. Arcmásai lélektani igazságokat hordoznak, nemcsak az anatómia pontos, hanem a szellemiség is hiánytalan ábrázolásában. Ez hengerészben, Sommerset Maugham, Székelynidy Ágoston, Venczel Béla portréjában, hanem a Kossuth- és a Felszabadulási Emlékműben Budapesten, mely maradandóvá tette Kisfaludi Stróbl Zsigmond pályáját, azt az életművet, melynek múzeumát Zalaegerszegen avatták fel, s melyet az egész világon hazánktól Moszkváig, Londonig, Dzsakartáig tisztelnek, becsülnek. Losonci Miklós Reggel Törökverő
