Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
A dolog úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Hogy mi volt és miért volt ez a minősíthetetlen hang? — Azt most már nehéz lenne bizonyítani, miután a tisztelt és sértett ügyfél felháborodottan távozott mennykőcsapásokat kilátásba helyezve a tanácsi ügyintéző és irodája számára. A sértett ügyfél történetesen bolti eladó volt, aki mindezek után meglehetősen feldúlt állapotban lépett a pult mögé, és állapotának feldúltságát legalábbis két tényező igazolta. Először is nem megkérdezte a kedves vevőt, mit akar, hanem ráförmedt, nyögje már ki végre, bundát akar-e, vagy tizenöt deka körözöttet, másodszor a tizenöt deka körözött csak tizenkettőre sikerült, már ami súlyát illeti, az ára pontosan annyi volt, mint amennyit a vevő kért, — súlyban. A parázs perpatvar, amely az eladó és a vevő között a három deka okán és ürügyén kialakult, természetesen a dolog, azaz hogy az ár korrigálásával végződött. Am a kedves vevő emiatt már nem a járdán, hanem egy képzeletbeli plafonon indult hazafelé. Hazafelé, ahol a vízvezeték-szerelőnek kellett volna őt várnia, de mert ő parázs veszekedéssel és három deka körözött ügyével töltötte a drága időt, a vízvezeték-szerelő nem várt tovább, hanem dühösen távozott. Dühének tárgya egy szerencsétlen kis nyugdíjas öregasz- szony. a következő „ügyfél” lett, aki állandóan ott lábatlankodott körülötte, mintha a kezelt és a szigeteléshez szükséges jogos kóc mennyiségét ellenőrizné. Az öreglány meg is kapta a magáét, és az eredetileg tervezett összegnél vagy húsz forinttal többet kért a vízvezeték-szerelő, csakhogy mérgét levezesse, és a bizalmatlan öregasszonyt emígyen is megbüntesse. Panaszkodott is az öreglány utcahosszat a mai világ állapotára. A dolog tehát úgy kezdődött, hogy a tanácsi ügyintéző minősíthetetlen hangot használt... Valóban így kezdődött? Hátha úgy kezdődött, hogy a tisztségviselőt hivatalába menet, jókor reggel, érzéketlenül lefröcskölte sárral egy autóbusz, s ő kénytelen volt Arany János széllé-* mében viselkedni, mivel mit is tehetett volna mást: ... nem porolt, félreállt és igyekezett letörölni. .. Akkor és ott nem porolt, ám a munkahelyén, az első értetlen, vagy makacs szóra kirobbant belőle a kora reggel minden mérge és minősíthetetlen hangot használt a tisztelt ügyféllel szemben. Nemcsak a gazdaság, a termelés szférájában kapcsolódnak egymásba és egymáshoz fogaskerékként az üzemek és az ágazatok, hanem az emberi viszonyok is fogaskerekei az életnek. A társadalomban élve kölcsönösen feltételezzük egymást, hatunk egymásra jó és rossz értelemben egyaránt, nem tudjuk el- és bezárni az ajtót embertársaink elől. Igen, a dolgok mindig valahol kezdődnek, és valahol látszólag véget is érnek. Csakhogy a kezdet nem az eredet, és a befejezés sem a vég. Az emberi kapcsolatok bonyolultsága csodálatos módon egyszerre világosan áttekinthető, és ugyanakkor beláthatatlan. A tanácsi ügyintézőtől látszólagosan nyílegyenes és világosan megfogalmazható volt a történet szála a nyugdíjas öregasszonyig, mintegy módot is adva arra, hogy közhelyesen idézzük a bölcs intelmet: szeressük egymást gyerekek ! Csakhogy itt és most ne erről essék szó! Ne arról a hasonlóan bölcs mondásról, mely szerint mindenkit érhet baleset, vagy hogy már csak ilyen ez a világ, és benne ilyenek az emberek. Másra gondolok, talán kissé meghökkentőre: a megadó türelemre. Igen: a türelemre. Annak tudomásulvételével együtt, hogy valóban, emberi közösségben élve. meg kell értenünk, az emberek nem egyformák, néha jók, néha rosszak, sőt vannak, akik bizony kimondottan rosszak. Toleranciát, megértést hirdetnek a szemtelen hivatalnokkal, a csaló bolti eladóval, vagy az ügyfelét becsapó vízvezetékszerelővel szemben? Szó sincs róla! De türelmet és megértést igen, egy olyan korszak társadalmi viszonyai iránt, amelyben a társadalom még messze nem kiforrott, és amelyben az eszméket már befogadja az értelem, de a tudat még nem mindig lép gyümölcsöző nászra vele. El kell jönnie majdan annak időnek is, amikor a tanácsi tisztségviselőtől a nyugdíjas öregasszonyig vezető eme lánc már valahol a kezdet kezdetén megszakad, amikor az egyik sérelem nem lesz kiváltója a másiknak, s amikor nem érezzük majd magunkat védtelennek egy bántás után és okán. Mert a sértettségnél csak a védtelenség érzete lehet a nagyobb és veszélyesebb. Az inspirál engem, téged, minket, hogy riadt tanácstalanságunkat bosszúra váltsuk. Bizonyítandón: nekünk is van erőnk. Mi is tudunk bántani, sérteni, fájdalmat okozni. Mindegy, hogy kinek. Akárkinek! Az az anekdota, miszerint az igazgató megbírálja az osztályvezetőt, az keményen a csoportvezetőjét, az még keményebben a beosztott könyvelőt, aki otthon ezek után megpofozza fiát, hogy a fiú végül belerúgjon a riadtan vonító ártatlan kutyába, nos, ez az anekdota hű tükörképe egy társadalom-pszichológiai modellnek. Es ezt a modellt jószerint örököltük a múltból, eresztékeit most próbáljuk kicserélni, nem mindig a legnagyobb sikerrel. Ám — és ez is igaz sajnos — ha megfordítanám a történetsor alapállását, és a dolog úgy kezdődött volna, hogy a tanácsi ügyintéző kedvesen és gyorsan tette rendbe az ügyfél dolgát, aki emiatt ... nos. nem valószínű, hogy a lánc szemein végighaladva a jó kezdet a boldog, vagy legalábbis a boldogító véghez vezetne. Az emberi kapcsolatok kusza szövevényében valahol és valahogy mégis csak a megértő türelem, a józan belátás lehet az egyedüli idegenvezetőnk. Legyünk hát türelmesek. Az emberi gyarlósággal szemben, a bántó igazságtalanságokkal szemben? Nem, korunkkal szemben, amelyben élünk, amelyet magunk formálunk önmagunknak eszméink és türelmünk szerint. A körözött természetesen ettől függetlenül legyen meg tizenöt deka! Készül a seprűnyél (Kőhidi Imre képriportja)
