Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-12 / 110. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. május 12., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9« . »Híg; Herman Lipót cente­náriuma erman Lipót művei erman Lipót születésének [enáriutnához kapcsolódva veiből emlékkiállítás nyílt ■yöngyösi Galériában. Szántó irgy reprodukciói az eddig ; nagyközönség elé nem vitt itásokból mutatnak be néhá­Száz éve, 1884. április 24-én született Henman Li­pót Munikácsy-díjas érdemes művész, jelenkori festésze­tünk emlékezetünkben még frissen élő közkedvelt alak­ja, akinek hagyatékát Gyön­gyös őrzi. Ütja a bácskai Nagyszent- miklósról indult. Első sike­reit rajzaival a szegedi ke­reskedelmiben aratta, ahon­nét 1901-ben Budapestre a Mintarajz-iskolátoa került. Balló Ede növendékeként. Utána Müncheniben folytat­ta tanulmányait, majd a kor akkori művészeti központjá­ba, Párizsiba utazott. Első kiállításával már a világhá­ború kitörése előtt, 1913- ban jelentkezett. Rajzaiban gnnak a pénztelen, derűs­borús könnyelmű művész- életnék emlékeit rögzítette, amelyben a megbízás ritkán jött. és a pénz hamar el­úszott. A bizonytalan, egyik napról a másikra berende­zett élet leleményességre, szervezkedésre kényszerítet­te az élni akaró művészeket, akiknek keményen meg kel­lett küzdeniük a megélheté­sért, rendeléseket kellett szerezniük a polgárság tehe­tős tagjaitól, képeket, szob­rokat kellett eladniuk. Ezért alakítottak egyesüle­teket, verődtek csoportokba, művészeti irányzatok szerint és elvi alapon is. Herman Lipót látásmódja romantikus, stílusa realista volt. a természet pontos be­mmmaamamtammamma mutatásával, impresszionis­ta hangvétellel. Mitológiai és akt-kompozícióit barok­kos szenvedély fűtötte. Szé­les ecsetjárással dolgozott. Tájképei lírai hangulatúak; kisvárosi utcákat, a Bala- ton-környék árnyas ligeteit, virágcsendéleteket festett, de mestere volt az arckép­nek is. Nagyszámú műveit örömmel, könnyedén alkotta. Megnyerő festészete kiállí­tásai során sok hívet szer­zett művészetének. A felszabadulás utáni mű­vészeti feladatokhoz törés- mentesen alkalmazkodott, az ötvenes években festett, jól jellemzett portréin Kossuth - díjas tudósok. írók jelen­nek meg. de szépasszonyok is, kicsit előnyösebben, mint maga a valóság. Korát és művészetét élénk érdéklődéssel figyelte még öreg korában is. Művészet- M élméleti munkásságot is folytatott. Érzékletes képet j vázolt fel az első világhá- íj ború előtti művésztársada- I lomról, kortársai alkotásai- | ról. a nemzetközi nagysó- 'i. gokról és a festészet klasszi- ja kusairól. A művészetről vallott nézeteit, nagy isme­retanyagát szívesen osztotta meg másokkal. Szuggesztív egyéniségének vonzását min- jS denlki megérezte, aki egy­szer kapcsolatba került ve­le. Friss alkotókedvét haláláig megőrizte, távoztával egy bölcs, színes, érdekes egyé­niséggel lettünk szegényeb­bek, 1972-ben halt meg. Brestyánszky Ilona — Nyugodjék meg. kérem. — Hunyadi Ferenc va­gyok. Hunyadi Ferenc va­gyok! — kiabálta az föl­emelt kézzel. — Uram. én Hunyadi Ferenc vagyok! — újjorigott még egy utolsót, aztán lerogyott a székre. Teljesen kimerültnek lát­szott. Barna, tüskésre nyírt haja itt-ott őszülőben, az arcán kamaszos vigyor. be­ír orptadt, sovány méllén a szürke nagykabát szétnyílt. — Hol van az a kormány- nyilatkozat? — kérdezte" ellentmondást nem tűrő ko­molysággal, amitől Gábor úr megijedt, s rábökött a Pesti Hírlap 1944. április 2-i számára, éppen oda, ahol az újság nyitva volt, és ép­pen arra a cikkre, amit az imént olvasott el láthatólag a béhorpadt mellű tüskés­hajú. — Ahá, akkor ezt el kell olvasni! Ein moment... Gábor úr Faterba mellé húzódott, és a fülébe súg­ta: „Spiclinek látszik.” Fa- terka bólintott, az asztalhoz lépett és. a horpadt melLű élői élhozta a Gábor úr ál­tal Oda hélyezett féldeci ke- vertet valamint az elfo­gyasztott hosszúlépés utáni üres poharat. Az asztal a söntéspulttal szemben he­lyezkedett el, s a horpadt- mellű figyelemmel kisérte az öreg óriásbakancsba bújtatott csoszogását. ami­ből rögtön megsejtette, hogy kincstári holmihoz van sze­rencséje. Azonnyomban meg is kérdezte: — Kiszuperált az isten­adta? — mutogatott a ha­talmas bakancsok felé, majd cinkosan közölte: — Én is... — Értem kérem, értem én... — felelgetett Faterka, és odatóacsintott a fiára —, mivelhogy én ezt a'zért hor­dom, mert máris indulnom kell szolgálatba. Mivelhogy a szolgálat, az szolgálat. — Fater, akkor öltözz, majd én maradok helyet­ted. .. — Siessen, Faterka. mert az oroszok még megelőzik... — biztatta az idegen, s - mentegetőzve tette hozzá: — Nekem lehet, én bolond va­gyok1. .. Tiszta bolond va­gyok. kérem, elhihetik, de sebaj: A nevem eszembe jutott végre és ez a lényeg. Éppen az imént jutott eszeimbe, amikor kezet nyúj­tottam. Hát persze, hogy Hunyadi Ferenc vagyok, és persze, hogy bolond vagyok, s ha elmondom magának, mit értek éh ezen a kor­mánynyilatkozaton. akkor megint kényszerzubbonyt húznak rám, éppen azért semmit nem mondok. Csak éppen megjegyzem, hogy én az utolsó pillanatban értem a városba. Faterka fölvette a kincse tári katonaruhát, a katona­iköpenyt, amely szabályosan a földet súrolta, szalutált, Gábor úrra kacsintott és elhagyta a vendéglőt. Faterba távozása után Hunyadi Ferenc könnyíteni igyekezett a lelkén. El­mondta Gábor úrnak, ho­gyan tudott ő megszabadul­ni a katonaságtól... Mivel a repülőtéren állandó bom­bazáporoktól keltett tartani (ahol repülőgép-szerelőként téliesített szolgálatot), terve szerint „meghülyítette” ma­gát. A terv véghezvitele jobban sikerült a kelleté­nél, mivel a repülőgépszár- nyakait cipelő teherautó gyorsabban ment az elgon- doltnál, és kelleténél na­gyobb erővel csapódott Hu­nyadi Ferenc fejére. — Csakugyan elájultam, és valóban elfelejtettem a nevem. Ráadásul, amikor magamhoz tértem, rettene­tes dolgokat kiabáltam. Horthyt lehülye-baromoz- tam, a németekről nyom­dafestéket nem tűrő sza­vakat röpítettem a levegő­be, Hitlert Pojácakandúr­nak neveztem, majd végül vezényelve magamnak, or­dítottam, hogy: „Le ve-Ie; Le ve-le!” Végül is nem tudom miért engedtek most haza. mert reggel a kór­házban még nem tudtam megmondani a nevemet. Most meg tudom. Olyan ez, mintha újra születtem vol­na. Sőt, mintha most kez­denék csak élni! Ami igaz is, hiszen van nevem, hát élek... Gennadij Ajgi, az élő csu- vas irodalom jeles szemé­lyisége írja a csuvasokról, kultúrájukról és költészetük­ről szóló gyönyörű esszéjé­ben: „A csuvas ember, mi­előtt belép egy idegen ház­ba. megáll a küszöbön, le­veszi sapkáját és a hóna alatt tartva (mint ahogy a régi bolgár-törökök is tet­ték), így szól: »Piren kilesz«. ami azt jelenti: „Fogadjá­tok jöttünket!" „Piren kilesz” — köszönt Ajgi 1968-ban, amikor meg­jelent csuvas nyelven a „Franciaország költői” cí-.' mű antológiája. Az európai költészetet bemutató első csuvas antológia a csuvas kultúra magas színvonalát bizonyította, a költői kéz­fogás jelképe lett Baudelai­re és Szeszpel hazája közt. Villon, Verlaine, Rimbaud. Eluard és más francia köl­tők szólaltak meg csuvas nyelven. André Frenaud, Pi­erre Emmanuel több társá­val együtt lelkesen üdvözöl­te az antológia szerzőjét, Ajgit. Szóljunk röviden a törté­neti előzményekről: 1551­ben a csuvas és mari kül­döttek keresték fel Iván cárt Moszkvában, kérve őt, hogy vegye fel őket az „orosz ál­lamba’' és könnyítsen ter­heiken, a kegyetlen adókon. A csuvas nép ekkor kötötte össze sorsát örökre Orosz­országéval. Szabadságvá­gyát Sztyepán Rozin és Pu- gacsov seregében harcolva is kinyilvánította és nép- költészetében csodálatosan megörökítette. Nehéz sorsuk volt a volgai idegenajkú né­peknek, köztük a csuvasok- nak is. Kortörténeti tény, hogy Retteget Iván okkai irta elő a kazányi érseknek, hogy „fenyegetéssel ne ke­reszteljen”, „szelídséggel" és ne pedig „kegyetlenked­ve" hasson a nem orosz né­pekre. . . A forradalmár Ra- gyiscsev elszörnyűlködik azon, amit ezekkel a népek­kel művelnek a cári Orosz­országban, a „népek börtö­nében”. A nemzetiségek sor­sa, köztük a csuvasoké is csak 1917 után változott meg gyökeresen. 1767-ben keletkezett es jelent meg az első anonim csuvas vers, amely n. Ka­talin kazányi látogatásának tiszteletére íródott. A 18. szazadból még nenány csu­vas nyelvű anonim vers lá­tott napvilágot, es megkez­dődött a csuvas nyelv tanul­mányozása. szótárak össze­állítása, hogy már a 19. században magyar nyelvé­szek, Beguly Antal és Bu- denz Józsej munkái is meg­jelenjenek a csuvas nyelv­ről és kultúráról. Ivan Jakovlev nevéhez fű­ződik a csuvas írásbeliség nagy reformja, a csuvas irodalmi nyelv felvirágzá­sának új korszaka. Róla ír­ta Lenin: „Rendkívüli hős lélek volt ez az ember”. A csuvas írásbeliség Jakov­lev előtti százéves pe­riódusát „Jakovlev előt­ti korszaknak” nevezik. 1868-ban Szimbirszkben is­kolát nyitott még diákfejjel, tanítványokat toborzott maga köré. Tanítva tanult, beiratkozott a kazányi egye­temre, de onnan is figyel­te iskolája sorsát. Az egye­temi stúdiumok idején 1. N. Uljanov (Lenin apja) vál­lalta magára Jakovlev csu­vas iskolájának gondjait. 1875-től a szimbirszki isko­la a csuvas kultúra és iro­dalom központja lett. Itt született meg az igazi csu­vas irodalom, etnográfia, történelem, zene és festészet. A csuvas társadalmi és kul­turális élet nagyjai kerültek ki ebből a nagy szellemi centrumból. Itt jött létre az új csuvas írásbeliség is, 1871—72-ben az orosz ábécé (kirillica) alapján, kiegé­szítve több grafikai jellel. Az új írásmóddal alkotott ábécét a nép csak „Jakov- lev-ábécé”-nek nevezte. Csu- vasra fordították a Bibliát, Puskint, Tolsztojt, Lermon- tovot. több egyházi és tudo­mányos könyvet ültettek át a csuvasok gazdagodó nyel­vére. Nyikoláj Asmarin 17 kö­tetes szótárt készített a csu­vas nyakról, nyelvjárások­ról. életről. Joggal nevezték ezt a hatalmas művet orosz és csuvas tudósok „a csuvas élet enciklopédiájának”. Nagy elismeréssel szóltak Asmarin munkásságáról olyan kiemelkedő tudósok, mint F. E. Kors,. Georg Ramstedt, Rasjamen, vagy Munkácsi Bernát és Mészá­ros Gyula... Jakovlev tanítványainak áldozatos munkája nyomán vált a csuvas nyelv már 1917 előtt az oktatás, az iroda­lom, az egyházi szertartá­sok és imák nyelvévé. Egyet­len nemzedék hozta létre a csjjvas irodalmi nyelvet, amelynek alapjává az alsó csuvas nyelvjárás az ún. anatri lett. Jakovlevet (1848—1930) nyolcvanéves korában joggal köszöntötték tanítványai ,,Minden csuva­sok atyja’-ként, a „csuvas kultúra pátriarchája”-ként. A csuvas értelmiség képvi­selői mindmáig minden ta­vasszal összegyűlnek Iván Jakovlev moszkvai sírjánál, hogy leróják kegyeletüket és erőt merítsenek példaképük „lelki hagyatékából”, ame­lyet így összegezett a nagy előd: „Legyetek barátságo­sak és szerények. . . Mindig haladjatok előre a kijelölt úton, s a többieknek js se­gítsetek bevenni a magasla­tokat. Aki elsőnek emelke­dik fel és már szilárdan áll. nyújtsa segítő kezét a lemaradóknak. . .” .A jakovlevi szellemi örök­ség forrásait az íratlan csu­vas erkölcsi kódex pontjai alapján így összegezte „Há- laádó ének”-ében G. N. Vol­kov: „Jóságos mosolyra fe­lelj csodálatos dallal. Ha közmondást hallottál, válaszul modj mesét. A kézfogást viszonozd erős öleléssel; Megkínáltak tejjel — válaszod legyen vacsorameg­hívás, Ajándékba kesztyűt kaptál cserébe adj fekete bárányt, Segítettek sövénykerítésed javításában — építs érte házat. Anyád gondoskodására tenyered tüzén süss palacsintát, Elestél, felemeltek — add értük életed, Ha halotti torra hívtak, részeg könnyet ne ejts, Dajkáld a szegény árvákat, dallal vigasztalj ..." Ezt a szellemiséget vitte to­vább K. V. Ivánov, az első kiemelkedő csuvas költő, drámaíró, műfordító, festő, történész-etnográfus, aki nagy ígéretként 18 éves ko­rában. 1915-ben halt meg tuberkulózisban. A csuvas költészet korai, „ivanovi’ periódusában , a csuvas nép világnézete, lel­ki-erkölcsi arculata legjob­ban az ún. „vendégváró da- lok”-ban tükröződött, ame­lyek évszázados hagyományt sűrítettek magukba, nemze­dékek lelki gazdagságát, ta­pasztalatait hordozták és a nemzetségnek, a falukö­zösségnek, az egész népnek a lelki-szellemi közösségé* fejezték ki. A szovjethatalom lehe­tővé tette a csuvas kultúra megújulását, csuvasföld új­jászületését. 1920-ban az OSZSZK Népbiztosok Taná­csa rendeletére — Lenin irá­nyításával — lérehozták, majd 1925-ben újjászervez­ték a Csuvas Autonóm Szovjet Szocialista Köztár­saságot. A „csuvas szó és föld” feltámadásában és gya­rapodásában töretlenül hitt Mihail Szeszpel (1899—1922). A forradalmár csuvas költő rövid ideig a Csuvas Auto­nom Terület egyik legkie­melkedőbb Komszomol- és oártaktívája volt. Mindössze 23 évet élt, de zsenialitása révén a csuvas költészet klasszikusa lett. Forradalmi újító volt a költő kép. gon­dolkodás és eszközök terü­letén is. A nálunk is ismert késői költőutód, Gennadij Ajgi így ír róla: „Mély in­tuitív megérzéssel dolgozta ki a csuvas nyelvben a kü­lönféle hangsúlyok és kép­zésük törvényének rendsze­rét, s ennek alapján megal­kotta a csuvas költészetben a szillabikus verselést fel­váltó szillabikus-tonikust. Az új verselés erősen közelítet­te a csuvas költészetet az oroszhoz, ezen keresztül pe­dig a világirodalomhoz; köl­tői nyelvünk képes lett be­fogadni a legújabb európai költészetet is.” Szeszpel személyében a csuvas költészetben meg­jelenik a személyiség, „a szubjektív princípium”, amely képes magába olvasz­tani a közösség sorsát, vál­lalni gondját és kifejezni jövőhitét. Minőségileg újí­totta meg a korábbi „közös­ségi-kollektív” világnézetet, amely egészen a részletek­ig hatoló egységes esztétikai -etikai nézeteivel jellemző volt a csuvas kultúra min­den területére. Szeszpel vállalta a for­radalmat,. „acélhit”-tel hitte, hogy a forradalom átalakít­ja a csuvasok életét, meg­újítja kultúrájukat. Lobogó hitéhez jól illet a „futuris­ta”. „impresszionista” jel­legű költői nyelv, az - erő­teljes stílus és képalkotás. „Antropológiai” metaforái­ban mutatja fel „szívét”, az élet tragikumát. Mindvégig hű marad a" nép sorsához —, Majakovszkijtól, korai futu- . rista korszakától 'is eltérő­en, de a mi József Attilánk­hoz hasonlóan! — Szeszpel sohasem Idealizálja a tra­gikusát és elkerüli a sze­mélyes-szenvedélyes pátosz buktatóit, a mesterkéltség csapdáit. Mindvégig hitte, hogy „Eljön az az idő, mi­kor a csuvas nyelv erejével vasat fog zúzni, izzó szénné, vörös-edzett acéllá lesz, s kihívja még a villámok tü- zét is.” Sorsa tragikusan rövid al­kotópályát szabott ki szá­mára. Rosszakarói megrá­galmazták, kizárták a párt­ból. ezért lett a hatalmas ország vándora. Életének utolsó éveit Ukrajnában töl­tötte. A Volga mentén 1921—22-ben iszonyú éhín­ség tombolt. Fájdalmasan írja önéletrajzi feljegyzé­seiben: „Hazám, hazám, a pusztulás szélén állsz”. Szeszpel az Ukrajnában lét­rejött, az éhezők megsegíté­sére alakult bizottságban dolgozott irányítóként. Lát­ta 1922. januárjában a Vol- ga-vidékéről az éhhalál elől menekültek ezreit, akikből sokan az erős hidegben az utcán fagytak meg. A mezít­lábas, sebhelyes emberek százai az éhségtől végel­gyengülésben pusztultak el. 1922. júniusában, élete mélypontján egy kis ukrán faluban, nem messze Cser- nyigovótól Mihail Szeszpel öngyilkos lett. Beteljesedett rajta a közép-kelet-európai költősors, de élete példájá­val és műveivel örökül hagyta jövőreményeit. Hitének, elkötelezettsé­gének örökösei közt kiemel­kedő személyiség Peder Hu- zangaj (1907—1970), Jakot Uhszaj (1907—), Vaszlej Mit­ta (1908—1957), Gennadij Ajgi (1934—) és mások. Mihail Szeszpel szobra Egerben, a csuvasok fővá­rosáról elnevezett lakóne­gyedben áll. A költő cirill- betűs nevét, életének szüle­tési dátumát és halálának évszámát olvashatjuk csu­pán a költő egri szobrának oszloprészén. A magyar és a szovjet barátság, az egri és a csuvas baráti kapcso­latok szelleméhez illő és méltó volna, ha Szeszpel eg­ri szobra mellett egy kis emléktábla jelezné, kinek is állítottunk emléket a Cse- bokszáriból kapott ajándék­szoborral. Így az emléktáb­lára rákerülhetne Mihail Szeszpel latinbetűs neve is. így a kétnyelvű névfelírás mindnyájunk számára, és minden Egerbe látogató tu­rista számára olvasható és érthető lenne. Ez lehetne a méltó válasz Szeszpel szavaira: „Pirin ki­lesz — Fogadjátok jöttün- ket!" Cs. Varga István Szeszpel és a csuvas irodalom

Next

/
Thumbnails
Contents