Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. június 9., szombat Sűrű, búja bokrok között a kastély felé — A frissen nyírt fű illata — Lóháton a hegyeken át — A hóbortos hercegnő ötéves Bemutatkozik: Ivád, a megtalált falu Napsütésben, fonott, ódon karosszékben ... Ü Vjwaéü V. -v. » # *9iS<5íW8teJ' Ősi titkok tudója a kastély — ma: óvisok otthona A hóbortos hercegnő és az ő szobalánya ... (Fotó: Perl Márton) — Viszont ez a valóság — állítja Percze János, aki éppen 30 éve méri itt az italokat. — Elég jól élünk itt, elvagyunk mindennel látva, étellel, hússal, kenyérrel, nincs ok elégedetlenségre, komoly balhé sem akad, a kisebbeket meg magunk intézzük el. Nekem még sohasem kellett kihívni a rendőrséget, pedig 2,6 millió forint az évi forgalmam. Örömmel nyugtázzuk a helyzet kedvező voltát, s rövid sétára indulunk a faluba, ahol most délre jár, és nagy a csend, csak a fecskék csivitelnek cikázva a házak felett s az ereszek alatt. Néhány métert haladunk csak. kislibákat őrző asszonnyal találkozunk, úgy hívják, Tajti Bamabásné. — Ügy látjuk, divat Ivódon a liba. — Divat, mert jó — feleli ő, s elégedetten nézi a szelíd aprójószágokat. Mi viszont nem éppen érzelmi oldalról folytatjuk a kérdezgetett, mert azt kérdezzük, milyen májat adnak? — Finomat — hangzik a a válasz —, nagyot és finomat. Volt egy jó kontyos ludunk, annak 90 deka is volt a mája, de ha kisebb, az sem baj. — Itthon keltetnek? — Már nem. Valamikor itt lúd költötte a libát, de most előneveltet hoznak. Tavaly 70 forintért adták darabját, idén 80-ért, de nem azért, mert drágább lett, hanem mert ezek szebbek, nagyobbak voltak. Elköszönünk. Ö békésen terelgeti tovább a libákat, mi pedig a híres kastély felé vesszük az utunkat, ahonnan állítólag az ivádi- ak Ivády neve eredt, és ahol a letűnt idők során olyan sokféle intézmény kapott helyet... A kastély körüli nagy parik csak részben gondozott, sűrű, buja bokrok és fák lombjában madarak serege csivitel, a kastély előterében játékok, mászókák, és a még nedves, frissen nyírt fű csodálatos illata... Odabent Pál Sándorné vezető óvónő igazgatja, ta- nítgatja az aranyos kicsinyeket, akik hangos, elnyújtott „Jó napot kívánok!’’ köszönéssel fogadnak, és az idegeneknek kijáró, kerekre nyílt, kandi szemekkel figyelnek. Övó nénijüktől megtudjuk: 25-ük számára lenne hely, de 27-en vannak, így is megférnek. Okosak, kedvesek. Most az évzáró műsorra készülnek, a „Hóbortos hercegnőt” fogják előadni. — Ildikó, Karolina, mutassátok meg, milyen szépen tudjátok! A két kicsit nem kell nógatni, ügyesen, talpraesetten a nevüket is megmondják: — Kiss Ildikó, ötéves, én vagyok a hercegnő. — Én meg Kortis Karolina és hatéves vagyok, és szobalány... Kedvtelve hallgatjuk őket, kellemes érzésekkel köszönünk el. Lent, a főutcán ismét Puporka Dezsőt látjuk, aki éppen ráköszön egy kezében kapával igyekvő fiatalasszonyra. — Szia, Bözsikém, hová mégy? — Szia, Dezsi, megyek a kertbe. És az asszonyka tovább siet a felfelé kapaszkodó úton, hazafelé indul az öreg cigány is. Csend van, csak a madarak hangját hallani, meg az édes illatú akácfavirág körül bódultán röpködő méhek, darazsak du- ruzsolását. A zöld hegyek hajlataiban, a távolról fé- sültnek tűnő földek között nyugodalmas, békés életét éli az íme megtalált Ivád, B, Kun Tibor Mint ezen a vidéken mindenütt, itt is csodálatosak az idén hosszúra húzódott tavasz zöld színei. Ivád, ez a kis község, amely Pétervá- sára mellett bújt meg a hegyek közt, május végén, június elején olyan, akárha operettszerző találta volna ki: fák, bokrok zöldeknek az udvarokon, virágok virítanak a házak előtt. Zöldek az árkok, zöld és bársonypuha a hegyek hűs hajlata, szelíden vakkantó kutyák, finom pelyhüket tolira most váltó, folyvást csebegő libacsapatok teremtenek idilli hangulatot. És csendes is ez a kellemes hétköznapi délelőtt. Embert keveset látni most: csupán' két-három asszony, akik a kis hidakat terelgetik. s egynéhányan még, akik az éppen ma esedékes orvosi rendelésre indulnak, vagy a kertbe, vagy hazafelé tartanak. Népesebb társaságra inkább csak a vegyesbolttal egy házban működő italbolt előtti teraszon találkozni. Mielőtt azonban eme tényből netán elhamarkodottan valamiféle kedvezőtlen képet vonnánk le, szögezzük le gyorsan: még csak kapatos embert sem látni, csupán kvaterkázó vendégeket, akik pohár ital mellett múlatják az időt, régi szép nyarakról, meg mostani mindennapjaikról beszélgetnek. Barátságosan fogadják a hozzájuk telepedő idegent is, és megy tovább a szó, mint annak előtte. Ennél az asztalnál Balázs András beszélget és Ivády Zoltán, s hozzájuk csatlakozik később Sólyom Miklós. És itt mindjárt álljunk is meg egy szóra. Azok számára ugyanis, akik a kis község régi ismerői, illetőleg, azok, akik a régi Ivád hírét hallották, feltűnő lehet, hogy három ember közül csak egyet hívnak Ivády- nak, a másik kettő más-más névre hallgat. Nos, igen: változott a világ, változott Vékony vesszővel terelgeti a libuskákat... A háztetőkön túl: dús lombú erdők, szépen megfésült földek A kastély kapujából nézve... % Harminc éve viszem ezt a hivatalt, de komolyabb baj minálunk még nem volt... Sokan elhagyták a bányát, de én már csak megmaradok mellette — Én meg bolond lennék otthagyni — mondja Ivády Zoltán. — Tizennégy éves koromtól vagyok ott, most már 26 éves munkaviszonynyal. Annyi kedvezményt, mint itt, már sehol se kapnék. Ebben a többiek is igazat adnak, de azért itt is, ott is megjegyzik, nehéz, igen nehéz a bánya. Ráadásul, aki az éjszakai műszakból jön haza, jól teszi, ha zseblámpát visz magával. Az utcai világítást ugyanis olyan „leleményesen” helyezték el a buszváró környékén, hogy a fényüket teljesen elveszik a falombok. Mivel pedig Ivádon sokan tartanak az aprójószág mellett disznót is, szarvasmarhát is, a nyomuk bizony megmarad, itt is, ott is tehénlepény kerül a sötétben gyaloglók útjába, ha pedig valaki netalán belelép, éppenséggel nem a humorosabb oldaláról fogja fel a dolgot... Miként a tényt, úgy e kényes témát sem lehet elkerülni. belekerül hát a jegyzetbe a beszélgetők óhaja: nem szabadna a község belterületén szarvasmarhát tartani. Persze, tudják, ilyenre aligha hoz törvényt a tanács, de hát ez az ivó előtti terasz olyan fórum, alhol mindenki szabadon véleményt mondhat, és akkor sincsen nagy baj, ha éppenséggel nincs igaza. Az, hogy nincs baj, italboltról lévén szó, nem kis dolog. ez a kis, öt-hatszáz lelket számláló falu is, ahol állítólag hajdanán, mindenkit Ivádynak hívtak, ipszilonnal, vagy pontos ível írva. Európai különlegességnek számítottak, de az elkerülhetetlen keveredés, itt is bekövetkezett, ki ide nősült, ki máshová ment férjhez, lényeg, hogy vége lett az oly sok vitát kiváltó belterjességnek. — így vagyok én is — mondja a szőke hajú, 33 éves Sólyom Miklós —, édesanyám ballai, édesapám bihari születésű, én meg most kerültem vissza Budapestről . .. Ha már ez jött szóba, érdemes kicsit itt is elidőzni. A fiatalember ugyanis autó- buszvezető volt ez ideig a fővárosiban, de mint mostanában többen, ő is megpályázott egy líbiai szerződést. Ment is volna minden rendjén, minden papírt, védőoltást beszerzett, azután mégsem engedték el a munkahelyéről. Erre felmondott, és most itthon. Heves megyében próbál majd boldogulni. — Majd kialakul — mondja nagy nyugalommal Ivády Zoltán, aki a régi hagyományoknak megfelelően a bányászok nehéz mesterségét folytatja: — Valamikor a fél falu Nagybátony- ba járt, vagy 36-an dolgoztunk a bányánál, most talán hatan vagyunk. Kell-e mondani, miért, hagyták ott? — aligha: a bánya nehéz, nem kimondottan hálás munka, és hogy másra is nyílt mód — téesz, ipar, stb. —, bizony sokan hátat fordítottak a vájárkodásnak. Hallván, miről is megy a szó. a szomszéd asztaltól Puporka Dezső ad egy kis kiegészítést: — Valamikor lóháton, a hegyen át jártunk a bányába, meg biciklin, meg gyalog. Kinek mire tellett... Közben olyan is volt, hogy azt mondták, olcsóbb a gáz, mint a szén, becsukták a bányákat, a bányászok meg szétszéledtek, más szakmát tanultak, nem mentek visz- sza, amikor- hívták őket.
