Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-05 / 130. szám
4. 1 Mm NÉPÚJSÁG, 1984. június 5., kedd KÖSZÖNET AZ EMBERSÉGÉRT Termékeny örökség... Dr. Somos Lajos nyolcvanéves .Szombat délelőtt az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán hajdani tanítványai, tisztelői, barátai köszöntötték a kiváló nevelőt. Levetítették — ősbemutatóként — a róla készített portréfilmet, amelyet hamarosan a nagyközönség is láthat. Ekkor adták át neki a Pedagógusok Szakszervezete Központi Vezetőségének Érdemes munkájáért nevű kitüntetését ígéretes kozéletiség A folytonosan szegényedő műsorkínálat ebben az esztendőben egyre több csalódást okoz a hűséges tévénézők táborának. Különösképp azt fájlaljuk, hogy szürkébbé, jellegtelenebbé formálódtak a fő műsoridőben bemutatott produkciók. Joggal nehezményezzük a szórakoztató, a kikapcsolódást, s a felfrissülést nyújtó, ám mégis tartalmas, gondolatgazdag filmek, a hazai és külföldi műhelytermékek hiányát. A gondokat csak fokozza, az, hogy a mennyiségi és a minőségi mínuszhoz rossz elosztási rend is társul: nemegyszer délutánra tevődnek azok a vetítések, amelyekre este lenne szükség, akkor, amikor unatkozunk, bosszankodunk, füstölgünk, mérgelődünk a nem is leplezett Semmi miatt. Így aztán érthető, hogy éberebben figyeljük azokat a vállalkozásokat is, amelyekkel máskor nem túl sokat foglalkoztunk, holott megérte volna törődni velük. Jó érzéssel nyugtáztuk — az elmúlt hét kedd délutánján — azt, hogy a megszokottnál gazdagabb anyaggal jelentkezett az Ilkei Csaba által szerkesztett, illetve vezetett Reflektor Magazin, amely kétségkívül bővelkedett nemcsak gondolati, hanem formai erényekben is. Elsősorban az ígéretes közéleti hangoltság nyerte meg tetszésünket. A riporterek azokat a kérdéseket taglalták, illetve elemezték, amelyek a leginkább foglalkoztatják az embereket. Szó volt a csúszópénzről, az eltűnt építőanyagokról, a súlyhiányos élelmisae- rekről, arról, hogy mit tehetnek a szakszervezetek az ármanipulációk ellen. Felvillantották egy Heves megyei asszony kálváriáját, ostorozva a meghökkentő társadalmi visszásságokat. Tették mindezt úgy, hogy kerülték az általánosságokat, s ragaszkodtak a nagyon is konkrét, a helyhez és időhöz kötött megfogalmazáshoz, nem feledkezve meg a tények sokoldalú felvillantásáról, a tömörítés követelményeinek betartásáról sem. Ebben a hatvan percben hatásos kulturális blokkot is adtak, elkalauzolva minket Kiss Roóz Ilona, SZOT-dí- jas kerámikusművész otthonába. A jellegtelenség sivatagában üdítő oázisként hatott ez az egy óra. Hasonló hangol tságú folytatásra van szükség. Sokkal inkább, mint máskor. .. (pécsi) Ez volt Chaplin? Az alkotók jelentős" része gondosan eltüntet minden olyan művet, amelyet nem érez méltónak magához. Teszi ezt azért, mert nem biztos az utókor kegyeletes gondoskodásában, s fél attól, Hogy avatatlanok használják föl a zsengéket. Ismeretes, például Hitchcock „csele”, aki saját későbbi „újrafelfedezését” is megrendezte, s néhányat elrejtett a legjobb filmjei közül, hogy á szenzációra és titkokra éhes utódok azt bányász- hasák elő. Chaplin nem járt ilyen jól; Igaz, nem volt „krimi- specialista”, mint kollegája', s nem ismerte annyira a rejtélyek lélektanát. Minden valamirevaló filmszalagja forgalomba került, így az „újdonságok” iránti érdeklődést csak olyan kópiákkal lehetett kielégiteni, amelyekre Chaplin nemigen lenne büszke. így aztán enyhén szólva kétségeink támadhatnak a múlt hét háromrészes sorozatának értékeit illetően: egy csomó kiselejtezett jelenetet, gyenge minőségű amatőrfilmet, felszínes riportot fogtak egybe az alkotók. Talán az életművet jobban ismerőknek adtak ezzel valamit, de félő, hogy az „ismert” Chaplin is ismeretlen már a tévénézők jelentős része számára. Ezért kár ilyen mélyre merülni a rendező és színész műhelytitkaiba. Elképzelhető lett volna egy másfajta megközelítés, amely a mozgókép klasszikusának teljes portréját fölvázolja. Ezzel valamivel többre mentünk volna. Különösen akkor, ha az ő életmű-sorozatának bemutatása idején tűzi műsorára ezt a sorozatot a televízó. Abban az esetben is délutáni műsornak vált volna be: az esti órákban még inkább kiütköztek ennek a „leletmentésnek” a hiányosságai. (gábor) Katedrólisolc kora A kilenc részből álló francia filmsorozat vetítését pénteken fejezték be a kettes csatornán. Ezen a Georges Duby által írt, végigvezetett képzőművészeti, építészeti, kortörténeti „tárlaton”, a még ma is élő, álló dokumentumok és emlékek alapján felépitett gondolatrendszeren mérhető le, mennyire hiba az, ha a történelem egyes szakaszait sommásan ítéljük el, ráragasztva valamilyen tetszetős címkét. Ebből a végig sodró erejű kirándulásból kiderült többek között, hogy az akkori európai társadalmi, kulturális rend egy óriási, több irányú küzdelem eredményeképpen jött létre. S miközben a Földközi-tengernek akkor még meghatározó jelentősége folytán három eszmerendszer is le akarta gyűrni egymást, három hatalmi szféra küzdött a hegemóniáért, az egész európai életet a X—XIV. század között Clugny szellemi, gazdasági hatalma, majd ClaiYveaux-i Szent Bemát, Assisi Szent Ferenc közszereplése, aktivitása határozta meg. Nem hiányoztak ezekben a századokban a ma már értelmetlennek tűnő túlzások sem, de egy kétségtelen: az égbe-támadó kátéd r ál isok példája, léte nyomán elindult egy, a nép irányába szélesedő folyamat, hogy a kátédrálisoktól a fametszetekig eljutva már mindenki saját élményévé tehette azt, amivel annak előtte a századok sodrásában csak a papok és a hatalmasok rendelkezhettek: Isten igéjét, azt a tudást, amelyért annyit, de annyit áldoztak életben és lélekben a századok. És mert a korváltást lehetetlen pontosan meghatározni, a reneszánsz sok-sok vonása már benne élt a XIV. század európai emberében is. Aki a testet nemcsak felfedezte, olykor nagy arányú önbizalommal ünnepelni is tudta. Mint a lovagok, akik a tornyok tetejére faragtat- ták ki lovas szobraikat Mert mindig is feszült valami a földi élet és az utána jövő tudata között. (farkas) Téged ünnepeltek, köszöntöttek (Lajos bácsi. Téged, aki nemzedékek nevelője voltál és vagy, lakit nem véletlenül emlegetnek a nevelés professzorának; Téged, aki nemcsak értékes tapasztalataid Icrőzusi tárházával ajándékoztad meg tanítványaid ezreit, fianem kamatoztatható többletként adtad nekik az élet minden helyzetében kiutat jelentő, gyógyírt kínáló emberséget. Együtt néztük meg a Rólad készített televíziós portréfilmet, amely tanulságokban bővelkedő ,pályád töretlen ívelését érzékelteti, s ízelítőt nyújt szerteágazó, napjainkban is gazdagodó munkásságod eredményeiből. Emlékek villantak fel előttünk, régi és újabb keletű találkozások impressziói, s újból tisztelettel adóztunk közvetlen, minden pózt elutasító egyéniségednek, ismét értékelve soha nem tu- dorkodó, de mindig bölcsességet sugárzó intelmeidet. Hálásak vagyunk Neked, mert bizonyítottad, hogy a tisztesség ösvényein járni a legfelemelőbb érzés, hogy az is célhoz ér, akitől idegen a torzsalkodás, a tülekedés, a nyers karrierizmus, hogy sorsoddal igazoltad: a következetesség mindig meghozza gyümölcsét, hogy elhitetted velünk: a Jövőért hozott áldozatok kárpótolnak bennünket ezernyi kellemetlenségért. hogy mindannyiunkat meggyőztél arról: szólamok helyett munkával érveljünk, mert csak az effajta alapállás nyomán formálódik a hamisítatlan megnyugvás, a háborítatlan llelki béke. Sokszor megfogalmaztam Rólad: karaktered mintázó- dását a 1hátrányos helyzet szabta meg. Most is magam elé képzelem azt a tanyán született gyereket, aki eleget gyötrődött hiányos ismeretei miatt, aki mégis arról álmodott, hogy valamikor tanítóvá válik. Mennyire nagyra becsülted azokat a nevelőket, akik felkaroltak. s versenyképessé edzettek. Jó néhányan elégtétellel nyugtázták volna azt á törődést. Te azonban honorálni akartad, s felnőtté érve arra törekedtél, hogy támogasd azokat, akik ingerszegény környezetből rajtoltak, akinek az otthon nem adott annyi útravalót. amennyi elégséges a helytálláshoz, a zökkenők nélküli érvényesüléshez. Menyire makacsul ragaszkodtál ehhez az elhatározáshoz, milyen leleményesen igazítottad a mindenkori helyzethez elképzeléseidet! Az egri érseki tanítóképző tanáraként a leendő nevelőkbe beleplántáltad ezt a nemes elkötelezettséget. Elsősorban azért avattad be őket az irodalom rejtelmeibe. hogy a szépség bűvöletével szerezzenek örömet majdani tanítványaiknak, a kisemmizettek fiainak, lányainak, akiknek sanyarú sorsáról tényekkel érvelő tanulmányokat publikáltál, nem riadazva. félve a közösségvállalástól, az SOS jelzések nyomán fakadó közömbösségtől, idegenkedéstől. így cselekedtél, mert nem szégyelüed, sőt büszkén vallottad azt, hogy honnan jöttél. Akkor lis. . ha a rangos intézmény igazgatója lettél, akkor is, ha egyesek talán mást vártak Tőled. Diskurzusaink során nem hallgattál későbbi megpróbáltatásaidról. az iskolák ál~ lamosítását követő esztendők nehézségeiről. , A legtöbben sérelmeiket panaszolták volna, Te azonban folyvást az egykor kitűzött célt láttad, s ura lettél pillanatnyi elbizonytalanodásodon. Kitárulkoztál az új előtt, befogadtad azt. s óckodás helyett rögvest felfedezted, ki is aknáztad a makarehkói pedagógiában rejlő nagyszerű lehetőségeket. ' Nem az íróasztal mögött meditálva, hanem az osztálytermekben. Hogy felvillanyzott mindig a cselekvés porondja! Ilyenkor nem számítottak az egyéni bajok, bosszúságok, ilyenkor nem zavartak a múló évtizedek, hiszen a hatodik, i a hetedik évtizeden túl is lankadatlan lelkesedéssel munkálkodtál. Nem feledted azt a Szabolcs megyében. a volt Károlyi birtokon felcseperedett nebulót, aki azért sóvárgott, hogy a szellemi rangsor magas fokára jusson. Mindig tudtad: vannak és lesznek 1 hozzád hasonló indíttatásúak. olyanok. akik nevelőik oltalmazására szorulnak, akik számára esélyegyenlőséget kell teremteni. Ezt az ‘ ielkötelezettséget, ezt a soha nem csorbuló kitartást csodálom Benned leginkább. Azt. hogy minden energiádat nemes veretű elképzeléseid kivitelezésére összpontosítod. INapjainkban épp oly lankadatlan igyekezettel, mint hajdanán. Életpályád fordulóit celluloidszalag is őrzi majd. Minek emlegessem ennek okító mérföldköveit. Nem szívesen beszéltél róluk, mert Tőled idegen, Veled össze nem illő - az önmutogatás, a csakazértis önhozsannázás óhaja. Te legkészségesebben azokról szólsz, akik joggal remélnek mentőövet, akiknek épp oly sikert sugallóankell a rajthoz állniuk, mint az élet napfényes oldaláról érkezőknek. Ehhez nyújtottál annyi évtizeden át mindmáig hasznosítható tippeket. Mindig gyakorlati hangolt- sággal, soha nem elméletis- kedve, fontoskodva. őket emlegetted minap is amikor tisztelőid képviselői — valamennyien nem köszönthettek ekkor, hiszen sokezren varrnak — fejezték ki hálájukat azért a termékeny örökségért, amelyet rájuk testáltál, azért a hagyatékért. amelyet tovább óhajtanak gyarapítani, fejleszteni. Erre is Te tanítottad őket. Te, aki soha nem számítottál ünneplésre. Az a tanyáról indult fiatalember csak adni akart. Minél többet és minél tovább. Ezt köszönjük annak, aki a nevelés póztalan profesz- szorává érett... Pécsi István un. Amikor becsukta a kaput, arra gondolt, hogy soha többet nem nyitja ki, s amikor maga mögött hagyta az utcát. megállt, visszafordult, s ugyanolyan komótosan, ahogy jött, hazaballagott. A kaput most már dühösen csapta be, s egész mozgása. még az is, ahogy leköpte az ajtó előtt keresztbe fektetett seprűt, azt jelezte, hogy Jánoska tudja, mit kell tennie, s hogy ezen a portán Jánoska az úr. Nem is nyitotta, feltépte az ajtót, s öregapjától tanult hangon üvöltötte be a lakásba. — Aztán még egyszer ki ne tátsd a pofádat, mert széjjel találom verni. Gyufaszálat illesztett fogai közé, előbb azonban körmeivel levakarta a piros gyufafejet, s mint aki jól végezte dolgát, fenyegetően utánaeresztette fenyegetésének — mintegy jelezve, hogy neki mindenre gondja van — most már indulatmentesen. de annál paran- csolóbban: — Amire hazajöttem, legyen kész az a mosás, a kirielejzumát, s nehogy meghalljam még egyszer a disznók sivítozását, mert a hajadnál fogva ráncigállak az ólig... A házból nem válaszolt senki, s Jánoska, hogy megbizonyosodjon arról, hogy hallották, még egyszer bekiáltott: — Hallottad-é? A disznóknak enni adj, mert bocs. korszíjat hasítok a hátadból. A szomszéd udvaron vénember sütkérezett a napon, s hogy ne tétlenkedjen, egy ággal piszkálgatta gumicsizmája récéi közül a sarat. Aztán zsebéből dohányport szórt az újságra, melyet nemrég hozott a postás, s jó vastag szivart csavart, akkorát, mint egy csusza, s elégedetten eregette a füstöt. — Jól van, Jánoska fiam, a kakas is úr a maga szemétdombján. — Magától se kértem tanácsot — felelte foghegyről. aztán mintegy szentenciát közölte az öreggel: — Megint a másét szívja. — Már hogy lenne a másé? Magam csavartam, láthattad. — De azt is láttam, hogy a veje újságjából, s a dohány se a maga földjén terem. — Semmi fiz, a fogságban elszíttam a tábori lelkész bibliáját, pedig ott csak krumplilevél volt ma- horkával keverve. — Azért nem jár templomba? — kérdezte Jánoska, s közelebb lépett a kerítéshez. mintegy alkalmat teremtve az öregnek, hogy meséljen. — Azért nem járok templomba, mert mikor az első háborúban Doberdóhoz vezényeltek, mint újoncot, éppen Nagypéntek volt, s az akkori tábori lelkészünk olyan-olyan szép beszédet mondott, hogy akár bajonét- rohamra is lehetett volna vezényelni az ezredet, amit máskülönben senki sem nagyon kívánt, s amikor a beszédje végén azt mondta, hogy „most pedig imádkozzunk a győzelemért, testvéreim”, akkor a taliánok lövészárkából felharsant a templomi ének, de olyan csuda szépen, hogy én olyat még a király koronázásakor sem hallottam, pedig azt a napot éppen Pesten értem a kaszárnyában, s ki kellett vonulni felekezetenként a templomba. De mondom, hogy olyan szépen még a belvárosban sem énekeltek, mint azok a taliánok, s amikor béfejeződött az ének, akkor odaátról szín tiszta magyarul azt kiáltotta egy hang: „Mit hozott nektek a nyuszi, honvédek?” Amire az egyik átkiáltotta, hogy biza, mi dupla rumot faszoltunk, amire az a magyar talián visszakérdezte, kell-e a piros tojás, s már dobták is a tojásgránátokat, de olyan sűrűn, hogy ott maradt húsvét hetében az ezred fele. Ki az árokban, ki pedig a szanitécek keze között, s akkor én, habár csak siheder voltam, még vas nem járt az arcomon, úgy, hogy az ezredben mikor egyik koma pelyhesál- lúnak nevezett, a Space eugszfürer azt mondta, hogy e még csak nem is pelyhes, na szóval, azon a Nagypénteken, én úgy beteltem a jóistennel, hogy aztán már többet be sem tettem a lá- borhat a templomba. Kijött Marika, karján kosárral, melyben hófehéren virított a kimosott ruha, s a kicsiszéket a szárítókötél alá téve teregetni kezdett. — Kész a mosás? — kérdezte, de választ nem is várva fordult vissza az öreghez. — Aztán nem volt baja abból, hogy nem járt templomba? — Egy cseppet se. Azért szegődtem ide, mert nincs templom, akkor még falu sem volt, csak béresházak, s a gazdát csak az érdekelte, hogy minden rendben legyen, azt mondta, hogy felőle tiszta zsidó is lehet az ember, csak a munkáját végezze el, s akkor jött a második háború, s Ukrajnában, az első sebesülésem után, jön egy géhás őrmester, s azt mondja: „maga főzte azt a birkatokányt tegnap?” Amire én azt válaszoltam, az igazsághoz híven, hogy én csak ízesítettem, mert a tűz főzte, s a bajtársak pucolták hozzá a pityókát, amire azt mondja, hogy „maga katolikus, ugye?”, „annak kereszteltek” mondtam, mert nem akartam megmondani, hogy a’vagyok, csak nem tartom, mert egyik baj társunkat munkaszolgálatra vitték, mint vörös gyanúsat, mert nem akart imádkozni, s akkor, hogy szavamat ne feledjem, béosztottak a tábori lelkészhez, Kolozsváry őrnagy úrhoz, csicskásnak. De szerencsém is volt vele, mert úgy maradt nálam az a biblia, amiből aztán kicsi dohányjövedéket csináltam, s még a legnagyobb ínség idején is volt amit egyek, mert olyan fogolytársam Is volt, aki inkább nem evett, s a felsőruházatát is eladta volna magáról, csak hogy füstölhessen. (Folytatjuk) Egy hét..
