Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. július 14., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM / Bugac nyomnak rontott benne a rák, és lát­va most is, ennél a csorba foltnál; de eldörögnék egy kemény, pogány imát, mert (ha van is isten, ha nincs is, ha van is: folyton indisz­ponált!) — kelepce a szépség, az idő, az ész, a sok-sok ta­pasztalás! De' bárhogyan is legyen, — tiéd legyen a leg­több, legyen neked a leg­szebb. Most éppen pirosán alszol, okos és gyönyörű fejed a mackóba rejted. Papa matat, mászkál, szerepet magol és firkál, mondjuk ezt: .. .látod, mindig fennakadsz a bosszúálló tárgyakon. Mint mikor bevágott, pólyás ujja­dat óvod, vigyázod, úgy recs- csen meg egy kecskelábú asztal, úgy kavarog, ami el­múlt, az, aki nincs, az, aki voltad, azok, akik voltak. Je­lenlétük mostani és régi ál­maim útvesztőjében és lázas ébredéseimben folyton kísért. Olykor egy-egy húsleves cso­dálatos iehelete, néha egy tétova emberi gesztus a jár­daszélen, vagy egy-egy isme­retlen ismerős mondata, vagy egy-egy édes perc könnyte- len-síró azonossága, vagy egy lélekfájdító, behunyt szemű pillanat-évtized zaka­toló zavara egykori, jelenko­ri, mindenkori önmagam bi­zonytalansága, erőszaka, megadása és kételye, tévedé- se-igazsága, nevető-sírógör­csös tébolya, egy-egy óra, egy-egy pillanat, ezernyi rez­dülés mozaikerdeje, egy-egy csepp víz (ha kifolyatod — hidegebb) íze, egy ajándék­narancs, egy fintor vicce, az egy bódulata, egy vers, egy utca, egy kilogramm kenyér, egy-egy tojás, egy citrom, egy szál szegfű nyugtalan il­lata, egy-egy íz, ölelés, egy- egy adott, vagy kapott vagy lopott csók — és egyszeriben minden ismerős és varázs­latos.. Jelen vannak, ök: Apám, Anyám és mind a többiek. Az egyszerinek hitt kis ta­pasztalások; tudások sokasá­gát, — s talán ez az élet? Űjjászüli egy-egy vagy tíz­ezer ébredés, hunyorgó bizal­matlansága, — s talán ez. az idő ? És látod, lányka, ezen a földtekényi képernyőn azok ott, ások ott: Ök, és mi mindannyian. Pablo Neruda emlékezete „Gyermekkorom... egyet­len igazán feledhetetlen hő­se az eső volt... úgy tűnik, ma már nem létezik az a fajta esőzés, amely oly ször­nyű és finom hatalmat gya­korolt szülőföldemen Azau- kámiában. „Szüleim Parral- ból jöttek ide, én meg ott születtem, Chile középső vi­dékén, ahol megterem a szőlő és bőséges a bor. Anél­kül, hogy emlékeznék rá, anélkül, hogy tudtommal láttam volna is, meghalt anyám. Rosa Basoalto asz- szony. Én 1904. július 12-én születtem, és egy hónap múl­va, augusztusban anyám már nem élt, elemésztette a tüdő­vész.” Így emlékezik születéséről, gyermekkoráról, szülőföld­jéről a század legnagyobb dél-amerikai költője, a nyolcvan esztendeje született chilei Pablo Neruda. Ver­seivel már tizenöt éves korá­ban díjat nyert, tizenhét évesen a santiagói egyetem hallgatója, belekerül a hú­szas évek Chiléjének szelle­mi életébe, és hamarosan olyan hírnévre tesz szert a tehetséges fiatalember, hogy mindenki keresi barátságát. Ekkortól már véglegesen a Neruda nevet használja, a családi Basoalto helyett, a cseh Jan Neruda iránti tisz­teletből. Hamarosan otthagyja az egyetemet, külügyi szolgá­latba lép, és Rangunban lesz konzul, közben meglátogat­ja álmai városát: Párizst. A harmincas évek közepén Spanyolországba kerül és Barcelonában, majd Mad­ridban lesz konzul. Federico Garcia Lorca lesz a legjobb barátja. Szellemi, politikai fejlődésére nagy hatással volt a spanyol polgárháború. A háború alatt nyomtatják ki Neruda „Szívemben Spa­nyolország” című könyvét, melynek első kiadása a leg­nagyobb könyvritkaságok közé tartozik a világon. A köztársaság mellett kifejtett tevékenysége miatt a köl­tőt eltávolítják konzuli ál­lásából. Párizsban Aragon kerít neki munkát. Ügy tart­ják — ő maga is így emlé­kezik — a spanyol polgár- háborúban lesz kommunista. 1939-ben Chilében nép­frontkormány kerül hata­lomra, és az Párizsba küldi a költőt, hogy a spanyol emigránsokat segítse beván­dorolni Chilébe. A második világháború idején Mexikó­ba kerül diplomatának. 1945-ben a kommunista párt szenátora lesz a chilei fel­sőházban. De három év múl­va menekülni kényszerül egy jobboldali puccs miatt, és csak 1952-ben térhet újra haza. Közben bejárja a vi­lágot, Magyarországon is megfordul, barátokra tesz szert. Visszatérése után a Népi Egység kormányát tá­mogatja, Allende elnök sze­mélyes jó barátja és alig va­lamivel éli túl a fasiszta puccs első napjait, Allende meggyilkolását. Korábban a Népi Egységkormány párizsi nagykövete volt. Korai verseiben a fiatal költő életvágya, patetikus életszemlélete megdöbbentő szürrealista képekben kap megfogalmazást. A Szívem­ben Spanyolország című kö­tet (1937) fordulópontot je­lent pályáján: a költő fi­gyelme a metafizikus töpren­gésektől a valóság felé for­dul, ettől kezdve válik el­kötelezett költővé. Leíró és lírai részletekben bővelkedő nagyszabású elbeszélő köl­teményeiben dinamikus vál­tozatossággal bomlik ki ha­zájának és egész Latin- Amerikának a panorámája,, hagyományai és történelme. (Általános ének, 1950). Az Elemi ódák három kötete (1954—57) új szakasz kezde­tét jelentik Neruda költői útján; életszeretete elmélyül, hangzatosság nélkül, benső­ségesen énekli meg az em­berek mindennapi életét, tárgyi világát. Pablo Neruda 1971-ben kapta meg a Nobel-díjat, jo­gosan, mert életműve, mély humanizmusa, szárnyaló köl- tőisége folytán a mai világ- líra élvonalához tartozik. Sz. M. PABLO NERUDA Ének Minden dalom a népeké volt, tenger-közeiben írtam őket, a népek s a tenger között éltem, akár egy titkos őrszem, ki harcukat védelmezi, telve zengéssel s szeretettel: mert én vagyok a hangos ember, a remény tanúságtevője agyon-mészárolt századomban. Az emberiség cinkosa, lemészárolt testvéreimmel. Egytől egyig győzni akartunk. Partizánok százada volt ez, pártoké és pártosaké. A világ bezárult előttünk, s mindennap többet veszítettünk az annyira várt győzelemből. Minden dagálykor szerelemmel árasztottuk el ezt a földet, telezsúfoltuk emberekkel, hogy jobban már nem is lehetne, és aztán jöttek messziről, hogy mindenüket megkaparintsák. Szomorú ez a szomorúság. Ezért kell róla énekelnem. Még nincs késő. 1970. E harminc évi alkonyat, mi hátravan még, hogy kövesse a hosszú nappalt, majd kirobban, mint az ért magházak a csöndben. Virág, vagy tűz, mit tudom én? — de valami majd kicsírázik, felnő s lüktetni kezd közöttünk:, egy új világ szeretetét kell ráhagynunk az eljövőkre. Somlyó György fordítása Alapvetés és generációváltás Hatvanéves a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar A közelmúltban az egyik zeneakadémiai koncertet így hirdette az Országos Filharmónia műsorfüzete: a 60 éves Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar hangversenye. Amikor a muzsikusok bejöttek a pó­diumra, némi meglepetést okozott, hogy nagy részük láthatóan 30 év körüli fiatal ember, aki csak nemrég fe­jezhette be zenei tanulmá­nyait. De nem sokkal lát­szott idősebbnek karmeste­rük, Szabó László sem. Mint később az együttes igazgatója, Márton Gábor el­mondta, a zenekar tagjainak hatvan százaléka még nem töltötte be 35. életévét. Va­lójában tehát ez az együttes már nem ugyanaz a zene- . kar, amelyik hatvan év óta működik Debrecenben, ter­jeszti, képviseli a zenekul­túrát a városban és környé­kén, amelynek jelentősége nem utolsósorban abban áll, hogy a Budapesti Filharmó­niai Társaság zenekara után ez az ország második leg­nagyobb múltú szimfonikus zenekara. Az együttes tagjai és vezetősége az 1983/84-es hangversenyévadot kiemel­kedő szezonnak tekinti: most ünnepük megalakulásuk 60. évfordulóját. Debrecenben már 1923 előtt felvetődött önálló ze-' nekar létesítésének igénye, de a megvalósításra a hábo­rú által előidézett súlyos anyagi gondok miatt nem került sor. A város egyetlen nagyüzeme, a Járműjavító munkásai körében jelentős kulturális hagyományok él­tek, s volt is egy szerényebb igényű zenekaruk. Az akko­ri MÁV-üzemvezető zene­értő, zenekedvelő Balázs Károly vállalkozott arra, hogy kibővíti az együttest. Kiáltványt adott ki, amely­nek hatására komoly érdek­lődés mutatkozott a muzsi­kálni szerető, főként vasutas dolgozók körében, akik el­sősorban az új zenekar fúvósállományát alkották. Az együttest eleinte helyi zene­tanárok vezették, de 1926- ban sikerült megnyerni a művészi vezetésre Ábrányi Emilt, a kor neves karmes­terét, az Operaház vezető karnagyát, aki tíz évig állt a zenekar élén. Az ő keze alatt formálódott magas színvonalon muzsikáló együt­tessé a korábbi heterogén, különböző felkészültségű ta­gokból álló társaság. Művé­szi fejlődésüket, korán meg­szerzett rangjukat jól pél­dázza első jelentősebb kül­földi sikerük, emlékezetes olaszországi vendégszereplé­sük 1934-ben. De még ugyanebben a évben itthon is; figyelemre méltó sikerrel vettek részt egy jelentős ha­zai zenei eseményen: az ő közreműködésükkel került sor Kodály Zoltán alkotása, a Háry János bemutatójá­ra a debreceni kollégium udvarán, Ferencsik János vezényletével. De az ő ne­vükhöz fűződik a Psalmus Hungaricus első megszólal­tatása is a Nagytemplomban. Ábrányi után Sauervald Géza vette át néhány évre a zenekar vezetését, ám a második világháború miatt művészi fejlődésük lendülete egy időre megtört. A hábo­rú után azonban aránylag hamar talpra álltak, s 1952- ben már ismét olyan szín­vonalon’muzsikáltak, hogy a város vezetősége ettől kezdve biztosította számuk­ra, hogy főhivatású szimfo­nikus zenekarként működje­nek. Hivatásos tevékenységét Rubányi Vilmos művészi irányításával kezdte az együttes, aki azonban az 1954-ben bekövetkezett kö­telező létszámcsökkentés és egyéb bürokratikus intézke­dések miatt egy időre le­mondott. Szerencsére 1958- ban visszakerült a zenekar­hoz, amelynek ezután újabb reneszánsza következett. Ru­bányi húsz évig vezette az együttest. Ábrányi Emil és Rubá­nyi Vilmos alapvetése tar­tósnak bizonyult. A Debre­ceni MÁV Filharmonikus Zenekar itthon és külföldön egyaránt tekintélyt szerzett magának, s ezt később is sikerült megtartania. Az utóbbi tíz esztendőben is, amikor a régi, idősödő mu­zsikusokat fokozatosan fia­talok váltották fel. A mai 71 tagú zenekarba jó képes­ségű, hivatásszerető fiatalok kerültek, akiknek már nem csak azt kell tudniuk, amit idősebb kollégáiknak kel­lett, hanem helyt kell áll­niuk az új kor követelmé­nyeivel szemben is. — Ki­sebb zökkenőkkel, de si­keresen zajlott le a gene­rációváltás — mondotta a zenekar igazgatója. És úgy tűnik .— ez a januári, fővá­rosi hangversenyük sike­réből is érzékelhető volt —, hogy az együttes élén 1971 óta álló Szabó László művé­szi vezetésével az ország egyik legrégibb zenekara jól szolgálja Bartók és Kodály szellemi örökségét, s az erre épülő magyar zenekultúrát. Szomory György A Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar, vezényel: Sza­bó László

Next

/
Thumbnails
Contents