Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. június 2., szombat

5.

— Ügy tűnik, ivóvíznek böviben lehetnek errefelé, hiszen a tanácsház udvarán a kútból szabadon csurog el a víz. Nem lehetne takarékosabban bánni vele?

— Artézi kút ez, ráadásul az egyetlen iható víz a faluban. Amikor nyomókutat is akartunk, fúratni, egyszerre csak elszökött... Jelenleg már a rávaló sem lenne meg. Egyébként sok mindenre nincs mostanában pénz. Bővítésre várna az óvoda, az iskola is, s elkelne például egy bentlakásos öregek napközi otthona. Jövőre megszűnik a tanácstagi csoport, elöljáróság leszünk. Bízom abban, hogy több lehetőséggel, hisz községünk megérdemelné. Mert igen összetartó, környezetüket szerető emberek élnek itt.

Az elmondottakat jó néhány elismerő oklevél is bizonyítja. Tanulságuk szerint a zagyvaszántóiak igencsak jeleskedtek a múltban is községük szebbé tételében.

S úgy látszik, ez a szépérzék itt apáról fiúra szállt. Nem csupán az orgonás kerítések, pünkösdi rózsabokros ágyások szemet gyö- nyörködtetőek, hanem ’ a helybéli általártos iskola előtere is csupa virágos.

Büszke is rá Árpád István igazgató, de arra még inkább, hogy nem csupán a külcsín, hanem a „belbecs” is épp ilyen tetszetős és tartalmas.

— Van saját tornatermünk és napközi otthonunk. Minden tárgyból rendelkezünk szaktanárral. Három éve az orosz nyelv mellett beindítottuk az angolt is. Bár a kollégáinknak nehezebb nagyobb létszámú osztályokban órát adni, de egyben öröm is. Hisz ez azt is jelenti, hogy minket még nem ért el a demográfiai „apály”. Pedagógusaink

fiatalok. Szívesen vállalnak feladatokat a tanítási órán túl is. Szinte mindegyikük részt vesz a település köz- művelődési programjában. Ki így, ki úgy: Jagodics

István testnevelő például a Selypi Kinizsi SC utánpótlás labdarúgóit edzi. Ám számít a jó „gömbérzékű” zagyvaszántóiakra is. Fiatal kollégánk nemcsak a labdarúgókat pártolja. Télen például a most virágzó iskola előterén korcsolyapályát alakított ki a helybélieknek.

Ezután az igazgató az iskola háta mögé kalauzol minket, ahol valóságos konyhakertészet tárul a szemünk elé.

— Csorbáné Brodszky Zsuzsa tanárnő birodalma. Büszkék vagyunk arra, hogy az itt termett zöldség ellátja a napközi otthon konyháját. S ami fő: vegyszermentes! Az úttörő mezőgazdászok saját maguk művelik szakköri tevékenység formájában a területet. Társadalmi összefogással a kőműves apukák vermet is építettek, hogy legyen hol tárolni a terményt télen. Különben nemcsak gyakorlatban, hanem elméletben is foglalkozunk a növénytermesztéssel.

— Tanítványom volt — mondja a tanárnő — Mitró Attila, aki jelenleg a Dobó István Gimnázium és Erdészeti Szakközépiskola elsőéves tanulója. Tavaly az országos biológia versenyen második lett. Kis munkacsoportunk pedig a Gödöllői Agrártudományi Egyetem által szervezett vetélkedőn bronz érmet nyert.

Visszatérve az iskolába, bekapcsolódik a beszélgetésbe kolléganője Jakab Józsefné, aki egyben a község párttitkára is.

— Sajnos az eredmények mellett gondok is akadnak. Tavaly november elsejétől nincs a községi kultúrház- nak igazgatója. De hála lelkes KISZ-es tanárainknak ezt nem érezte meg a lakosság. A községi közművelődés szervezésében oroszlán- részt vállaltak magukra. Iskolánk adott helyet a FIN- rendezvényeinek és a farsangi bálnak is. A szülői munkaközösséggel közösen kirándulást is szerveztek Szentendrére. Épp ezért nem volt meglepő, hogy a fiatal tanárok, óvónők, Coménius nevét viselő KISZ-szervezete a KISZ KB Dicsérő oklevelében részesült. A közelgő könyvhétre is gondoskodtak már programról, Horgas Béla írót látják majd vendégül.

— Akadnak kollégáink között lelkes lokálpatrióták is — mondja ismét az igazgató. Mester Lajos például évek óta egy falusi tájház kialakításán fáradozik. Tanulóink a honismereti szakkör keretében számos, a korabeli népélet titkaiba bepillantást nyújtó régiséget gyűjtöttek össze.

— Erre a célra alkalmas lett volna a Dózsa György út 30. szám alatti vályogból készült zsúpfedeles sza- badkéményes parasztház — kapcsolódik a beszélgetésbe Mester Lajos: — Sajnos nem jutott rá pénz. Igaz ugyan, hogy utóbb felújították az épületet, lekerült róla a zsúptető és cserepet kapott a fedél. De a mai szűkös anyagi keretek között valószínű, hogy csak ennyi marad az egész — szép ábránd — fejezi be beszámolóját kicsit szomorkásán a tanár úr.

— Pedig a tájházban szerettük volna kiállítani Bányai Istvánná kézimunkakörének munkáit is — fűzi tovább a szót Jakab Jó- zsefné.

— Ügy hallottuk a tanácsi kirendeltségen, hogy az iskola épületének a bővítése is késik.

— Valóban kicsit kinőttük az iskolát. Minden talpalatnyi helyet ki kell használni — bizonygatja Szlávik László igazgatóhelyettes, aki jómaga is e falak között tanult, s most immár itt tanít. Jobbára társadalmi munkában mi betonoztuk le a régi szárny mellett látható alapzatot. Igen sokat segítettek a szülői munkaközösség tagjai ebA gyermekek kertészete

ben is.. Anyagi támogatást nyújtott az apci Qualitál, a selypi Eternit Cementüzem és persze a helyi Zala- völgye Tsz. A megyei tanács művelődésügyi osztálya

most azzal biztat minket, hogy a jövő évben lesz rá keret. S végre felhúzhatjuk a falakat. Bízunk benne, hogy reményeink valóra válnak.

Búcsúzóul szeretnénk meglátogatni Bányai Istvánnét. — vagy ahogy az idevalósiak ismerik; Juliska nénit — a kézimunkázó asz- szonyt is. De nem sikerült vele találkoznunk.

— Valamelyik bokros tennivalója elszólította hazulról — világosít fel minket férje, Pista bácsi. — Hiszen ha csak az asszony a kézimunkaszakkört vezetné, az még hagyján, ám ő tanácselnökhelyettes, s a helyi nő- bizottság elnöke is. S ki tudná számba venni, hogy még mi mindennel foglalkozik! — dohog kedvesen bajusza alatt az öreg.

Felesége keze nyomával azonban mindenütt találkoztunk a lakásban. Hímzések, függönyök, népviseletbe öltöztetett babák, rátétes filcpárnák formájában.

Mire mindezt végignézzük, jócskán benne járunk a délutánban. Idős anyóka virággal megrakott hátival igyekszik a temető felé. Egy-két távolsági busz is befut, 5 méltóságteljes szárnycsapásokkal fészkére • száll a gólyapár. Az „időjós” macskákat igazolandó imitt-amott kéményfüstök libbennek a háztetők fölé. A hazaérkezők tavasszal talán utoljára még bedurrantanak a kályhákba.

Soós Tamás

(Fotó: Tóth Gizella)

Jó lenne tájháznak

Zagyvaszántón — az ipartelepek „hónaljában” meghúzódó kis faluban — az első élőlény „akivel” találkoztunk két iromba macska volt. Az út széli árokban ültek egymás mellett, és elme- rülten vakarták a fülük botját. A nép ismeri ezt a májusi kaparózást. Azt tartják róla, hogy ha a macska fülét veri, az idő meghűvösö- dik. Való igaz, a Nap épp, hogy csak kacsintgat a tájra, de végre megjött az aranyat érő hűsítő májusi eső is. Fellélegzett a határ. A házak mellett lila és fehér orgonafürtök bólogatnak, s a kertek alján sziromba szökkent a bódító illatú liliom is. Egyébként ilyenkor déltájban már kihaltnak tűnik a település. A főúton három idősebb asszony álldogál a kapuban, s miközben a postásra várnak, kicserélik saját híreiket is. Az egyikük épp a kertből jöhetett, elárulja a mezítelen talpához tapadó sár. Nyugdíjasok; ráérnek egy kis ebéd előtti tereferére.

A környék szinte csak a térkép szerint tartozik „szőkébb hazánkhoz”. A régebbi házak formája, az egymással bújócskát játszó utak, kicsit a szomszéd megye hangulatát is idézik.

A község főutcája mellett robog el a nógrádi vonat. A sínpár az új és a régi porták között akár természetes határnák is felfogható.

Egy villanypóznán gólyafészek.

Három esztendeje építette a madárpár. Örömmel fogadtuk, mert ez az egyetlen. Vigyázunk is rá, szeretnénk ha lakói sokáig visszatérnének — mondja a tanácsháza előtti füvet kaszáló.

— És ember vajon hány telepedett meg az utóbbi időben Zagyvaszántón? A közös tanácsi igazgatás nem szegte-e kedvét az érdeklődőknek? — kérdezzük Kiss Józsefné tanácsi kirendeltségvezetőtől.

— Kétezerszázan élnek a faluban, s örömmel mondhatom, nem nagyon kívánkozik el innen senki. Sőt, megnőtt az érdeklődés a házhelyek iránt, amelyeknek négyszögöle nálunk még mindig csak 100 forint. Határozottan gyarapodott községünk az elmúlt években. Az idevalósiak nagy része

ipari munkás, Selypen, Ap- con és Lőrinciben dolgoznak. Főleg az asszonyok elhelyezkedésében segít a helyi „Meteor” háztartási cikkeket gyártó szövetkezet, de sokan jutnak megélhetéshez, főleg az idősebbek közül a Zagyvavölgye Termelőszövetkezetben is. S mert errefelé is éppoly szorgalmasak az emberek, mint máshol: Munkaidő után — jobbára saját szükségletek kielégítésére — foglalkoznak fóliázással, növénytermesztéssel. Állatot alig tartanak. 1977-től mint társközség Lőrincihez tartozunk. Amikor meghallottuk az egyesítés hírét úgy gondoltuk, majd a közös kalapból több jut nekünk is. Ám reményeinkben kissé csalatkoztunk. Azóta csupán két utca felújítására futotta. Bár ez nem „szomszéd vár”-on. hanem az anyagi lehetőségeken is múlott. Sajnos az egyéb ellátással is bajok vannak. Van üvegezőnk, női fodrászunk, sőt egy kis butikunk is. Ám mintegy tíz éve várakozunk egy modern ABC-áruházra. A lakosok nagy része célrészjegyet is váltott, hogy könnyebben sikerüljön a fejlesztés. Aztán az áfész mégis lemondta. Mondván: túl kevés lenne az üzlet forgalma, nem térülne meg a befektetés. Sok gondot okoz a közlekedés: a helyijárat-rendszerű

buszok igen ritkán járnak, ha pedig távolságit veszünk igénybe, jóval többet fizetünk egy-egy menetjegyért.

Kis falu, kis harang

A virágok faluja — Zagyvaszántó

Teretere a porta kapujában

Jakab Józsefné községi párttitkár

Virágos házak előtt

Az egyetlen ivóvizkút