Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1984. június 9., szombat A 650 ÉVES VÁROS A nagyherceg Gyöngyösön szállt meg (Tanulmányterv) ! XVIII. század a városi megerősödésének kor- Megépültek, vagy ltek a ma is értékes iléképületek, templo- nemesi udvarházak, s cult a ma is jellegze­tes városkép. A lakosok szá­ma alapján is jelentős a vá­ros a maga 16 ezer lakosá­val — csat ötvenezerrel ke­vesebb Miskolc lélekszámá- tól. Továbbra is a szőlőmű­velés és a borkereskedelem a jellemző. A város lakos­sága taksás jobbágya a föl­desuraknak, a városi kivált­ság inkább csak vásártartás jogában, vámszedési lehető­ségben és bizonyos közigaz­gatási tevékenységgel mű­ködő városi tanácsi szerve­zet, bíróválaszthatási lehe­tőségben rejlik. A XIX. század elején épült a jelentős történelmi mű­emlék (1810—1850) az Or- czy-kastély, amely a továb­biakban jelentős szerepet vállal a város történeté­ben. Szép klasszicista mű­formája jelentős hazai mű­emlékké teszi. o 1848/'49-ben központi fek­vésénél fogva városunk je­lentős szerepet vállal és tölt be a szabadságharc fo­lyamatában. A márciusi na­pok után a nép lelkesedését jelzi a nemzetőrség gyors megszervezése, a gyöngyös- tarjáni jobbágyok birtokfog­lalása, és nemzetőreink rész­vétele a kora nyár folyamán dúló délvidéki harcokban. Az 1848/49 telén bekövet­kező fordulat a várost a ha­dak útjára sodorja, többszö­rösen megsarcolják az oszt­rák katonai vezetők (Schul­ze Ferenc cs. tábornagy 1849. január 22-én, és feb­ruár 10-én, Babarczay An­tal cs. biztos). Windisch- grätz tábornok (a kápolnai csata idején), az Orczy-kas- tély lakója. Itt a főhadiszál­lása, s egészen március 20-ig vannak osztrák katonai erők a városban. A tavaszi hadjárat megindulásakor vi­szont az épület Görgey Ar­túr főhadiszállása. Itt is­merteti és fogadtatja el a tavaszi hadjárat tervét, itt nevezi ki őt személyesen Kossuth Lajos a magyar ha­dak fővezérévé. A sok katonai megszállás, elszállásolás meglehetősen kimerítette a város minden tartalékát, a kedvezőtlen májusi fordulat után bizony már kevés lelkesedés tapasz­talható a végső újoncozások alkalmából. A vég előtt, 1849. júliusában megérkezett Gyöngyösre Paskievich orosz nagyherceg, aki ismét az Orczy-kastélyban szállt meg, s július 25-ig tartózkodott itt a szabadságharc leveré­sét szervezve. Dermedt féle­lem és csend ülte meg a vá­rost és a vidéket, és augusz­tus 20-án megérkezett a hír, amelyet menekülő, volt honvédek hoztak: Világos­nál minden elveszett. 1849. október 6-án Aradon már­tírhalált halt a város egy­kori diákja, Török Ignác műszaki tábornokunk. A hegyek, erdők újra megteltek bujdosókkal. Vi­déki kúriák, kolostorok rej­tették a politikai szereplő­ket, az erdő, a vadon pedig a betyárnak álló szegényle­gényeket. o A gyöngyösi jobbágyéletet még súlyos teherként nyom­ta a szőlődézsma, amely to­vábbélt az önkényuralmi korszakban, s így most az ez ellen folyó küzdelem kö­tötte le a szegény nép fi­gyelmét. A kiegyezés utáni kapitalizációs lehetőségek, — az ipari vállalatok kiala­kulása, a korszerű közleke­dés kiépülése — Gyöngyö­sön sajnos elmaradtak. A Budapest—Miskolc—Kassa közt épülő fővonal mintegy 20 kilométerre elkerülte a várost, csak oldalág, bekötő szárnyvonal épült, és nem keletkezett jelentős ipari vállalkozás sem. A céhrend­szer megszűnésekor Gyön­gyösön 475 céhtagot írtak össze. Maradt tehát a kis­ipari szolgáltató kézműves jelleg, és szinte a XX. szá­zad közepéig számottevő változás nem történt. A bel­terjes mezőgazdaság azon­ban tőkeigényes volt. Jelen­tős volt a gyümölcs- és bor­kereskedelem, s ennek tá­mogatására a városban a viszonyokhoz képest jelen­tős hitelélet bontakozott ki. A főtéren hat bank kínálta a tőkét, igaz, hogy mind­egyik leányvállalat volt, va­lamely nagy budapesti bank gyöngyösi fiókintézete. A kereskedelem, amely el­sősorban a borkereskedel­met jelentette, vidéki vi­szonylatban jelentős volt. A többi ág csak a környék igényeinek ellátását vállal­hatta, de még így is tartani tudta a középkori jelentős hagyományok hangulatát, fé­nyét a maga kisvárosi miliő­jével együtt. © A századfordulón alakuló munkásmozgalom mégis ha­mar visszhangra talált Gyön­gyösön, és szinte a budapes­ti kezdeményezésekkel egy- időben, vagy nagyon rövid időn belül megszületett a válasz. 1868-ban már leve­lező jelentkezett a Munká­sok Újságához, s 1877. de­cember 9-én már nagy ere­jű munkástüntetés volt a város főterén, a rendőrség „kommunista elvek” han­goztatására figyelt fel. Sor­ra alakultak a különböző ipari szakegyletek, amelyek tagságában a kereskedő és ipari segédek, tanulók és városi szegényeik alkották a népi-plebejus bázist, de szer­vezkedési igénnyel léptek fel a földműves, szőlőkapás zsellérek is. 1890. május elsejét Gyön­gyösön is megünnepelték. A három nyolcas jelszava szerte hangzott a felvonuló, vörös zászlókat lengető „proletárok” ajkairól. 1907- ben jött létre a szakmai szervezetek összefogá­sára a Munkásotthon, és eb­ben az évben készült el a helyi munkások vörös zász­lója is, mint egyleti lobogó. A szociáldemokrata párt alakulásának éve ismeretlen, de a századforduló éveiben már jelen volt a város életé­ben és nálunk is jellemző, hogy nehezen választható el a szakszervezeti szervektől. A szervezők közt a helyi jo­gász értelmiség és a ban­kok tisztviselői, sőt olykor igazgatósági tagjai is meg­találhatók s ez a párt hi­vatalos programjában, a korán megjelenő újságok­ban — az Egye süliünkben és a később Haladás címen megjelenő munkás sajtó szellemében — tükröződik is. A mozgalom a választó- jogi harcot és a bérsztráj­kot tűzte ki célul. 1906-ban, 1907-ben voltak jelentősebb megmozdulások, nyilvános tüntetések, sztrájkok vá­rosunkban. A világháború évei, az el­látási nehézségek, a behívá­sok, a háborús viszonyok itt is elsősorban a szegénye­ket sújtották, és mindehhez hozzájárult Gyöngyös súlyos átka, veszedelme, a gyakori tűzvész, amely a város zsel­lér-kapás, ipari és kereske­delmi proletár szegény népét hozta kilátástalan, nehéz vi­szonyok közé. A múlt szá­zadok során Gyöngyös sok­szor vált a tűz martalékává, amelynek oka Gyöngyös ta­lajviszonyaiban, vízszegény­ségében, zsúfolt, gyúlékony középkori zsellérközelinek ál­datlan állapotában és a Mátra felől szinte állandóan lengedező, olykor élénkebb, erősebb uralkodó széljárás­ban keresendő. E században súlyos tűzvész pusztított 1904-ben, 1908-ban és min­den idők legborzalmasabb tűzvihara tombolt a város fe­lett 1917. május 21-én és 22-én. Mintegy 30 millió aranyko­ronára becsülték a keletke­zett kárt. Tizenegy ember meghalt, sokan megsebesül­tek, s a város lakóinak csaknem fele (8000 fő) haj­léktalanul maradt, hiszen 550 lakóház égett le mellék- épületeivel együtt. Értékes műemlékek váltak a tűz martalékává, köztük a kö­zépkori Szent Bertalan nagytemplom is. A közmon­dások, szólás-mondások szer­tevitték a tényt, „oda van mint Gyöngyös, amikor le­égett” —, vagy „úgy jártál, mint Gyöngyös, amikor le­égett harmadszor”. A királyi pár is ellátogatott a város­ba, de sokkal többet jelen­tett városunknak az. hogy dr. Harrer Ferenc szemé­lyében neves urbanológus kapott kormánybiztosi meg­bízatást a város újjáépítésé­re, aki nagy szakértelemmel és megközelíthetetlen pol­gár erénnyel végezte mun­káját; lakótelepet építtetett, utcákat egyenesített ki és kellemes szép tereket nyitott a városban. } Sereg József Ismét dzsessz A főleg helybéli muzsikusokból alakult Szepesi Kvartett nyitotta a műsort csütör­tökön este, az egri Ifjúsági Ház program­jában. A két zenetanár, Szepesi György (zongora), Ágoston Ottó (dob), valamint az Egri Dixielandből már ismert Katona János (klarinét), és az egyik legnevesebb hazai bőgős, Vasvári Pál, a hagyományos dzsessz- ből adott ízelítőt. Jól kiegészítette a muzsikájukat a másik fellépő együttes, a sodró ritmusú, rockos zenét játszó Kaszakő. Főleg az 1983-ban megjelent Édenkert című lemezük anyagá­ból játszottak. A László Attila (gitár), Csa- nyi Zoltán (zongora), Tóth Tamás (basszus- gitár), Lakatos Géza (dob), Horváth Kornél (ütőhangszerek, fuvola) alkotta együttes ki­váló műsorának tapsolhatott a közönség. A Szepesi Kvartett (Fotó: Loczkó István) Kilóra mért pedagógia Az iskolákban, a nevelő- intézetekben, a kulturális in­tézményekben dolgozókat egyetlen görög eredetű szó­val pedagógusokként tisztel­jük. A kölcsönvett megneve­zés, a nyelvünkbe immár beépült szó, pontos fordítás­ban „gyermekkísérőt” je­lent. A további meditáció a szavak játékát jelenthetné, vagy legalábbis annak tűn­hetne, pedig csupán szerény tudomásul vétele annak, hogy köztiszteletnek örven­dő gyűjtőszavunk helyett, — vagy mellett — mindmáig nem sikerült magyar hason­lót találni. Az Űj Magyar Lexikon az alábbiakat tartalmazza: „Pedagógus, az óvodában, általános és középiskolában neveléssel és tanítással hi­vatásszerűen foglalkozó (óvónő, tanító, tanár) közös neve. Ide sorolják a főisko­lák és egyetemek tansze­mélyzetét is”. A gyűjtő szó használatá­val akor kezdődik a baj, amikor egy-egy konkrét kér­déssel — ezúttal a pedagó­gusok túlterhelésével — fog­lalkozunk. — A pedagógusok túlter­heltek! Ez így jól hangzik, csak éppen nem fedi a va­lóságot, mint ahogyan nem minden mérnök, orvos, köz- tisztviselő túlterhelt. Nehéz lenne egy zsúfolt városi óvoda óvónőjének, vagy egy általános iskola tanárának munkáját mérni, illetve összehasonlítani egy főiskolai adjunktuséval, vagy egy professzoréval, noha mindannyian pedagógusok. A túlterhelés egy konkrét foglalkozáson belül is kü­lönböző lehet, hiszen ki ál­líthatná, hogy egy agyontö­mött városi iskolában a ta­nítónőnek ugyanannyi a dolga, elfoglaltsága, mint egy olyan kis faluban, ahol az ismert okok miatt már alig-alig van gyerek. — A legtöbb pedagógus túlterhelt! — Ez valóságos megállapítás, amelyből mindjárt fakad a kíváncsi kérdés: Miért? Az okkeresés lerágott csontnak tűnik, tulajdonkép­pen az is, hiszen a szakiro­dalomban, napilapokban, ív­ben, rádióban úgyszólván rendszeresen bánatoskodunk róla, miközben így, év vége felé a pedagógusok jelentős része idegkimerüléssel láto­gatja az orvosi rendelőket... Sokak egyetértését remél­ve állítható, hogy a túlter­helésnek nem az oktató-ne­velő munka lelkiismeretes elvégzése az oka, sokkal in­kább az elviselhetetlen ad­minisztráció, amelyet a pe­dagógusok elvégezni kime­rülésig kényszerülnek. Pillantsunk be egy álta­lános iskola „második” osz­tályába, hallgassuk meg a tanítónőt, vegyük számba adminisztratív tennivalóit, amelyet dokumentálni tud és alkossunk véleményt a túlterhelés okairól: A tanítónő 33 gyermeket . tanít és ezekben a hetekben pihenőnapjain is — odaha­za — az előírt év végi fel­mérések összesítésével fog­lalkozik: olvasás, írás, nyelvtan! A kézzel írt fel­mérőlapon ilyen címek ta- ' láthatók: Néma, értő olvasás. A hangos olvasás üteme. A hangos olvasás sebessége. Mennyi szótagot olvas egy perc alatt? Milyen az olva­sási technikája? Milyen a helyes kiejtése? A kiejtés hibáinak száma? A gyermekek íráskészség- felmérése sem egyszerűbb feladat a pedagógus számá­ra. Tanulónként kell ugyanis megállapítania, hogy három perc alatt hány betűt írnak le. (A követelmény 20.) Kü­lön pontban kell számot ad­ni az ejtett helyesírási - hi­bákról, a külalakról. A tantárgyi felmérést kö­veti a neveltségi szint fel­mérése, gyermekenként újabb öt oldalon. A felmé­rőlapról leolvasott néhány kérdés: Milyen a gyermek értelmi, világnézeti, erkölcsi, közösségi, politechnikai ne­veltségi szintje? Az asztalon vaskos, több kilós csomag. A kilóra mért pedagógia! — Kapja a nyomtatvá­nyokat? Zavartan, nekipirulva vá­laszol : — Titokban a szülőkkel sokszorosíttatom! Hogyan is bírnám idővel a másolást, a sokszorosítást, hiszen az adatok pontos beírásához, a szótagok, a percek megszá- molásához hetek kellenek... Mellőzve a további rész­leteket bizonyítható, hogy a szóban forgó „második” osz­tály harminchárom gyerme­ket tanító tanárnője a kü­lönböző felmérések, kimuta­tások során 495 lapot tölt ki év végén. A rendszeres adminisztrációhoz tartozik természetesen mindenütt az ellenőrző könyv, a bizonyít­vány, az osztálynapló, a tanmenet, az osztályfőnöki feljegyzés, a munkaterv, a helyzetelemzés, a kimutatá­sok, nem is szólva az órák­ra való felkészülésről, amely nélkül nincs eredmé­nyes oktató-nevelő munka. — Miért túlterheltek a pedagógusok? Címezni lehet­ne a borítékot a miniszté­riumnak, az OPI-nek, a fő­hatóságoknak, a kutatóinté­zeteknek. Ne tegyük! A pe­dagógusok túlterhelésének okait ők jobban ismerik, ezért csak összehangolt in­tézkedéseikre várakozunk... A görögöktől nemcsak a nevüket örökölték a peda­gógusok. de egy mondást is, amely szerint a pedagógia művészet. A bürokrácia, a „felesleges” adminisztráció viszont nemcsak a művésze­tet öli meg, de előbb-utóbb, fáradságos nyűggé teheti a hivatásból vállalt oktató-ne­velő munkát is. A pedagógus bármennyire is óhajtaná — sohasem is­merheti meg, megannyi fel­mérés árán sem munkája valódi eredményességét, hi­szen az csak távlatokban gyümölcsöző. Mérhetetlen... " Szalay István Jordan Popov: Pillantás a dolgok mögé Régi igazság, hogy a bor megoldja a nyelvet. — Tudod, öcsém —mond­ta Markov —, úgy szo­rít itten ... és a1 mellére mu­tatott. — Ha bemegyek egy szobába, az ott lévők azon­nal elhallgatnak. Majd egyi­kőjük, hogy szépítsen vala­mit a dolgon, így szól : „Meg­javult az idő.” A másik rög­tön hozzáteszi: „Bárcsak jó lenne a gyümölcs termés!” Majd megint elhallgatnak. Csak beszélünk és beszélünk a pszichológiai légkörről, a gyakorlatban azonban nem teszünk semmit. Az az igazság, hogy az emberek félnek Markoviéi, számára azonban miféle igazsággal is szolgálhatna ez? Megnyugtatom. — Igen ám, de tudja, ha az embereknek nincs miről beszélgetniük, rögtön az idő­járást veszik elő... — Marhaság! — szakít fél­be Markov. — Mielőtt be­megyek valahová, mindig várok néhány másodpercet az ajtó előtt, és hallom, hogy vitatkoznak odabent, hogyan szólal meg egyik a másik után ... Ha belépek: „megjavult az idő” és „bár­csak jó lenne a gyümölcster­més!” Kezd már az idegeim­re menni. Mindig egy és ugyanaz. — Lehetetlen — mondom. — Nyár elején jó volt az idő, és a gyümölcs is beérett, mégis szünet nélkül csak er­ről beszélnek? Markov még jobban elko­morult. — Üjra elhallgatnak. Ez­után az egyik észreveszi, mi­lyen hőség van odakint, majd a másik rögtön hozzáteszi, eső után sír erdő és mező. Csak tán nem vagyunk me­teorológiai szolgálat. hogy mindig csak az időjárásról beszélgessenek ? — Hadd beszélgessenek! — szólalok meg. — Nem érdemes gyötrődnie a hall­gatásuk miatt. — Figyelj csak ide! — ragad karon Markov. — Segítened kell nekem, hogy leromboljam a némaságnak ezt a falát. Járkálj gyakrab­ban szobáról szobára, be­szélgess az emberekkel, hát­ha kiderül, mit titkolnak annyira előlem! Tedd ezt, kérlek, szünet nélkül! Kellemetlen. Nagyon. Kel­lemetlen, na, de lehet Mar­ko vnak ellentmondani? Kü­lönben is, mivel megosztot­ta velem fájdalmát, ez any_ nyit jelent, hogy a bizalma­sa vagyok. Nagyon óvatosan kell eljárnom, hogy a farkas is megtudja, ami érdekli, és a bárányok is egészben ma­radjanak. Eltelik néhány hét, és lám, Markov hivat. — Történt valami új? Ki fogom ábrándítani, de nincs mit tenni. — Magam sem értem, mi történik itt, Markov elvtárs. Ha bemegyek valahová, a horgászásról kezdenek beszél­ni. Markov gyanakodva rám néz. — Hiszen nem is járnak horgászni! — Mindegy, máskor meg a gombákra terelődik a szó. — Észrevették — bólogat komoran Markov. — Nincs más hátra, Sztojanovot kell elküldenünk. Mit gondolsz róla? őszintén szólva, nem gon­dolok semmit. — Megjárja — mondom hangosan. Rövid idő elteltével mind­hárman összejövünk. — Na, Sztojanov, hogy állnak a dolgok? — dörzsö­li a kezét Markov. Sztojanovnak yalahogy nincs ínyére a beszélgetés. — Nem tudom — vonja meg erőtlenül a vállát, — egyszerűen kiismerhetetlen lett mindenki. Ha bemegyek egy szobába, az autókról kez­denek beszélgetni. Ez a ko­csi ennyibe kerül, az a ko­csi annyiba.... Markov karon fog bennün­ket, és elkezdünk hármas­ban sétálni fel-alá. Karonfog" va, sétálgatunk, aztán cso­dálkozunk, hogy az embe­rek még a szájukat sémi haj­landók kinyitni... — Mit gondoltok Gavri- lovról? — kérdezi Markov. — Agilis! — jegyzi meg Sztojanov. — Ezen kívül az az ártatlan' képe is olyan megnyerő. Telik-múlik az idő, de Gavrilov sem közöl semmi újat. — Ha bemegyek valahova, mindenki a futballról kezd beszélni. Markovira nézek. — Ilyen helyzetben van még értelme, hogy folytas­suk? — Nincs, Gesev — mond­ja nyugodt hangon Maikov. —■ Minden szobában van már saját emberünk. Nincs értelme, hogy szobáról szo­bára járkálássa! veszteges­sük az időnket. Fordította; Adamecz Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents