Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
ßoldoquiq qif tM már... Mi a boldogság? „Pozitív tartalmú lelkiállapot, amely magában foglalja azt a tartós örömet, megelégedést, belső megnyugvást, tiszta lelkiiesmeretet, amely akkor tölti el az egyént, ha megvalósítja maga és a társadalmi fejlődés szempontjából pozitív tartalmú életcélját.” Az élőlények jelentős része hosszabb életű az embernél! Fikarcnyi darabka a leghosszabb élet is, ezért nem mindegy, hogy miként töltjük, hogyan sáfárkodunk vele. Különös, de sokan úgy vélik, hogy csupán az anyagi javakkal kell gazdálkodnunk, miközben az idő, az élet, — hol cammogva, hol rohanva — halad magától. Többen, — különösen fiatal korban — úgyszólván pazarolják az életüket, fity- tyet hányva az esztendők múlására, miközben felcseperedve bajuszt, szakállt növesztenek, fogyasztják az éveket, madármódra tovaröppentve az ifjúságot. — Mire észbekaptam, már harmincéves voltam, — írja valaki az önvallomásában, de az önmagát tettenért fiatalember, — szerencséjére — időben észbekapott és jobb irányba fordítva a szekere rúdját okosan, ember módra gazdálkodni kezdett önmaga idejével. Az életével! Tudósok, híres gondolkodók hosszúra nyúlt életük végén arról panaszkodnak visszaemlékezéseikben, hogy mennyire kevés volt az idő és, hogy mennyi minden tervük maradt megvalósítatlanul. Tervek! Akiknek nincsenek terveik, maguk szülte elgondolásaik, idejükkel sem gazdálkodhatnak jól, vaktában élnek. Ügy van ez valahogy, mint az ember, akinek üres a pénztárcája, és akit mégis arra biztatnak, hogy takarékoskodjon, szét ne szórja forintjait. Nevetséges, hiszen lenni kell ahhoz, hogy költeni lehessen. A tervek, az elképzelések, a magunk elé tűzött célok szárnyakat adnak, erősítik a reményt, önbizalmat adnak, széppé teszik a munkát. Nem teher az így végzett munka bármennyire nehéz is, de még akkor sem, ha úgy érezzük, hogy beleszakadunk. Ez benne az emberi, a nagyszerű! Ugyanakkor embertelen, keserves az, amikor valaki azt csinálja amit nem szeret, amit régen megunt és csak kényszerből, forintért robotol. • — Favágás! — mondjuk rá találóan, noha talán szójátéknak tűnhet, de a „favágás” is eltöltheti a munka örömével az embert. — Mi a foglalkozása? — Erdei favágó — És ha újrakezdené? — Akkor is maradnék a szakmám mellett! Tűnődésünkben máris kikötöttünk a hivatásszeretetnél, önmagunk életének helyes megtervezésénél. A munka öröménél! Valaki a hobbitelkén dolgozik, kapál, tesz-vesz, de- látszik a mozgásán, hogy szívesen elmenne munkája temetésére. — Nagyon utálja? — Nagyon! — Akkor miért csinálja? — Én békés természetű ember vagyok és engedtem a család kívánságának. Nem veszekszem, nem gáncsosko- dom, így aztán az óhajtott méhészkedés helyett maradt számomra ez az átkozott kert. Életünk során — talán többször is — számolunk önmagunkkal, amely sokkal keményebb, mint a mások által végzett elszámoltatás, hiszen mindenki életéből össze lehet kaparni valamennyi mérlegre valót, amely ha elégnek nem is elég, de mégis valami. Az önmagunk számvetése ennél sokkal szigorúbb! Itt nincs jóindulatú ráadás, könyörületes kézlegyintés. Itt a mérce a lelkiismeret szava. Ügy tűnik, hogy napjainkban a korábbiaknál több a céltalanul élő, az italba, a különböző bódulatokba menekülő ember, akik magukkel nem tudnak mit kezdeni és nem egyszer kártyavár módjára összedöntik azt is, amit életük során addig felépítettek. Így mennek tönkre a családok, züllenek el a szülők, lesznek földönfutóvá, otthonukból kivertek, vagy törvény útján „kiemeltek” a gyermekek, akik szüleik vétkes szenvedélyei miatt kerülnek útvesztőbe és nem egyszer megy tönkre fiatal életük. A jövőjük, a boldogságuk! Ki a felelős értük? Az utcáról felszedett fiatalokért? Porhintés lenne nem azokat felelőssé tenni, akik ki. bicsaklott életük láttán ma- guktehetetlenül tárják szét karjukat és a világgal, önmagukkal, családjukkal mit sem törődve mondják: — Nézzenek rám! Ugyan mit is tehetnék? Ma már ők is — a vétkesek — segítségére, a társadalom támogatására szorulnak, de tegnap, a lejtő elején még megálljt lehetett volna parancsolni... Az önmagunkkal való szembenézés egyáltalán nem az estébehajlott korúak kedvtelése, a sűrű tükörbetekintés csak hasznára lehet mindenkinek, az apró- cseprő kiigazítások, az irány- változtatások, a pályamódosítások megóvnak a nagy „földcsuszamlásoktól”, az élet értelmének, a boldogságának végleges elveszítésétől. Szép az élet, csak a sorompókat nem szabad átlépni és figyelmenkívül hagyni abban a hiszemben, hogy túl a záróvonalon, nyakunkba szakad a mégnagyobb boldogság. A figyelmeztetés, egymás kölcsönös jórainté- se. biztatása, ha úgy adódik; a határozott fellépés is emberi kötelességünk. A könnyű életet élők, az ügyeskedők, a munkakerülők, az iszákosok útja nem az értelmes élétet élőké, nem vezet a boldogság felé. A pozitív tartalmú lelki- állapot, a tartós öröm, a megelégedés, a belső megnyugvás, a tiszta lelkiismeret a doldogság hivatalosan bejegyzett ismertetőjegyei. A gyors szárnyakon járó idő telik valamennyiünknél, múlnak az esztendők, szaporodnak a ráncok, fájnak az ízületek, emelkedik a vérnyomás, a hölgyek hajdani szépségéről csak megsárgult fényképek árulkodnak. E gondolatok nem egy borús, esős délután szülöttei, egy kedvetlen, kenyere javát elfogyasztott ember agyában, csak azért, hogy ő is mondjon valamit, sokkal inkább odafigyeltetési szándék a hasznos életre, a boldogságra. Nem az utolsókat rúgókról van szó, nem is az öregekről, inkább az élet derekán járókról, a fiatalokról és a mégfiatalabfoak- ról, akik az élettől, — amennyiben okosan, értelmesen élik — még sokat remélhetnek. Boldogság gyere már! És a boldogság jön, csak elébe kell menni, várni és fogadni kell. Az emberi boldogság megszerzéséhez nincs recept, teljesen egyénre szabott, úgyis lehet mondani: Ki-ki a saját boldogságának a kovácsa... Szaíaq 3* Iván Szilvásvárad (Kőhidi Imre képriportja)
