Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-03 / 129. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. június 3., vasárnap Pedagógusnapi gondolatok Már hosszú ideje a hétköznapok rendje szabja meg életünk menetét, egyre ki- mértebb feladatokkal, fokozódó követel­ményekkel. Ezért, ha mégis eljön az ün­nep, akkor valóban ünnepnek kell, hogy számítson. Olyan napnak, amely nem csu­pán örömteli dolgok felsorakoztatásával boldogít, hanem tartalmazza az önámítás nélküli számvetést is. Mert az ünnep — így a mai pedagógusnap is — csak így válhat igazi közösségteremtő, összefogó erővé. Ügy gondolom, sokunknak van olyan érzése, hogy ilyenkor pedagógusnap tá­ján — talán a nevelőkkel szembeni fe­lelősség és adósság súlya alatt — szokat­lanul magasra csap a méltatás és az el­ismerés lángja. Olyan ez, mintha a tár­sadalom egy napra legalább nagyon igye­kezne olyan magasan látni a pedagógust, ahová a nevelők nagy táborának erre ér­demesült tagjait az év minden napján helyezni kellene. De a tisztelet és köszönet szavai mel­lett az ünnepen mérlegelni is kell. Leg­főképpen azt, hogy a sok jó iskola mel­lett miért van még mindig nem kevés olyan is. amely nem jutott még hivatása szín­vonalára. Korábbi céljainkat valóra vált­va olyan iskolát kell teremteni, amelynek erősek a szellemi alapjai, amelyben a cse­lekvés körvonalait pontosan megrajzolták és évenként nem írják át, amelyben az iskola és a társadalom kapcsolatait ki­számítható szabályok alakítják. Ügy ér­zem ezek azok a követelmények, amelyek teljesítése a biztonság nyugodt érzésével tölti el a nevelőt is, A mérlegelés következő láncszeme ma­ga: a pedagógus. A haladó iskolához olyan nevelő kell, akinek a célokhoz alkalmas tudása van, eleven benne az elhivatott­ság érzése és kell, hogy tapasztalhassa, mindezért megbecsülik, bérében az er­kölcsi teljesúményt is elismerik. Viszont jól tudom azt is, hogy a pedagógusok sok helyen fáradtak, agyonhajszoltak, amibe szerepe van a pótkereset utáni kényszernek is. De nyomasztó lehet a túl- szervezettség, a merev iskolavezetés, avagy egyik-másik .tantestület riasztó bel­ső légköre is, különösen ott, ahol sok al­kalmatlan ember verődött össze. Sajnos nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ok­tatás-irányítás bizonytalanságait, megtor­panásait sem. Azt sem, hogy a társada­lom némely csoportja még mindig mél­tatlanul bánik az iskolával, a pedagó­gussal. Igaz, sokan jól tudják már, hogy az iskola nem egyszerűen gyermekmegőrző hely, hanem műhely, ahol a világ legkép­lékenyebb és mindennél fontosabb anya­gát, gyermekeink értelmét formálják. De ebben a „műhelyben” sajnos még nem a végzett munkának megfelelőek a bé­rek, s mintha nem becsülnék kellően e műhely „szakmunkását”, a pedagógust sem. Pedig a jó tanítók és tanárok mél­tán érdemelnének a jelenleginél elismer­tebb „bánásmódot” a társadalomtól. írni, olvasni, számolni, gondolkodni, világot megismeri és megérteni, megtalálni a he­lyünket és önmagunkat — nem kis részben — a pedagógusok dolga megtanítani. Ha ezt mindnyájan így látnánk és így érté­kelnénk mai társadalmunk ban, akkor 5— 6 év alatt nem „veszne el” az iskolákból a tanárak egy része, s elsősorban a fér­fiak nem fordítanának hátat a pályának. S akkor nem hárulna most is szinte meg­oldhatatlannak .tűnő iskolai feladatok tö­mege az egyre korosodó pedagógus-nem­zedékre, akiknek egész életükben a taní- tói-tanári pálya neheze jutott. Akik a háború utáni országépítő nehéz és sze­gény időkben ifjú kezdők, vagy még diá­kok voltak, s jóformán csak hitük és ambíciójuk volt, javaik aligha. Társadal­munkkal nőve, iskolákat építve, hiányai­kat állandó tanulással pótolva ezreket és ezreket neveltek az egyre szépülő ország új szellemében. Valószínű, ez a pedagó­gus korosztály fáradt már. De ők azok, akik nem hagyták el a katedrát, még ha érezték is a megbecsülés gyéren csörge­dező lehetőségeit. Nagyrészt az ő vállu­kon van ma is az iskola, befogadva, se­gítve és biztatva az ifjú tanámemzedék igaz, hogy már másképp kezdő, de gon­dokkal is küzdő tagjait, ök helyettesítik a gyesen lévő ifjú pedagógusmamákat és a hirtelen megüresedő katedrákra is ők lépnek fel, mert ők a mai iskola igazi tartóoszlopai. Pedagógusnapi gondolataimban végül eljutottam a mérlegelés talán legfonto­sabb eleméhez: a család és iskola viszo­nyához. Ezt a törvényszerű összetartozást mutatja az is, hogy a pedagógusnapon a megszokott és kötelezőként letudott virá­gok mögül a családok figyelme, ha rövid időre is, de a pedagógus és az iskola fe­lé fordul. Pedig sok család esetében de jó lenne, ha ez nemcsak a bizonyítvány­osztás előtt és június első vasárnapján történne meg, hanem — persze lehet, hogy túl sokat kívánok — folyamatosan. Mert, ha ez így lehetne, akkor a gyere­kekért vállalt felelősség igazán közös len­ne, és a baj esetén nem kellene az isko­lának és családnak egymásra mutogatnia. Mert legyünk őszinték, ma a családok és az iskola nem könnyen neveli az új nem­zedéket. A rohanó, olykor a még több anyagiért kaparkodó életben sok-sok csa­ládban nem jut elég idő a gyerekekre. Ha ebbe mélyebben belegondolunk, a kérdé­sek tömege merül fel bennünk. Miért néznek ránk olykor zárkózott, szomorú és fásult gyermektekintetek. Mi az a cél­talanság, ami egyszer csak meglóditja né- hányuk kezét a ragasztó édeskés, hó­dító, de mindent tönkre tehető illatáért? Höl szakad el, hol pattan meg a családi élet szoros szövete. Talán szétlazult, kö­zönyös látszatcsaládok nevelnek látszat­gyerekeket? Akik az első adandó alka­lommal vaskosan kimondják véleményü­ket szüleikre? Miért visznek detoxikáló- ba tizenéves gyerekeket? Hol vétettük el a családi célt és esz­közt, amikor felhőtlen életkénknek, cu­korfalatunknak nevezzük őket. Hány ki­áltás kell még az élet pereméről, hogy megértsük, gyermekeink nevelése, napon­ta az üzenőcédula alá dugott bankjegyek­kel nem oldható meg. Mert ennek gyöke­re ott munkál, minden elrontott kapcso­latban, minden válófélben lévő házasság­ban. Minden hétvégében, amikor túlóra közben azzal áltatjuk magunkat, nekik keressük a pénzt, hogy még és még sze­rezzünk valamit. Saját üdvösségünket akarjuk megváltani a Hi-Fi tornyokkal, és közben lekésünk valamiről? Lehet. Hisz, jó néhány családban már csak nosz­talgikus példa a terített asztal körüli kö­zös családi vacsora, a nagy beszélgeté­sekkel, aminek nevelő és szerető légkö­rét alig helyettesítheti más. De felmerül­het az a kérdés is esetleg, miről beszél­jen az, akinek már nincs a másik számá­ra mondanivalója, miért terítsen, amikor esetleg nem is igazán kívánkozik asztal­hoz ülni senki. Tudom, nem egyszerű dol­gok ezek, hisz számtalan meghatározója lehet mindannak, amit itt hevenyészve felsoroltam. De bizonyos, hogy az iskola, a tanár, az óvónő, a professzor ezt egye­dül semmiképp nem oldhatja meg. Csak a családi élet kiegyensúlyozott légköre ad­hatja meg azt a pótolhatatlan és folya­matos alapot, amire az iskola támasz­kodni és építeni tud. Az egymást kiegé­szítő és segítő gondolkodás, a családban is elhangzó tanulás- és iskolatisztelet, ugyanarról a fontos dologról — politika, világnézet, emberség, becsület, munka, stb. — nem szemben álló kétféle véle­mény a családban és az iskolában, a pe­dagógus nem elnagyolt, hanem mindig felkészült, alapos munkája hozhat csak eredményt gyermekeink jövőjéért. S, aki most ezt elolvasva azt hiszi, hogy ezek szép szólamok csupán, biztosan tudom, hogy saját gyermekeivel, unokáival szem­ben sokat és súlyosan téved. Sajnos ez a tévedés viszont olyan, ami azonnal nem látszik, de az évek múlásával helyrehoz­hatatlan lehet. Azt is tudom, hogy a ne­héz iskolai élet olykor túlérzékennyé is tesz bennünket, pedagógusokat. Sokszor elevenünkbe vág a bíráló szó, az eredmé­nyeinket kicsinyítő kritika, a hozzá nem értő bántó cikkek és kijelentések sora. Máskor az is sért, ha eltakarják előlünk a nyomasztó gondokat. De sajnos, az is igaz, hogy akadnak közöttünk is olyanok, akik rontják a pálya hitelét, presztízsét. Viszont azért is nekünk kell tennünk, hogy ne ők érezzék jól magukat, ne az 5 szavuk legyen a messzire hangzó. Mi tehetünk azért is sokat, hogy a pá­lyára alkalmas, fiatalok eljussanak a pe­dagógusképző intézményekbe, hogy az if­jú pályakezdő kollégáink gyökeret eresz­szenek. Mert az élet teljességére nevelni, csak az élet sodrásában benne élő peda­gógus képes. Ügy érzem a mai pedagógusnapon sem tűnik üres kinyilatkoztatásnak, hogy a művelődés, az oktatás jelene és jövője nagy jelentőségű társadalmi-politikai kér­dés. Már csak azért sem tűnhet annak, mert valójában így volt ez akkor is, ami­kor Apáczai Csere János kolozsvári egye­temi székfoglalójában nem minden ok nélkül így szólt hallgatóságához: „... az iskolára oly nagy szükség van és olyan sokféle a haszon, mely az iskolától szár­mazik, hogy vaknak, sőt érzéketlennek kell lenni annak, aki ezt magától föl nem fogja és be nem látja.” E szavak ma is érvényesek és hiszem, hogy gyermekeink boldogulásáért, népünk további szellemi felemelkedéséért nem­csak belátjuk, de be is váltjuk e szavak értékét. Dr. Szűcs László MINDENNAPI NYELVÜNK Annyi szent...! Egy levélírónk érdekes kérdéssel fordult hozzánk. Gyakran hallja ezeket a szólásszerű nyelvi formákat: Annyi szent, ezt se keresem fel többet. Takaros eső esett, annyi szent, stb. Szeretné tudni, hogyan alakult ki az annyi szent szólásforma, s mi a jelentése, használati értéke élőszóbeli megnyilat­kozásainkban. Hogy írásos közlemények­ben is szerepet kap, arról példáink bizonykodnak: „Fu­ra helyzet ez. annyi szent” (Népújság, 1983. dec. 17.). — „Az autóügynöknek ön­bizalomért nem kell a szom­szédiba mennie, annyi szent (Magyar Nemzet, 1984. febr. 28.). Olykor a versekben is fel-feltűnik, ilyen szöveg­összefüggésben: „Mit várhat­nak egy effajta embertől, ! jót nem, annyi szent...” (Karácsondi Imre: Talál­mány). Kifejező, közlő szerepéről árulkodnak azok a nyelvi alakulatok, amelyekben a szent szó kulcsszerephez ju­tott: Szent igaz, szent a bé­kesség, ezen a szent helyen, szentül Ígéri, az már szent, hogy feléje se nézek, az még szent (az még hagyján, az még ha szentül kukorékolna hogy ez így van. ha bele szentülök is, megteszem, mégha szentül kukorékolna is (bármennyire szeretné, bármit tesz is), az már szent (az már úgy van), szent meg­győződésem, ó. szent egy- ügyüség, ezen szenten meg­csinálom (azonnal megte­szem) stb. Állandósult jelzős kapcso­latban felkiáltásként az ijedtség, a meglepetés kife­jezésére gyakran hallhatjuk ezeket a nyelvi formákat is: Szent Isten!, Szent atyám! Szent szűz!... A képmutató, szenteskedő némberekre szokták rosszalló minősítésül mondaná: Ez is amolyan szentfazék. Enyhe károm­kodásként el-elhangzik ez a szólósszerű felkiáltás is: A szentjit neki! A megfelelő példákat még sorjázhatnánk, de már az eddig felsorolt nyelvi formák is egyértelműen vallanak arról, hogy nyomosító sze­repvállalásban és fokozó értelemben az annyi szent ebbe a rokon értelmű ki­fejezéssorba vonható bele: annyi bizonyos, annyi igaz, valóban helyes, kétségbevon­hatatlan. megcáfolhatatlan, teljesen világos, magától értetődő, kétségtelen, való igaz. tagadhatatlan, nem le­het kétség benne stb. A közszájra került annyi szent nyelvi forma ma már a bizonykodásnak olyan ma­gától értetődő kifejező esz­köze, amely nemcsak zárt, kerek szerkezetével, haneim sajátos stilisztikai szerepé­vel is értékes eleme mai nyelvhasználatunknak is. Ta­lán ezért fordult feléje le­vélírónk érdeklődő figyelme is. dr. Bakos József Kecskeméten Tv-mozi Szeptembertől kísérleti jel­leggel tv-filmeket is vetíte­nek a kecskeméti Otthon moziban. A Magyar Televí­zió és a Bács-Kiskun megyei Moziüzemi Vállalat között létrejött megállapodás értel­mében az év utolsó negyedé­ben fiatal művészek stúdió­jának — amely a tv Kecske­méten működik — 10 film­jét tűzik műsorra. A minden hónap harmadik hétfőjén sorra kerülő vetítés után a közönség találkozhat a fil­mek alkotóival. (MTI) Az igazi humor nemcsak üdítő, frissítő nevetést fa­kaszt, hanem észrevétlenül okít, nevel, bölcsebbé for­mál, hiszen leleplezi az ál­szentséget, a fontoskodó bu­taságot, az ostoba fennhéjá- zást. Várjuk, igényeljük, szom- júhozzuk, ám helyette leg­többször csak kommersz vál­tozatát kapjuk, ügyesen tá­lalt, kacagtató, de semmit­mondó jelenetek füzéreként. Troy Kennedy Martin, a Kelly hősei című kétrészes, színes, szinkronizált ameri­kai film forgatókönyvírója csak e szerényebb szint el­érésére törekedett, s ezt kí­vánta Brian ®. Hutton ren­dező is a jól megválogatott, a világhírű szereplőgárda tagjaitól. Ha csak a sikerre utaz­tak volna, vállalkozásukat aligha hibáztatnánk, ugyanis a filmművészet igazi csúcsai­ra nem juthat fel minden alkotó. Az viszont kifejezetten bosszantó, hogy az emberi­ség számára fájdalmas me- mentóként szolgáló tragédia­sorozatot bagatellizálnak, s valamiféle zenés hanyoltságú, operettízű diadalmas játék­ká hamisítják azt a 11. vi­lágháborút, amely fiatal éle­tek tízmillióit követelte. El szeretnék hitetni, hogy ebben a pokolban egy bá­tor fenegyerekekből, részben őshippikből szerveződött kompánia csodákra képes, és népszerű dallamokra mene­telve, szinte ritmusra kasza­bolva az ellenséget, a telje­sen bárgyúnak feltüntetett németeket, és megszerzi az annyira áhított tizenhatmil­lió dollár értékű aranyrúd- készletet. A cél érdekében szövetkeznek az egyik náci­val is, aztán békésén meg­osztoznak a kincsen, majd hazautaznak az USA-ba, hogy boldogan éljenek — természetesen gazdagon is amíg meg nem halnak. Innen már csak egy lé­pés a következtetés: ha ilyen volt egy világégés, aíá or ab­ban. sok fantázia lehetett.. . Ne menjük tovább, mert ez a vaskos hazugság is meghökkentő, s az ifjúság számára, aligha létezhet en­nél félrevezetőbb, ártalma­sabb útmutatás. Ezt a vétséget csak némi­leg enyhítik a hajdani ame­rikai hadvezetés ésszerűtlen- ségeit, valószínűleg meglévő hibáit ironikusan csipkedd betétek, s az se mentség, hogy remek, kitűnően felké­szült stáb fogott össze azért, hogy a nézőterek mindenütt megteljenek. A diák, az ifjú közönség élvezi is a jól megmintázott sztorik egymásutánját, az idősebbek, a tapasztaltabbak fanyalgását azonban hama­rosan jogos ellenérzés vált­ja fel, amely végül is indo­kolt tiltakozásba torkollik. A megtévesztő nevettetés. a félrevezető játék miaitt... (pécsi) Avatótúra a Téry úton Turistamúzeum Dobogókőn Szombaton, ünnepélyes ke­retek közt felavatták a tár­sadalmi munkában felújított és múzeumnak berendezett dobogókői toristaházat. Az Eötvös Lbránd nevét viselő menedékház az 1880-as évek elején' épült és a Természet­barátok Budapest Környéké­nek, úgynevezett kulcsoshá­za volt. Mint a korabeli saj­tóiból ismert, akkori avatásá­ra gyalogtúrát szerveztek, s ezen maga Eötvös Loránd is részt vett. A menedékház sokáig volt otthona a turistáknak, ám az épület fa szerkezete az idők során pusztulásnak indult. A csaknem százéves ház megmentésére, és abban mú­zeum kialakítására a hetve­nes években akció indult. Tu­risták és turisztikai szerve­zetek, szocialista brigádok ajánlották fel segítségüket. Rajtuk kívül támogatta az ügyet, a Pest megyei Tanács, az Országos Testnevelési és Sporthivatal, a Közép-duna- völgyi Intéző Bizottság, va­lamint a Pest megyei Test- nevelési és Sporthivatal. A faház felújításának külső és belső munkáit üzemek, gyá­rak, 'kisiparosok és egyéni országjáró turisták végezték. A szombati avató ünnep­séglet az 1B98. évi ünnepség mintájára szervezték meg. Az avató-túra résztvevői a Nyu­gati-pályaudvaron gyülekez­tek, onnan vonattal mentek Dömös átkelésig. A Dunán komppal keltek át, majd a Téry úton felgyalogoltak a dobogókői turistaházhoz. Az ünnepi avatóbeszéd után 39, a társadalmi munkában élen járó aktivista, és kollektíva képviselője kapott önzetlen segítségéért oklevelet. Az avató ünnepség közön­sége megtekintette a turista­házban berendezett termé­szetjáró-kiállítást, amely a túrizmus magyarországi tör­ténetének összegyűjtött doku­mentumain — régi térképe­ken, szakkönyveken, jelvé­nyeken — kívül a turisztika szakágainak mai életét is be­mutatja. A dobogókői turis­ta múzeum — amely jelle­génél fogva a Testnevelési és Sportmúzeumhoz tartozik — előreláthatólag hetente há­rom nap, főleg hétvégeken várja majd az érdeklődőket. Megtévesztő nevettetés Kelly hősei Kétrészes amerikai film

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents