Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-03 / 129. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. június 3., vasárnap 3. Diófaültetők Elhunyt Gyurkó Géza 1928—1984 Nem az értekezlet témája érdekel, hanem az a tény gondolkodtatott el, miszerint itt és körülöttem, ásó és csemete nélkül, valamiképpen mégis csak diófaültetők tanácskoztak. Ismerik, hogyne ismernék a jövőre gondoló, tervező embert példázó diófaültető meséjét: — Minek ültetsz diófát? — így a szomszéd —, hiszen a gyümölcsét te már úgysem ízleled meg... — De megízlelik az unokáim — mondta a példabeli diófaültető, és derűs nyugalommal ásta tovább a gödröt a fiatal, lassan növő csemetének. Az ember — vélem — azért a teremtés koronája — és nem azért, mert önmaga elpusztítására is képes —, mert ő az egyetlen lény, amely halála utánra is gondolni képes és kész, aki tudatosan érzi és vállalja a felelősséget, ha igazán ember, a kései leszármazottjaiért is, ő az, aki a mában élve is, akar és tud a holnaputánban is gondolkodni, Aligha kétséges, hogy azok, akik itt ülnek körülöttem, azoknak java része, adjon erőt nékik hozzá a sorsuk, legfeljebb érni látják, mintsem beérni is a diófa gyümölcsét, amelyet most ültetgetnék a szorgos vita közepette. Azok a tervek, ám most már úgy fogalmazok, azok az álmok, amelyeket körülöttem ébren álmodtak meg, s amelyek egyszerre színesek, varázso- sak, ám ugyanakkor olyan precízek is, mint a mérnöki jelentések, nos, hogy ezek az álmok, tizenöt, húsz év múlva bontanak virágot, hogy illatukat, ízes gyümölcsüket, a ma még talán meg sem születettek ízleljék majd megelégedetten. Megelégedetten ? És ha nem? Azt tudjuk, hisszük, hogy a diófa gyümölcsének ízét a későbbi korok ínyei is ízesnek találják majd. Dé azokat a terveket, elképzeléseket, amelyeket most és itt vetettek papírra, s amelyek sorra-rendben, de a távolabbi jövőben valósulnak meg általunk, tőlünk eredeztetve az utókor számára, azokat kóstolva, „ízlenek”-e majd a „gyümölcsök’’ nékik, az unokáknak és azok gyermekeinek? A diófapéldának, tanulságos történetének igencsak kitűnő, de mesés anekdotának vajon van-e helyük és értelmük egy országrész holnapjának szigorú rendű megtervezésében ? Nem a magunk és mostani szájíze szerint tervezünk? Nem a magunk meg nem valósult, mert talán meg nem is valósulható álmait vetítjük ki a jövő évezredére? Más szóval: nem erőltetjük-e rá a ma elképzeléseit, ama lehetőségeinek köntösében az utódainkra, akiknek akkor már más lesz, vagy legalábbis lehet az elképzelésük — és nem az álmuk! — a köröttünk való világ rendjéről, a városokról és a falvakról, azok kapcsolatáról, a közösségi formák lehetőségeiről, az élet tárgyi valóságáról? Jaj, csak kihajtson, árnyékot terítsen, gazdag gyümölcsöt hozzon ez a diófa: az általunk is megálmodott XXI. évszázad! Hát ezért nem az értekezlet témája volt az, amely érdekelt, hanem a homo sapiens, inkább a gondolkodó, az álmokat tervekbe foglalni képes embere e viharos XX. század végének. Gy. G. Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy 1984. június 2-án váratlanul elhunyt Gyurkó Géza, Rózsa Fe- renc-díjas újságíró, az MSZMP Heves megyei Bizottságának tagja, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöke, a Népújság főszerkesztője. Gyurkó Gézát az MSZMP Heves megyei Bizottsága, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Hírlapkiadó Vállalat és a Népújság szerkesztősége saját halottjának tekinti. Temetéséről később történik intézkedés. ★ Tegnap még lapunk hasábjain olvashattuk szellemes, okos. bölcs iróniával megírt jegyzeted a tanácsi ügyintézőről és az ügyfelekről. És arról, íhogy legyünk türelmesek és , megértöek egymással szemben. A halál viszont veled szemben nem bizonyult sem megértőnek, sem türelmesnek. Még bent dolgoztál a szerkesztőségben, végigjártad a szobákat, szót váltottál a kollégákkal, majd hazafelé menet elkezdett akadozni a szív. aztán később végleg felmondta a szolgálatot. Hihetetlen leírni a tényt: nincs többé. Róla leírni ezt. Aki maga volt az élet, az energia, a mozgás. Mennyit mosolyogtunk rájta, hogy naponta hányszor végigrótta a szerkesztőségi folyosót, benézett minden szobába, s megkérdezte, ki, hol, mi járatban van itávol. És ő is mosolygott rajtunk bölcs derűvel. hiszen tudta, neki mindent tudnia kellett, hogy a dolgok rendjén menjenek. Igazi újságíró Egyéniség volt. Érdeklődő, minden iránt fogékony, mindenről tájékozott, és mint igazi politikus. mindenben véleményt nyilvánító. Semmi nem állt távolabb tőle, mint a közömbösség. Szenvedélyesen tudott a jó ügy mellett kiállni, de ugyanolyan szenvedélyesen ibírálta a társadalmunktól idegen vadhajtásokat. Szenvedélyes volt és megértő. Szenvedélyes a hibákkal szemben, de megértő a hibát elkövető emberrel szemben. Sziporkázó szellemmel, az élet sok dolgait tapasztalt ember életbölcsességével, ha kellett. humorral írta jegyzeteit, riportjait, glosszáit és kritikáit. Azok közé a ritká emberek közé tartozott, akik az újságírás minden műfajában kiemelkedőt képesek alkotni, emellett a lapkészítés minden icsínját-bínját is ismerik. Igaz, volt is rá módja', hogy mindezt megtanulja. 1949 őszén került a Népújsághoz, ahol korán bekövetkezett haláláig szinte minden beosztásban dolgozott. Saját maga mesélte többször, öniróniával, hogy a kifutófiútól a főszerkesztöségig mindent végigpróbált. Szenvedélye volt a munka. Reggel hét óra után már szorgalmasan verte az írógép billentyűit, összeállította a lapot, irányította a kollektívát. intézte napi. és hosz- szabb távú dolgait. Mindent el tudott nézni a kollégáknak. csak egyet nem: a lustaságot, az újságírással szembeni közömbösséget. A lap munkatársai, majdnem kivétel nélkül tanítványai, csodálták hihetetlen munkabírását, sziporkázó szellemét. Mély meggyőződéssel megírt írásaiért a legmagasabb szakmai díjjal, a Rózsa Fe- renc-dijjal jutalmazták. Kiváló munkájáért, szervező- készségéért két ízben részesült a Munka Érdemrend kitüntetésben. Megkapta a Haza Szolgálatáért érdemérmet, és több más kitüntetést is. Nem csupán újságíró volt, hanem igazi közéleti ember is. Jó néhány éven keresztül tagja a megyei tanácsnak, az utóbbi időben pedig a megyei pártbizottság tagjává választották. Közel másfél évtizedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöki tisztét töltötte be. Az elmúlt ihetekben tudtunk róla, hogy betegséggel küszködik. De ugyanolyan fáradhatatlanul dolgozott, mint korábban, hihetetlen akaraterővel írta cikkeit, intézte a szerkesztőség dolgait és írásaival — tágabb értelemben — a társadalomét is. Döbbenettel vettük halála hírét, s hiába tudja az ész, nem akarja hinni a szív. hogy nincs többé. Utoljára arra kértél minket, hogy fölöslegesen ne zavarjunk a hét végén. Pihenni szeretnél... Tudjuk, hogy nem jössz vissza többet, Géza. De mégis várunk, hátha látunk a folyosón, hátha benézel valamelyik szobába. .. A fürdőszoba zárt, csendes világában, négyszemközt önmagámmal nézem az arcom a tükörben. Hát láttam már szebbet is, ez tény, ezt így négyszemközt önmagámmal is el kell ismernem. Csúnyábbat is persze, és még szerencse, hogy nem az néz vissza rám a kora reggel 6ápadt fényei közepette egy sokat megélt és látott tükörből. Az arc ismerős, mindennap látom, így reggeltájon különösen. Néha még napközben is. Ismerősök a szaporodó ráncaim, amitől a férfSarc állítólag markáns lesz, míg a női arc öreg, nézem kutató tekintetem, amint önmagam nézem magamat. Mi lenne, ha el lépnék a tükör elől, de a tükörben mégis ott maradnék változatlanul egy, a tükör mögötti világban. Persze okosabb dolog is eszébe juthatna így a kora reggeli órákban az embernek, de nem tudok szabadulni a gondolattól: odább lépek, de a másik önmagam ott marad a tükörben és keresni kezdi az ellépett önmagamat, hogy ismét szembenézhessenek egymással: mint én egyedül. Hűha! Megárthatott a minapi sci-fibe oltott krimi? Ugyan, annak még az alapötlete is szamárság. A tudományhoz nem értő, s az értetlenségből meg nem érthető értelmetlenséget formálni tudó amerikai agygyárosok terméke volt az a film a klónozásról. Amikor egyetlen emberi sejtből reprodukálták az egész embert. Ugyanaz, ő az, és mégsem ő, hanem valaki, vagy inkább valami más az. Igaz, olvastam, hallottam róla, még a tudományokon nem túlságosan agyonedzett eszem is felfogja a film csacska sztorijának valós és tudományos magját. Genetika, génátültetés, DNS, dezoxiribonuklein- sav, az egyszerű növényi sejtek kétségtelen önreprodukáló képessége. S mindez együtt ahogyan Taylor írja híres könyvében: ketyeg a biológiai pokolgép. Mert azt is olvastam, habár tudásom nem terjed a dolgok mélyének teljes befogadásáig, de mégis értem és megértem azt, hogy a sejtbiológia, a genetikai kódok megváltoztatásának lehetősége talán még félelmetesebb fegyver, mint az atombomba. Elméletileg Frankensteinek állíthatók elő. Ma még elméletileg. Emlékszem, közvetlenül a háború utáni, az akkori fizika tankönyv már tárgyalta az atommaghasadást s a fejezet végén, mintegy konklúzióként ezzel a mondattal nyugtatta meg a netalántán aggódni kezdő akkori nebulót, hogy: ... a tudomány mai állása szerint a maghasadás átterjedésé az egész földre nem tekinthető valószínűnek. A tudomány mostani állása, tehát vagy negyven esztendő eltelte után azonban még más valószínűségek i6 elképzelhetőnek tekinthetők már. A Frankenstein is. A robotember és a felsőbbrendű ember ki- tenyésztése is. Mindaz a rémálom, amit a hitleri fajelmélet még kitalálni is alig mert, a tudomány mai állása szerint nem valószínű, hogy már megvalósítható lenne. A tudomány mai állása szerint. És a holnapi szerint? Nem tudom már hol olvastam, hol hallottam, csak ismerős az a bibliai rege, miszerint egy tudós valaki, aki persze később szentté avanzsált, meg akarta fejteni a világmindenség titkát. Az Isten úgy utasította rendre, elegáns isteni fölénnyel, hogy gyorsan két kis angyalt küldött a világot megérteni akaró tudós orra elé a tengerpartra, ahol ez az állítólagos történet lejátszódott. S a két kis angyal aprócska vödrökkel hordani kezdte a partra a tengervizet, majd a tudós kérdésére válaszolva, hogy mire való mindez, megnyugtatták: kis vödreikkel kimerik a tengert. Nyilvánvaló: ahogyan a kis vödörrel kimeríthetetlen a tenger, úgy a kis, véges emberi aggyal befogadhatatlan a végtelen. Állok a tükör előtt és vödör van a kezemben? De nem, szerencsére csak a kopott borotválkozóecsetem, hogy habbal borítsa be az ismerős arcot. Amit most már kissé gyanakodva nézek: vajon tényleg ismerem-e, s vajon tényleg ő az, ciki én vagyok? A népszerű tudományos folyóiratok ontják a népszerű tudományos cikkeket. A tudományos érdekességek, a kuriózumok iránt érdeklődő kíváncsi elme nem győzi olvasni, befogadni, feldolgozni és megérteni ezeket a híreket. Most például azt olvasom, hogy még újabb számítástechnikai rendszereket, értsd számítógépeket dolgoznak ki, olyanokat, amelyek legkevesebb 400 millió műveletet végeznek majd másodpercenként. De a japánok — persze, hogy ők — máris arra törnék, hogy egy- milliárd műveletet lehessen egyetlen másodperc alatt elvégezni a „műaggyal”. Más szóval amíg én itt gyorsan megborotválkozom, azalatt ez a japán csodaszámítógép összesen... ... bámulom az arcom a tükörben, és az arcom olyan értetlen értelmetlenséggel néz vissza rám, hogy kétségem sem lehet afelől, ez az értetlen arc az enyém: hogy mennyi milliárd mennyi másodperc alatt? Már ott tartok, hogy sem az újságnak, sem a tervezőknek, senkinek sem hiszek, mint ama viccb^li egykori falusi, aki a zsiráf láttán így csóválta a fejét: márpediglen ilyen álját nincs is. Ezek a milliárdok és másodpercek, a chipek, a mikroprocesz- 6zorok, amelyek hovatovább lehetővé teszik, hogy az emberi idegsejtek, a neuronok nagyságát, azazhogy parányi kicsinységet elérjék, sőt azokat akár helyettesítsék is, nos ezek számomra már a fel- foghatóság határán messze túl, fényévekre esnek. Azt hiszem, a tudomány még soha nem jutott el olyan messze a józan, a földön járó emberi értelemtől — éppen az emberi értelem révén. —, mint most, az ezredévünk végére. Kezdek igen határozottan félni, hogy a tudomány egyszerűen már nem ismer lehetetlent. Észre sem veszem majd, és az idegsejtjeim munkáját alattomban a neuronok veszik át, mármint a műneuronok, amelyek lehetnek jobbak, gyorsabbak is, mint az eredeti, az enyéim, a megszokottak voltak. Csak én leszek-e még az, aki voltam? Hol kezdődik a már élő robot, és hol végződik a még létező ember? Az emberi mivoltában létező ember! Megyek az utcán és rámköszön majd egy valaki, aki pont olyan mint én — voltam. ,A DNS, a genetika, a mikroprocesszorok, az elektronika és a még jóég tudja milyen nemes és neves tudományos eredmények jóvoltából úgy megkettőződtem, hogy már azt sem tudom, hogy — melyik vagyok én. És akkor mondhatom-e majd egyáltalán önmagámról: én — én vagyok? Japánban állítólag már öltek meg robotok embert. Beprogramozott munkájuktól egyetlen ezredmillimétert és ugyanennyi másodpercet el nem térve, — öltek inkább, mert nem voltak képesek „megváltozni”. Ez mégsem riaszt. Fogaskerekek közé is került már ember, sőt transzxnisz- sziós szíjak is „megvadultak” és pusztítottak egykoron. Am, hogy a gépből mikor lesz önálló tudat, hogy a robot, a maga másodper- cenkinti majdani milliárdos nagyságrendű „gondolkodó” készségével mikor lesz az ember ura, sőt ember helyett az ember, erre nem képes a tudomány válaszolni. Illetőleg azt válaszolja, hogy a tudomány mai állása szerint ez nem fordulhat elő. A tudomány mai állása szerint. Nézem az arcom a tükörben, már megint megvágtam magam. Apró kis vércsík kígyózik a szám szélére. Máskor dühítene, szidnám ügyetlen önmagam, most megelégedetten nézem: igen, én vagyok az. A tükörben is. Illedelmes kopogtatás az ajtón, a feleségem. Arra kér, hogy adjak száz forintot, mert elfogyott a pénze. Fintor a tükörnek és önmagámnak. Milliárdok és másodpercek még az imént, és akkor most ez a földön járó száz forint... — Ott a pénztárcám, vegyél ki belőle — mondom a nyíló ajtón keresztül, majd kajánkodva hozzáteszem: — De a mikroprocesszorúimra meg a neuronsaimra vigyázz! — Száz forint nem olyan nagy pénz manapság, hogy hülyéskedjél miatta... — méltatlankodik a feleségem, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy én most jöttem vissza, — a tükör másik oldaláról.
