Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. június 9., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

valóból kiindulva keresem a dolgok ősforrásait.” Először a népművészethez fordult. Barátjával, Komis» Dezsővel együtt Szigetmonostoron gyűjtötte a népi múlt emlékeit. Anyagát a legnagyobb következetességgel felépített, szimbolikus-szürreális formanyelvű művein használta fel.

Alkotásainak zöme rendkívül tiszta rajzó. erősen konstruktív szerkesztésű grafika, amelyeken a szerb, magyar és zsidó kultikus alapmotívumok vegyülnek a mindennapi életre utaló, csupán a lényegre sűrített ház, templom, alma, tányér stb. formákkal. A sötétedő végzet ellen a kollektív művészet időtlenségében keresett és talált megnyugvást.

1934-ben saját arcképeinek sorával kezdődött a szláv ikonokhoz visszanyúló ikonkorszaka.

A fasizmustól, a haláltól való rettenet töltötte be utolsó éveit. Munkái ekkor félelmetes víziók, hatalmas sízén- rajzok, melyeken tudata mélyéről feltörő, madárszerűen csapongó, démoni hatalmakkal küzd. 1940-ben munka- szolgálatra hívták be, de éhségtől. nyomortól legyengült teste nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Nyolc hónapi szenvedés után a tüdőbaj tett pontot az új magyar művészet európai rangú, iskolateremtő alkotójának megpróbáltatásokkal teli életére.

Brestyánszky Ilona

— A pincér azt mondta, most látja először mankóval.

— Mindig ezt kell neki mondani. Hogy sose láttuk így. Egy ZIÍL szétlapította a lábát, azóta állandóan autók elé veti magát, és a kocsmákat járja. Amikor tökrészeg, köröz a feje fölött a mankóval. A múltkor két embert csapott le.

— Miért nem jelentitek fel?

— Egy nyomorékot...

Ebben a pillanatban elő. bukkant a mellékhelyiség félköríves, enyhén koszos függönye mögül a mankós.

— Utálja a taxisokat — súgta még a fiú.

— Mit dumálsz, te tikk- takkos?! — bökött felé Laci.

— Semmit.

— Hordd el magad!

Laci leült. Mankóit úgy

helyezte el, hogy keze ügyében legyenek. Felemelte poharát. s egy nyeletre kiitta tartalmát.

— Uram — mondta a sofőr —, lassan mennem kell.

— Micsoda?

— Vár a munka.

— Az várhat. Te meg visszaülsz, és megiszod a cseresznyédet. Ne félj tőlem. Ezek itt össze-vissza ugatnák. ismerem őket.

— Jó, egy pillanatra még leülhetek.

A sofőr felhajtotta a cseresznyének nevezett csapvi- zet. Másik utasa, a kótyagos fiú a mennyezetet kémlelte, miközben az asztalra könyökölt. s tenyerében ingatta ■bús fejét. Talán a mennyezeten vélte felfedezni a sors neki szánt üzenetét. A felszolgáló a söntés pultját támasztotta. s lopva sandított feléjük.

— Több mint egy százas van az órában — mondta a sofőr.

— Téged csak a pénz érdekel? — kérdezte a volt bajnok.

— A munka. Menni, menni. Száguldani. Lehet, hogy a másik sarkon épp rám vár egy vajúdó nő. Kórházba kell vinni.

— Te bolond taxis. Miért kell menni? Miért kell szülni? Mit ugatsz nekem? Viselkedj rendesen. Vagy szétverjem a pofádat?

— Ne!

— Pedig te rendesnek látszottál. Tudod, ki vagyok én? Nekem beszélsz pénzről, munkáról, kórházról? Miért nem beszélsz a szerelemről? Hogy • hazaviszel egy szerelmes párt? Miért nem beszélsz a sikerről? Hogy bajnokságot nyertél az autóddal ?

— Nem nyertem.

— Látod, te szemét. Te is megérdemelnél egy jó verést.

Ekkor ott termett a felszolgáló.

— Mit hozhatok még, Lacikám?

— Ugyanazt.

— Addig megnézem a taxiórát — mondta a sofőr.

— Nem mégy sehova! Ha akarod, a kocsid árát is kifizetem. Azt hiszed, nincs pénzem?

— Dehogyis... A vécére kimeheték?

— Menj csak — röhögött az egykori bajnok.

Amikor a taxis kijött a mellékhelyiségből, az asztalnál már többen ültek. A bajnok őket leckéztette. Hatalmas ökle görcsösen rángott az abroszon. mintha most akarna bevinni egy jobbegyenest. A taxis kisurrant a kocsijához.

Remegő ujjaival alig tudta a kulcsot bedugni a zárba. Végre kinyitotta az ajtót. beült. Az óra száznyolcvan forintot mutatott, gyorsan kikapcsolta. Mínusz nyolcvan. Nem baj, lenyelem, kifizetem, mi az a nyolcvan forint? — vigasztalta magát a sofőr. Nem lehet mindig nyerni.

Eszébe sem jutott. hogy soha életében nem nyert semmit.

Színész a fővárosban és vidéken

Beszélgetés Gábor Miklóssal

Ismét egy „vidéki” produkció vonta magára a színházszerető magyarok figyelmét : Az ember tragédiája zalaegerszegi bemutatója.

Nemcsak a közönség érdeklődik, a hivatásos nézők, a bírálók sémi fukarkodnak általában a dicsérettel. Akadt olyan kritikus — nem is túlzott talán —, aki korszakos jelentőségűnek minősítette Rüszt József rendezését, s azt írta, ez után az előadás után többé nem lehet úgy játszani a Tragédiát, mint eddig.

A vidék tehát ismét nagyot dobott!

De vajon vidéki-e az eger- szegi Tragédia? És egyáltalán, beszélhetünk-e ma a korábbi szóhasználat szerinti vidéki színjátszásról, vidéki színházi életről? Mi a viszonya, kölcsönhatása a vidéki és a fővárosi színházművészetnek ?

A kérdéseknek aligha van ina alkalmasabb megválaszo- lója, mint Gábor Miklós, a Nemzeti Színház tagja. Nem elsősorban azért, mert ő a zalaegerszegi előadás megjelenésében és gondolatiságában is újszerű Luciferé, sokkal inkább azért, mert négy évtizedes művészi pályájának. négy idényét vidéken töltötte. Ha az időt tekintjük, ez mindössze egy tized, ha azonban a pályaszakasz eredményességét, akkor rendkívül1 jelentős. Gábor Miklós is úgy emlékszik a kecskeméti esztendőkre, hogy azok mind színészi munkája, mind általános emberi tapasztalatszerzés szempontjából rendkívül fontosak voltaké

— Hogyan, látja a vidéki— főivárosi kérdést?

— Azt hiszem, ma már nem lehet hagyományos értelemiben vidéki színházról beszélni. Már csak azért sem, mert a legjobb vidéki színházak egyike Budapest belGábor Miklós a zalaegerszegi Tragédiában

városában működik; a Katona József Színház. Ezzel a kissé talán groteszknek tűnő kijelentéssel arra szeretnék utalni, hogy a vidéki-fővárosi megkülönböztetés egyre kevésbé jelent minőségbeli, színvonalbeli különbséget. Lényeges különbségek azonban vannak, amelyek részint előnyt, részint hátrányt jelentenek a vidék számára.

— Kétségtelen, hogy egy vidéki színházban bizonyos értelemben jobbak az igazi művészi műhelymunka kialakulásának lehetőségei. A vidéki színészek — ez eléggé közismert, s nagy hangsúlyt kapott a néhány éve lezajlott vidéki színház kontra fővárosi színház vitában, illetve olykor álivitában — jóformán a színházukban élnek. Ez részben kényszerűség, hiszen vidéken nincs filmgyár, Szegedtől és Pécstől, meg néhány más várostól eltekintve, nincs televízió-stúdió, illetve rádióállomás sem, s így különösen azok, akik a Budapesttől távol fekvő városokiban dolgoznak, jóformán kizárólag csak színházban találnak maguknak művészi feladatot, és egyben pénzkereseti lehetőséget.

— Ez — mint már mondtam — egyrészt jó, mert például egy pályakezdő színész, ha tehetséges és törekvő, valósággal kénytelen a saját fejlődésére, művészi kiteljesedésére összpontosítani, Pesten viszont — különösen, ha sikeresen indul, s a rendezők. rákapnak — könnyen vállalhat magára túl sokat, hamar elkezdhet gyorsan kifejlődő rutinjára támaszkodni, az egyik feladattól a másikhoz rohanva, igényességéből engedni.

— Ha valaki — akár a pálya kezdetén, akár beérkezett művészként — vállalja a „vidékiséget”, az komoly lemondásokkal jár. És nemcsak anyagiakkal! Az emkemétre viszont Jancsó Miklós hívei igyekeztek.

— Ez bizonyos szempontból rendjén van így, azon" ban a rendezők, a vezetők többnyire nem kapnak any- nyi időt az egy helyben maradásra, hogy igazán megvalósíthassák elképzeléseiket. Jószerivel Kaposvár az egyetlen kivétel, ahol megvan a folytonosság. Nem véletlen, hogy éppen ez a színház tudta legjobban kiformálni a maga helybeli közönségét, hiszen évek óta következetesen neveli a nézőutánpótlást. Kaposvár abban is jó példa, hogy — már amennyire én meg tudom ítélni — a kaposvária- ak tartják a legelevenebb művészi-emberi kapcsolatot egy fővárosi színházzal, természetesen a Katona József Színházzal. Márpedig ilyen kétoldalú, illetőleg több oldalú főváros-vidék, valamint vidék-vidék kapcsolatokra fokozottan nagy szükség lenne. Hiszen egy- egy vidéki társulat ezek által a kapcsolatok által kerülhetne be az egész ország színházi életének vérkeringésébe.

— Ha a vidéki színházakról ejtünk szót: arról is beszélni kell, hogy az illető város vagy megye vezetői hogyan vélekednek a színházról, felmérik-e, milyen fontos a színház, s ennek megfelelően támogatják-e anyagilag, erkölcsileg lehetőségeik szeript. Nekem mind Kecskemétet, mind Zalaegerszeget — egyébként szülővárosomat — illetően jók a tapasztalataim. Remélhetőleg egyre több helyen van vagy lesz hasonló a helyzet.

Morvay István

bemak vállalnia kell, hogy csak lényegesen kisebb közönségnek játszik. Jómagam igazán sikeresnek mondható évtizedek után szerződtem vidékre, de még velem is előfordult, hogy Pesten megszólítottak az utcán, és azt kérdezték; abbaihagytam-e a színészetet.

— Hozzám közel áll a vidéki színészi életforma, és nagyon megértem azokat a fiatal kollégáikat, akik nagy vidéki sikerek után fölszerződtek Pestre, jó szerepeket játszottak jó színházakban, s egy idő múlva mégis visz- szamentek a vidéki színház fészekmelegébe.

— Nem szeretném azonban a vidéket idealizálni. Egy fiatal színész, ha le tud szerződni — mondjuk — a Nemzetibe vagy a Madáchija, szerződhet azzal a vágy- gyal, hogy egész pályáját abban a színházban futja meg. Elképzelhető-e azonban, hogy egy fővárosi vagy — teszem azt — celldömölki illetőségű fiatalember, azzal, az igénynyel szerződik valamely vidéki város színházába, hogy abbán a városban akar egzisztenciát teremteni, oda akar házasodni, illetve férjhez menni, ott akarja leélni az életét? Aligha.

— A fiatal színészek rendszerint azért igyekeznek egy- egy vidéki színházhoz, mert ott olyan rendezőegyéniség dolgozik, akinek csapatába szívesen állnak be. Egy-egy vidéki színházat sokkal inkább az fémjelez, ki dolgosak benne, s nem az, mely városban működik a színház. Aligha véletlen, hogy valóságos kis csapatok követték a fővárosba Székely Gábort Szolnokról, Z sámbéki Gábort Kaposvárról. Csiszár Imre is jó néhány kollégát vitt magával Szolnokról Miskolcra, s akik ma Zalaegerszegre jöttek, elsősorban Ruszt József kedvéért jöttek, KecsAz IGE íróhetei

Otven éve volt az első

A Miskolci Nemzeti Színház (a kép jobb oldalán)

ötven évvel ezelőtt, 1932 júniusában rendezte meg az IGE a margitszigeti íróhetet, első 'íróhetét, amelyet még jó néhány követett.

Az IGE, az írók Gazdasági Egyesülete, a magyar irodalmi élet szervezésében, az írók anyagi és alkotói érdekeinek védelmében 1932- től jelentős szerepet töltött be. Mindez részleteiben még feltárásra vár, amiben nagy segítséget fog jelenteni a mosítanában előkerült IGE- jegyzőkönyvek megismerése. Az IGE belső életéről eddig ugyanis csupán Móricz Zsig- mond naplófeljegyzéseiből és leveleiből nyerhettünk ismeretet.

Az IGE a nagy nyilvánosság előtt rendszeresen fellépett az úgynevezett íróheteken. Irodalompolitikái törekvései közül elsőnek az írói-irodalmi egység megteremtéséért folytatott küzdelmét kell említenünk.

A vidéki írók és irodalmi műhelyek részvételére és szerepeltetésére szintén nagy gondot fordítottak. A dunántúliak közül Surányi Miklós Keszthelyén, Bárdos! Németh János pedig Miskolcon beszélt a vidéki irodalom helyzetéről. A debreceni Ady-Társaság vezetői közül Juhász Géza volt a legaktívabb, de Gulyás Pál és Kardos László is résztvevője volt az egyes íróhetek eseményeinek. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tevékenységéről és kiadványairól Buday György a Margitszigeten tájékoztatta írótársait és a közvéleményt. Az északkeleti országrész. Miskolc és környéke írói a lillafüredi és a miskolci íróheteken jutottak szóhoz.

Az lGE-íróhetek a demokratikus szabadságjogok követelésének és a fasizmus elleni tiltakozásnak a fórumai voltaJc. Kárpáti Aurél Siófoktól kezdve Miskolcig mindenütt a demokratikus szabadságjogokért, az alkotói szabadságért emelt szót. Pa- kots József az országgyűlés képviselőházában a német- országi könyvégetés első napján — a magyar írók nevében — emelte fel szavát a barbarizmus ellen.

A munkásság és parasztság gazdasági és társadalmi-kulturális felemelésének szükségességét hangsúlyozták az IGE-íróhetek előadói. Móricz Zsigmond, a lillafüredi kongresszus nyitó előadásában beszélt erről. A Margitszigeten a szociáldemokrata kultúrpolitikus. Bresztovsizky Ede és a népi írói mozgalom képviselője, Féja Géza fejtette ki, hogy „az író csak a legteljesebb szabadság híve lehet, így csak a feltörekvő osztályokra támaszkodhatik”. Miskolcon Veres Péter — a munkásosztály társadalmi elnyomásáról szólva — fejtette ki, hogy „ennek a nemzetnek a szellemi és anyagi felemelkedését egy vigasztalan társadalmi berendezkedés akadályozza”.

A magyar írók „boldog beté”-t is jelentette egy-egy IGiE-íróhét. Nagy Lajos a balatoni íróhét végén így összegezte élményét: „A balatoni hét minden szépsége, néhány jó előadás, siker, néhány fontos irodalompolitikai álláspont leszögezése, utazás, természeti panoráma. strandolás, csónakázás, pihenés, kitűnő evéa-ivás...”. Lillafüredről Bálint György jelentette olvasódnak: „Luxusban élnek tehát egy hétig a magyar írók. Élvezik a gyönyörű környezetet, üldögélnek a hatalmas parkban, kirándulnak a zöld Hámori-tó árnyas partmenti útjain. Jókedvnek... A magyar Parnasszus tagjai valóban Parnasszusa derűben töltik itt az „írók Hetét”. Az egymás megismerésének emberi és alkotói jelentőségéről Bárdos! Németh János írt szép sorokat: „Nekem aZ író-kongresszus felejthetetlen emlékeket hozott. Mert felejthetem-e Móricz Zsigmond Arany János-i sörényét, Bajcsy-Zsilinszky Endre kurucosi kiállását, és másokat, akik azóta a magyar pantheon hallottai. de emberi alakjuk, szavuk a Margitsziget szelíd fái alól szól vissza hozzánk.”

Az IGE az íróhetek erkölcsi tőkéjével felvértezve .végezte munkáját 1Ö44. március 19-ig majd 1945-beh újjászerveződve — egészen 1948—49-ig. Nem merül feledésbe az IGE és irodalom- politikai tevékenysége; marosak azért sem. mert a mai irodalompolitikád vitákban felhasználható tanulságokkal sízolgálhat.

M. Pásztor József

Vas Éva és Gábor Miklós A két árva című A d’ Ennery monodrámában

MTI fotó — KS