Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
IRODALOMÉ SMÜVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. július 14., szombat Vadász György, az építész Portré, háttérben tervrajzokkal gyönyörűséget nem érzékeli, amely a tervezőt tölti el, amikor látja — Vadász Gyöngy szavaival — „hogyan áll lábra a két dimenzió, hogy három dimenziójává lehessen.” 25 év, 60 épület Fáradhatatlan, kitartó és sokoldalú — jellemezhetnénk három szóval Vadász György munkásságát. 1961-ben az Építőművészek Szövetsége mesteriskoláján szerez diplomát, 1964-ig az IPARTERV- nél dolgozott, azóta a Budapesti Várostervező Vállalat a kenyéradója, ahol most vezető építész. Másfél évtized alatt tizenhétszer kapott építészeti nívódíjat, 1979-ben és 80-ban a zalaegerszegi városközpont első üteméért és a Jókai téri MEDOSZ- székházért Állami Építészeti Nívódíjat. „Részt vettem 190 pályázaton és csináltam 300—320 tervet — nyilatkozta egy interjúban a Művészet című folyóirat hasábjain, — és ezek közül több mint 60 épületem áll: legnagyobb örömömre talán Zalaegerszeg, Mohács és a gellérthegyi víztároló.” Túl szigorú az alkotói igényesség rostája. Érdemes mögéje néznünk. Vadász György „névjegye” ugyanis a fővárosban a Budakeszi úti diplomata-lakóház, a Baross téri reprezentatív idegenforgalmi üzlet, a Gellért pezsgőfürdő, a nagytétényi ABC-áruház, és a Tétényi úti kórház pavilonjai: vidéken a székesfehérvári VTR irodaházak, szigligeti és fonyódi nyaralók, Pusztaszeren pedig a Nemzeti Emlékpark hon- foglalási, felszabadulási és földosztási emlékmű, harangtorony és amfiteátrum. Jelenlegi tervezési munkái egyre inkább vidékre szólítják: Zalaegerszegre a Város- központ befejező üteme, Bajára a Városkapu (lakóházak és üzletrendszerek tervezése a hazai paneles technológiák átértelmezésével), Kecskemétre a szociális központ és az öregek garzonlakásos házai, Egerbe a Dózsa György tér és környéke, Sopronba pedig a pályaudvar előtti tér rendezése. Építészeti stílusa nem egyetlen esztétikai-szerkezeti rendszer alkalmazását hirdeti, hanem egy időben alkalmazza á stílusok sokféleségét — történelmet, hagyományt, emóciókat és konvenciókat idéző megoldásokat, — egységbe ötvözi a modernet, az érzékit, a mulatságost és a meglepőt Elkerülni szándékozván azt, hogy „még több helyről vicsorogjon ránk a vízszintes végzet” és elérni szándékozván azt, hogy megvalósult alkotásait unokáink is — jó kedvvel jóleső érzéssel — lássák. Juhanl Nagy János A MEDOSZ-székház Budapesten Farkas Gábor, Csete György, Makovecz Imre, Vadász György. A nevek nem mindenkinek mondanak sokat, noha Ybl-díj, Településfejlesztési Emlékérem és kitüntetések egész sora illeszthető hozzájuk. De ha megvalósult alkotásaikat említjük, — akár egy országos közintézményt vagy sokszor megbámult lakóházat, akár egy fővárosi szállodát, akár a Kiskunsági Nemzeti Park központi épületegyüttesét vagy az újjászületett kecskeméti főteret, akár a Gellért pezsgőfürdőt vagy a zalaegerszegi városközpontot — másként látjuk őket. Alkotásaik tükrében ismeretlenül is ismerősek. Építészek. Városképek, épületegyüttesek megálmodói. Környezetünk arcának formálói. S az ő arcuk vajon milyen? A két dimenzió lábra áll 1972. július 15-én a Missouri állambeli St. Louisban felrobbantottak egy vasbeton lakótömböt. A modem építészet halála! — mondták erre sokan, és elkezdtek modern utáni építőművészetről, posztmodemről beszélni. S ezzel kapcsolatban egyre gyakrabban hallhattuk az akkor már Ybl-díjas Vadász György nevét. Aki váltig hirdeti és terveinek meg elkészült munkáinak sokaságával bizonygatja, hogy a modern építészet nem halt meg. Tovább él! Éppen most, a posztmodernben, ám tá- gabb szemlélettel, differenciáltabb közlésekkel, az építészetben rejlő jelentés- tartalmak, jelzések és asszociációk feltárása révén. A hetvenes évek közepén, amikor Venturi, Aldo Rossi, Michael Graves, Richard Meier .és mások révén a posztmodern hivatalosan is megjelenik a nemzetközi építészetben, Vadász György már csaknem két évtizede van a pályán. 1957-ben szerzett diplomát a Budapesti Műszaki Egyetem építész karának építőművész tagozatán. (Azóta ez a tagozat megszűnt.) Az indíttatást azonban nemcsak az alma mater adta, hanem a család is. Édesapja, Vadász Mihály, ugyancsak okleveles építészmérnök, 1949-től pedig egyetemi tanár volt, Preisich Gáborral együtt a Bauhaus gondolat egyik első meggyöke- resítője, képviselője a magyar építészetben. „Bármit csinálsz, az a névjegyed leS Vadász György „névjegyei” szaporodnak az országban. Az a fajta alkotó ő, aki semmit sem hagy a véletlenre. Értelmén túl, érzelmeit is latba veti, amikor újra és újra nekigyűrkőzik egy feladatnak, amikor azt az utat keresi, amelyen előrehaladva továbbfejlesztheti építészetét. A Muriéi Emanuel szerkesztésében megjelent Contemporary Architects (Kor- társ építészek) című kötet, a kevés eszközökkel is sokat mondó művészként jellemzi Vadász Györgyöt. Iluszráció- ként pedig, eddigi legjelentősebb munkáinak egyikét, a zalaegerszegi városközpontot közli egész oldalas fotón. Ezzel kapcsolatban pedig Bonta János így ír a Kritika 1981. évi 3. számában: „Vadász György volt talán az első, aki Zalaegerszegen alagútzsaluzatos technológia alkalmazásával, tehát nagyipari módon a funkcionalis- ta elveket meghaladó urbánus jellegű központot teremtett.” A zalai megyeszékhely központját máris urbanisztikai példaként emlegetik, pedig a háromhektáros terület beépítése még csak félig készült el. 1984-ben kezdődik és várhatóan 1986-ban fejeződik be a második ütem. A Göcsej fővárosa a Dísz térrel, a csipkeerkélyes házak együttesével azonban már most is meggyőzően bizonyítja, hogy Vadász György esztétikus tértagozódásban sokat bíz az anyagok melegségére, a futtatott felületek és fémek használatára, a színek gazdagságára és az egymással jól összehangolt elemek térbeli ritmusára. A szemlélődő csak a kész munkát látja. Azt az örömöt, gyen!” hangzott az atyai tanítás. A gellérthegyi víztároló (MTI fotók — KS) Szü szál Fehérváry Feren a Néprajzi Múzei (Haue Munka után Székhelyi József Felnőttmese-előlei E bben a túlbiztosított, agyonparafált, környezetvédett, lefedezett, egyezményes, óriás háborúkkal és törpe békékkel viselés világban, édes kicsikém, ebben a gyönyörűen gyöt- relmes, csodaszép világban, amelyben immár lépteidet és szavaidat próbálgatod, saját különbékéidet és magánháborúidat ízlelgeted még egyszemélyes rendszeredben. Látod, papa (istenem, ez én vagyok!) fogja a kezed. Szoríts, édes, parányi tenyereddel: szorítsd az én ormótlan mancsomba a biztonságot és felelősséget, ha jól szorítod, nem botlik apád, nem inoghat meg felnőtt egyensúlya. Szoríts bátor, szép léptekre. Taníts, Boszikám, rád szorulok! Nézd, Mama szeme milyen gyönyörű (mert a függöny mögül huncutul les és nagyon szeret bennünket ám!) amint beléd álmodja a szép sudár lányt, s belém egy okos, vidám fiút. Mondd, lányka: mikor kötök örök békét bizcmytalanEgy iris a színművésznek az egri Dobos cukrászdában saját műveiből előadott műsorából. Ságommal, izgága nyugtalanságommal?! Amikor egy-egy délután a mellemre telepszik, amikor meglegyint a hülye kétely, a szorongás, mondják: a rossz közérzet — Vajon megany- nyi én-érzet adja-e a közérzetet? Vagy lekopott ez a szó is semmire sem jó tompa, érzelgős gőggé? Vajon az én-érzetem hány o-, te-, mi- érzettel rokon és kikkel az?!) —, amikor elborult időben bennem is készülődik a megadás, amikor az ízületek és erősnek hitt izmaim hangja is hallható, amikor lázasak az éber álmok, bedagadnak az érzékek, amikor oly kicsinynek tűnik a megkérdez- hetők jegyzéke, amikor elenyészően csekélynek látszik a gyöngédek és jól szeretők száma — (ugye agyunkban olyan igazságos ez a lista, mint a célfotó?!) —, amikor hiányoznak a Fixek, a Véglegesek, amikor döbbenten ülök Apám néma kis fríze előtt, amikor ezredszer zizzen Anyám agyonhajtogatott búcsúlevele, amikor bénán és lehetetlenül ülök a képzelet talán sosemvolt családi vacsoráján, amikor odabent (vagy idebent?) felsír a gyerek; no, látod, akkor képes volnék újra és újra végigloholni a lépcsőházat, megtapodni azt a bizonyos csorbát, amelyet nem moshatnak le semmilyen házmesterek, amelyet én ejtettem viháncoló kölyökko- romban, amely berágta magát örökké a kőbe, ami akkor született, amikor még mindenki élt Látom a nyomomat, mikor ölbe kapva viszlek és láttam, amikor cipeltem Apámat, az óriást és még ki sem melegedtem, mert addigra már felfalta az emberi értelem és méltóság konok rákja, a szklerózis, és láttam akkor is, amikor Anyámat támogattam örökre lefelé, aki erősebb volt tíznél, bár bokától a koponyáig előre-
