Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
«. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,mt.júniusi..«.-ntoi Petőfi Zoltán kálváriája Dokumentumok Szendrey Júlia és fia életéből A Nemzet és Emlékezet című sorozat a Magvető Könyvkiadó figyelemre méltó vállalkozása, amely bővelkedik érdekes, izgalmas, hiánypótló munkákban. Különösképp ilyen jellegű a legújabb kötet, Pethö György: Közelrőlje, amely az irodalombarátok számára ritka szellemi csemegének, vérbeli kuriózumnak számít. Az első rész Elek Judit filmrendezőnek írt forgató- könyv, ennek alapján készült 1983-ban a Magyar Televízió és a MAFILM Objektív Filmstúdió koprodukciójában — a Mária-nap című produkció. A téma felvillanyozza az olvasót, a feldolgozás azonban annál kevésbé lelkesíti. A tiszteletre méltó szerzői szándék ugyanis nem társul a formábaöntés leleményességével, irigylendő bravúrjával. Egy híres család tagjai vonulnak fel előttünk, s ünnepük az egyik Szendrey lány névnapját. Ott van férje, az elsősorban kritikusnak kiváló Gyulai Pál. Nem hiányzik a zseniális Petőfi özvegye, aki Horváth Árpád egyetemi tanár felesége lett. Megjelenik az elviselhetően verselgető, az ügyes gazdálkodónak számító Petőfi István, s valamennyien sokat beszélnek az utánoz- hatatlanul eredeti poéta szerencsétlen sorsú fiáról, Zoltánkáról, a família tékozló gyermekéről. Ez a szituáció drámai lehetőségek regimentjét kínálja megmintázásra, a krónikás azonban csak narratív szerepet választ, s egyáltalán nem törekszik — vagy nem képes — az izzó szenvedélyek ütköztetésére. Csalódásunkat azonban tökéletesen eloszlatja a munka második egysége, annak vaskosabb, terjedelmesebb szakasza, amely az anyaggyűjtés alkalmával csokorba kötött dokumentumokat tartalmazza, méghozzá nemcsak időrendben felsorakoztatva, hanem mesterien csoportosítva. Az összekötő szöveg csupán néhány mondatos, különböző levelek és feljegyzések azonban önmagukért szólnak, s nem mindennapi eseményekről, karakterekről, érzelmekről vallanak. Tanúi lehetünk Szendrey Julis vívódásainak, bepillanthatunk döntései hátterébe. Nyomon követhetjük életének válságait, rosszul sikerült házasságának viharait, két se gondolatilag, se szexuálisan össze nem illő ember egymást mardosó csatározásait, lányuk és fiaik nevelésének ezernyi buktatóját. Megszólal a Sasfiók, a kötelmek ellen folyvást lázadozó, az atyja nagyságától szinte szenvedő, a mindenkitől kedvelt, de voltaképp senki által nem szeretett Zoltán, akinek kálváriája több mint százhúsz esztendő távolából is érzékletesen kirajzolódik előttünk. Valóságos kincsesbánya ez a válogatás. Káprázatos ékkövekre lel benne, aki nem húzódozik a búvárkodástól, aki vágyik az újszerű, a maradandó olvasmányélményekre, aki képet óhajt alkotni a XIX. század második felének „értelmiségi hétköznapjairól.” Ebből a forrásból rádiójátékok, novellák, tárcák, kisregények születhetnek. Jóskodás nélkül állíthatjuk: idővel így is lesz. Pécsi István Kalász László válogatott versei Nehéz a szó Pályája elmúlt három évtizedében féltucat, kötettel, most pedig — ötvenedik születésnapja után — válogatott verseinek gyűjteményével bizonyította költészete rangosságát Kalász László. Szépen ívelő, nem buktatók nélküli ám töretlen pályaív az övé, amelynek jelen dokumentuma — a válogatott kötet — szép és feszes összegzés. Az eddigi életmű legjobb eredményeinek foglalata. Volt miből válogatnia. Már első kötete megjelenésekor jól látta a kritika, hogy Kalász „költészete nem maradt meg az egyéni sors peremén”; hogy verseiben „táguló körök” módjára rajzolódott ki egy sajátos költői világ, mely a sok „kemény kő-”, „seb-”, „kés-”, „fájdalom-”motí- vum mellett a közösség megtartó-megváltó erejének kifejezését is jelentette; hogy „kivételes” „önkéntelensége” eredményeképp „üdén és önfeledten” tudott „énekelni, s hogy a költészet ősforrásainak ízével” lepte meg a közönséget. Második kötetéről is azt olvashattuk, hogy a „Parttól partig" kötet versei egy »erőteljesebb, dinamikusabb-«, keményebb tartású és »mélyebb, hitelesebb vallomást« megfogalmazó költőt” mutattak fel, harmadik könyvéről meg azt, hogy a Hol vagy jövendő? versanyagában a „költő hangja elmélyült, keményebb, de egyben hangulatilag intenzívebb is lett, képteremtő fantáziája kiteljesedett.” A negyedik Kalász-kötet is sok dicsérő szót kapott, de lényeglátó megállapításokat is fakasztott. ahogyan az alábbi citátum is példázhatja. De- mény Ottó irta: „Népmeséi képeket költ, de ezek talaja mindig a valóság. Számára elveszíthetetlen domínium a falu, akkor is, ha érzi szűkösségét, ha szorongásokat idéz föl benne. Érzi, hogy valamiképpen kirekesztve él, távol a »nagy« irodalom mozgásától. de mint mondja: »bújócskázom ezer alakban« — s bár címe: »sehol, sosem találsz meg«, ott van számára a játék lehetősége, a természet pompája, a megrögzött otthonosság.” További méltató sorokat még nyilván hosszan idézhetnénk. kivált újabb könyveiről szólókat — az eddig mondottak nyomatékaként. S az utóbbi évekből már olyakat is, amelyek e mostani kötet versanyagára is érvényesíthetők, hisz Kalász költészetének legmaradandóbb erővonalaira, értékeire hívták fel a figyelmet. A Nehéz a szó versei egy szigorú, a költő által tudatosan vállalt értékrendet tükröznek. Kalász László előző kötetei versanyagának legjavát válogatta ösz- sze. De nemcsak a válogatás, a tudatos szerkesztés is ezt az értékrendet tükrözi. A versek úgy rendeződnek az egyes, a korábbi kötetek címeit viselő ciklusokban, hogy világosan kirajzolódjanak e költői világ tartományai: a szűkebb haza, a borsodi táj, a természet s a békességre vágyó nagyvilág. Miként korábbi köteteiben, Kalász most arra törekedett, hogy versei által megvallja: költői útja a perkupái országút felől vezetett az egyetemességet vállaló lírikusi magatartásig. Megható a szűkebb hazához való ragaszkodása, amely élményeinek alaprétegével ajándékozta meg. Csak megismételhetjük, amit egyszer már, máshe- lyütt leírtunk: első impressziói, a gyermekkor élményei, mint búvópatak felszínretö- rő apró hullámai térnek vissza újabb és újabb költői formát teremtve s megvallva általuk költői elkötelezettségét is. Ahogyan első játékairól, a kövekről beszél, ahogyan a szerelemre gerjesztő patakparti világ színpompás vegetációját leírja, majd az idő prizmáján át múltjába, a gyermekkorba néz s látomás formájában hozza felszínre emlékei gyöngyszemeit, mindaz ritka és különleges lírikusi kvalitásokra vall. S az is, ahogyan szüntelen újraéli a természettel való találkozás nagy élményét. Mert bátran leírhatjuk azt is: a mindenkor megújuló természet illata, a friss földszag lengi körül ezt a költői világot s így a mindennapok csodáinak szépségei árúdnak belőle megejtő varázzsal. Az meg csak természetes, hogy a költészet képi és ritmusvilága teljességgel igazodik ehhez a sokrétű élményszférához. Kalász költészete teli van a népköltés formai-képi csodáival, méghozzá a szüntelen megújulás képességét bizonyítva. Eddig persze Kalász lírájának csupán egyik tartományáról szólottunk, pedig az a másik, a társadalmi elkötelezettséget s egyfajta egyetemességet hordozó szféra legalább ennyire fontos, mi több: az előbbiből egyenesen következő. Kalász László úi. megélt és megszenvedett gondjai, tapasztalásai nyomán érzékeli: a világban gondok sőt bajok is vannak. Apja sorsa is erre figyelmeztette („apám hányta harmincöt évig nem érezte, hogy háta pattan: hajolt hajolt s mikor felállott volna harmincöt év múlva vette észbe: nincs egyenesbe valami mindig földbe húzza”), s ez volt saját léte egyik tanulsága is: „lábaimat ideverték a megélhetés pö- rölysújtásai...” Igen, a borsodi tájhoz, a falusi iskola világához s lehetőségeihez kapcsolták „a megélhetés pörölysúlyai”, pedig — pályatársaihoz hasonlóan — ő is lehetett volna más közegben élő s alkotó poéta. Mégis ezt választotta s aligha kétséges: ez a választás lett felnevelője költői felelősségtudatának, amely a hazai kisvilág gondjai vagy Magyarország s a nagyvilág történelmi sorsa és lehetséges jövője iránt egyaránt érzékennyé teszi. Egy három évtizedes költői pálya számvetésének aligha lehetnének felemelőbb eredményei és tanulságai... Lőkös István S ivák Olga Beszkárt egyenruhában járt, nem tartott albérlőt, és akkora bakancsa volt, hogy apám mindig felsóhajtott, amikor meglátta: |,Ha én ezt egyszer megtalpalhatnám. ..” De Sivák Olga maga javította a cipőit. Bitter néni, a falszomszédja karikás szemmel panaszkodott reggelente: — Egész éjjel, Béres úr. egész éjjel! Hogy lehet ezt bírni férfi nélkül? Sivák Olgának se volt férfi, meg Bitter néninek se. Elhatároztam, ha nagy leszek, férfi leszek. Meg is mondtam mindenkinek, aki kérdezte. Milyen élelmes — mondták erre. Kivéve a hittantanárt, aki pap volt. 0 azt mondta, hogy magasabb cél kell, hogy vezessen életünk útján, jót kell cselekednünk, és a szenvedés töviskoszorúját viselni. — Hát nincs neked példaképed? Példakép, jócselekedet, szenvedés. Apám valóságos példakép volt. A szüleimmel hetente kétszer elmentem a Tanács körútra az Elek doktorhoz, aki villannyal kezelte őket ideg meg ízület ellen. Hogy ne unatkozzak a váróban, Elek néni mindig adott egy hatalmas karéj kenyeret, vastagon megkenve libazsírral. Én a fehér bolti zsírt szerettem, rendes bolti kenyérrel, kristálycukorral megszórva. Ündorod- tam ettől a sárga. ikrás masszától. Minden falatot hosszan forgattam a számban, és lestem a kezelő ajtaját. A kuncsaftok járkáltak, és valahányszor nyílt az ajtó, láttam apámat. Alsónadrágban. kitárt karral sercegett, mint Jézus Krisztus, és Elek doktor az elektromos szenvedés szikrázó töviskoszorúját fonta köré, alkalmanként negyven forintért. Anyám ezalatt egy üvegbölcsőben kéken viliódzott. A kenyér felénél helyet cseréltek. Nem tudtam olyan lassan enni, hogy a végére ne fogyjon el. Figyeltem a többi példaképem. A Török néni költő albérlője apróra összehajtogatott papírokat dug- dosott Sivák Olga kulcslyukába, a költeményektől eldugult a lyuk, és Sivák Olga nem tudott bemenni a lakásba. A költő a függöny mögül nézte a zár előtt hajlongó, posztónadrágos nőt, a vers darabjait pedig én szedegettem össze másnap. Donpedró a Gólya vendéglőben két kézzel szétdúlta brillantinos haját, és azt húzatta: Volga, Volga te szép és csodás! Mindenki megértette. Ezután a Gólya csaposnője gyufát ivott. Azt mondták, hiánya volt. A Bitter néninek sem volt albérlője, pedig operába járC és logarléccel is tudott számolni. Délután nekiültem a számtanpéldának: húsz méter hosszú, tíz méter széles medencébe egy harminc centi átmérőjű csövön két óra hosszat folyatom a meleg vizet, egy negyven centiméteres csövön hat óra hosszat pedig a hideget. Ezzel estig csöndben voltam. Este kilenckor anyámmal bekopogtunk a Bitter nénihez. Pongyolában fogadott minket, elő volt készítve a logarléce. Tizenegyre végeztünk. „Hát hallják?” — kérdezte fáradtan. Én hálából hallottam, hogy Sivák Olga kalapálja a cipőt, vizet zu- bogtat, és a rádiót kapcsolgatja, vidám albérlőkkel tánBéres Attila: Albérlő col, dübörög és a kéményt kotorja. De anyám csak hümmögött, és terelgetett hazafelé, pedig még maradtam volna. Apám haragudott ezekre a számtanpéldákra. Csinálhatok neki megint egy ingyen sarkalást, dohogott. Pedig nem lopom én az anyagot. Amit meg keresek, elhordom az Elekhez. Havi nyolcszáz az nem két fillér, plusz az ilyen sarkalások grátisz. A vízmedencés meg a ha két von^t elindul példákat nem tudta, de az ilyen sarkalásosokban nagyon otthon volt. Éreztem, nem ő az igazi példakép. Az tudtam, hogy az igazi férfinek szenvednie kell, de az élet nem nyújtott számomra elég szenvedést. Irigykedve néztem a jegest. „Hideg?” — kérdeztem. Szó nélkül elment mellettem. Visszafelé azt mondta: nyisd ki a szád! A fogaim közé nyomott egy éles jégdarabot. Ezt még a hittanos pap is kevesellné. Inkább jót kell cselekednem. Holló néni azt mondta, csináljunk lakógyűlést, de a Tak4cs úr nélkül. Elnök nélkül nem lehet, mondta Rózsi néni, de lehurrogták. Amikor már a fél ház ott szorongott Holló néni szobájában, Takács úr is bekukkantott. — Mi ez, lakógyűlés? — kérdezte tréfásan. Á, csak beszélgetünk, nevetgéltek
