Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
A miliő Kőhidi Imre képriportja Szentendre (egri szemmel) történelmi, építészeti, kulturális hagyományaiban — bizony szegényes! Mégis, alig egy évtized munkája nyomán Egernél is látogatottabb turistaparadicsommá nőtte ki magát. Csak azzal: meglelte, letelepítette, támogatta festőit, szobrászait, színjátszóit (no meg üzletembereit) és már ámul is a látogató a Nosztalgia-ház, a Szentendrei Galéria, a Kovács Margit-gyűjtemény, a korhűre álcázott fogadók, kismester- műhelyek láttán. Csak ötlet kellett hozzá, és szisztematikus aprómunka. Meg egyetlen évtized. Ennyi az egész. JCm/Lte-ink... Itthon vám egy amerikai és folyton azt emlegeti, hogy mennyi gazdagsága, kincse van ennek az országnak és hogy ezekkel a kincsekkel egy kicsit ügyetlenül gazdálkodunk. .. Csetlik-botlik a magyarban, angollal keveri szittya nyelvünket, de azért mindent mond, mindent megért, sőt — ahogyan emlegeti — az unokáit is magyarra tanítja. — Hadd ismerje a két amerikai csemete nagyapái anyanyelvét! Igazán szép az öregtől, hogy eny- nyi évtized után is hű marad — a maga módján — szülőföldjéhez és talán az sem baj, ha ott valahol messze, a tengeren túl, két emberrel többen értik meg a magyart. — Egy ékszerdoboz ez az ország, — lelkesedik tovább és látni az arcán, hogy szívből beszél, nem hízeleg, nem gúnyolódik. — Merre járt? — kíváncsiskodom ravaszul, hátha ki tudom ugratni a nyulat a bokorból, mert a hazai gyógykezelésről már tudok, meg az új fogsor sem titok, hiszen az öreg fehéren, feketén kiszámolja, hogy náluk mindez egy vagyonba kerülne... Ezek persze nem annyira kincsek, mint inkább vívmányok és hogy a magyar ingyen gyógyul, az — hogy is mondjam új nemzeti sajátosságunk. Így válaszol: — Sók helyen jártam! A mezőkövesdi, a bükkszéki hévizekben, megaztán, hogy is mondjam? Á, megvan! Párádon! Ahol — tudod, kérlek — azt a világhíres, kincset érő vizet bagatell 3,50 Ft-ért adják üveggel együtt. Egy hónapja, hogy naponta iszom és máris elmúlt á hurutom... Jót derülök a kincskereső szavain és arra gondolok, amit a pa- rádsasvári üzem vezetője a napokban mondott, nevezetesen, hogy a Parádira, — amely már 1894-ben Becsben, egy rangos nemzetközi zsűri előtt diplomát nyert — évente milliókat fizet rá a VIKUV, miközben egy ország vágyódik a „büdös” Parádi után. Hiába! Mi magyarok már csak ilyenek vagyunk. Élni tudunk ráfizetésből is... Mindezekről persze egyetlen szót sem, hiszen ez, és az ehhez hasonló „üzletek” a mi belügyeink és nem tartoznak egy amerikaira, még akkor sem, ha történetesen az magyar. Inkább tovább próbálkozom Mister Pogonyival: — Máshol is vannák gyógyforrások. Amerikában is! Gondolom, mégsem azokból gazdagodott meg az új haza, mint ahogyan mi sem halunk meg éhen, vagy szomjlan azért, hogy a Vízkutató Vállalat úgyszólván önköltségen alul árulja a Parádit. — Üzletelni tudni kell! — így Mr. Pogonyi. — No, ebben azért van valami! — tűnődöm. — Nálatok nagyszerűen ingyenes az orvos, a gyógyítás! Az orvosság is krajcárokba kerül Amerikához képest, de valamit én azért nem teljesen értek... Vegyük, kérlek szépen, ezt a világhírű, kincset érő gyógyvizet. A Parádit! Olvasom az üvegen, hogy ailkalikus gyógyvíz. Idült gyomor- és bélhurutok, gyomorsav-túlképződés és a légutak hurutjainak természetes gyógyszere. Vagyis orvosság! Így érteném is a 3,50-et. Olcsó, mint a többi patikaáru. Hanem, hogy a boltokban, vendéglőkben is ennyi? Külföldön is kapva kapnának érte. .. Napok óta piszkál az ameriká- nus-magyarral folytatott beszélgetés. Két hét alatt háromszor jártam meg a Csevice-palackozót, nem hagyom nyugodni Gotyár Endrét. — Endre! öntsünk tiszta vizet a pohárba! Beszélnek, suttognak ezt, azt. Kiapadt a forrás, nem is valódi már a Parádi, ráfizettek cefetül. .. Így aztán Ádámtól, Évától kezdjük a történetet: — Mi az, hogy Csevice? A Mátra Cseviceforrásait mintegy kétszáz éve ismerjük. A Cse- vicék királya a Parádsasváron feltörő kénes, természetes, szénsavas savanyú víz, amely közismerten a gyógyászatban is kiváló. A másik Csevicére a volt Károlyi-parkban bukkantak rá, amely vastartalmú savanyú víz, hozzá hasonló másütt is akad. Ezt a vizet a palackozóban szénsavval mesterségesen dúsítják és üdítőként hozzák forgalomba. A vastimsós Csevice ősforrása Parádóhután van, amely kizárólag fürdésre „lenne” alkalmas. A Csevice elnevezés alapja egy régi monda, amely szerint egy Cseh Vince nevű pásztorember, miközben a jószágait legeltette, észrevette, hogy azok szívesebben isznak a maguk találta vízből. A Parádit először 1798-ban Kitaibel Pál elemezte, annak eredményeit magyar és német nyelven publikálta. Talán érdeme» megemlíteni, hogy Károlyiék megbízása alapján Ybl Miklós tervei alapján épült meg a múlt század végén az a pagodaszerű, — akkor még ivócsarnokot is magába foglaló — palackozó, amely „akkor” valóban egy meseszép ékszerdobozhoz hasonlított és ékessége volt a tájnak. Az üveggyár ontotta a zöld, szögletes párád is üveget, és egy liter bor árát kérték el egy liter Pará- diért... Működött a nagyközönség részére megnyitott ivócsarnok, sőt a timsós, kádas fürdő is. Milyen is az ember? Ha öt titokból hármat megtud, kíváncsi a másik kettőre is: — Eredeti-e még a természetes, szénsavas Parádi, van-e elegendő víz a forrásban? Jó hírek! — A kút túlélte a száraz éveket, amikor a termelés alig haladta meg a napi kétezer palackot. Most 4500 félliteres — Orosházán készült — üveget tudnak a modern NDK-gépsorral palackozni. A víz „eredeti”, de hozama az időjárás függvénye. Megnyitás előtt áll egy ikertestvér, amely — ha a remények beválnak — megkétszerezheti az illatos Parádi hozamát... — Mennyi kellene? — Sok! A szanatóriumok, a kórházak, a gyógyszertárak, kivételes ellátásban részesülnek, a többit a kereskedelem forgalmazza. — Mit tud a 32 dolgozós palackozó? A másik, szénsavval dúsított Cse- vicénkből naponta hatezer üveggel palackozunk, tehát tízezer körül összesen, noha a gépsor „óránként” négyezerre lenne képes... Miközben sétálgat az ember Ybl Miklós megálmodott valósága, a Károlyi-örökség körül, bizony motoszkál benne a gondolat: Jól és úgy csinálunk-e mindent, ahogyan kellene? Nem elsősorban pénzről van szó! Csupán a múlt értékes örökségének lelkiismeretes megőrzéséről, a környék gondozásáról. A világhíresség okos hasznosításáról, a „Parádi” hajlékának eredeti visz - szaállításáról. — Mi az? Visszaálmodjuk a régit? Mit tehetünk róla, ha Ybl Miklós óta nem jelentkezett egy újabb tervező, aki azt mondaná: Én jobban, szebben megcsinálom mint ő! Nem akarunk mi a Parádiból meggazdagodni, mint ahogyan az amerikai atyánkfia tanácsolja. Ezt a gyöngyszemet mégiscsak érdemes lenne kimenteni a dudváfc, csalánok, a ládahalmazok közül. Közös akarattal kellene rendezni a tájat úgy, ahogyan egyszer már- elren- deztetett... &zaLai± Jitnán