Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-10 / 108. szám
4. Ünnepi hangverseny Egerben Lassus, Bartók, Kodály, Haydn, Bárdos Lajos, Smetana, Novikov és Berlioz művei csendültek fel többek között azon a koncerten, amelyre az egri IX. számú Általános Iskolában került sor a fasizmus felett aratott győzelem 39. évfordulója alkalmából. A nagyszabású ünnepi hangversenyen fellépett az l. a 6. és a 9. számú Általános Iskola énekkara, az egri Szimfonikus Zenekar, a Dobó István Gimnázium, valamint a Szülök-Nevelök és a Heves megyei Építők Kórusa is. (Fotó: Perl Márton) A BERZE GIMNÁZIUM 350 ÉVE (3/1.) „A szüleim is itt ...” Beszélgetőtársaim negye, dikesek, két lány és egy fiú. (Ez az arány tükrözi a női nem kétharmados többségét a gimnáziumban). Véletlenül valamennyien egészségügyi pályára ké. szülnek: Kecskés Zsuzsanna orvos, Német Erzsébet védőnő, Miklós Csaba pedig állatorvos szeretne lenni. Az iskolatörténet - tétel Az ember nehezen tudja elképzelni, milyen hosszú idő is az a 350 év. Az évszámokat ésszel fölfogja, de azt már kevésbé tudja érzékelni, hány nemzedék is követte egymást, míg elszálltak a hosszú évszázadok. A gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumot 1634-ben, három és fél évszázaddal ezelőtt alapították. „Mélységes mély, a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” — teszi fel a kérdést Thomas Mann, a József és testvérei című regényében. Valóban: beleszédülhet, aki hirtelen lepillant ebbe a „kútba”. Induljunk hát mi most a jelenből, azokat kérdezve a jubileumról, akik ebben az esztendőben lépnek ki végleg az iskola kapuján. Kecskés Zsuzsanna: — Mindig éreztük a múltat — Mit jelentettek az is. kólában a hagyományok, különösen ez a nevezetes jubileum? — Mindig éreztük a múltat, elég volt szétnézni a folyosón, végighaladni az emléktáblák között, máris megcsapott valami a régi időkből — kezdi Zsuzsa. A nagy nevek, a példamutató sorsok megragadták fantáziánkat. Engem különösen Bugát Pál munkássága érdekelt, pályaválasztásom miatt. Még érettségi tétel is az iskola története, s bizony szívesen húznám. . . Szinte nem is kell tanulni, belénk ivódtak az arcok, a történelmi pályát befutott diákelődök. — Valahogy nagyon ősz. szejött nekünk ezekkel a jubileumokkal — folytatja Erzsébet. — Például amikor úttörők voltunk, a szövetség ünnepelte évfordulóját. Olyan érzés ez, mintha a vállunkon lenne egy súlyos kő, egész évben nyomasztott, adott elfoglaltságot. De hát legtöbbjét szívesen csináltuk, hiszen sokunknak a szülei is itt tanultak. — Inkább öröm azért mindez — vág közbe Csaba, — mivel részesei vagyunk egy olyan eseménynek, amely sokáig emlékezetes marad. Mindig elmondhatom : akkor ballagtam amikor 350 éves volt a gimnázium. Az emlékkönyv, az érem, a személyes részvétel — értékes emlék, értékes ereklye marad. A gimnazisták és a város — Milyen a középiskola és a város kapcsolata, jó volt.e itt diáknak lenni? — Mindig úgy éreztük, figyelnek ránk — folytatja Zsuzsanna. — Amikor KISZ-küldöttgyűlés volt többen kifogásoltuk, hogy nincs elegendő szórakozási lehetőség a városban. Azóta gazdagodott a kínálat, a diákcentrum, a Mátra Művelődési Központ mozija — vagy mondhatnék mást is — sok vonzó elfoglaltságot kínál. Vagy legutóbb, amikor a tablóinkat elhelyeztük a kirakatokban, nagyon sokan megálltak: nézték, bírálták azokat. Gyakran léptünk fel ünnepségeken a kórussal, vagy más formában. Igényelték, várták a jelenlétünket és ez valóban jó érzés volt. — Ha befejezik néhány év múlva a tanulást egye. temen, főiskolán, szívesen vissza jönnének.e? Egymásra néznek, majd rövid habozás után így válaszolnak: — Hát ha valami közbe nem jön, a szerelem, vagy más „eltérítés” akkor bizony szívesen hazajönnénk. Az útravaló — Mégis, mire emlékez, nek legszívesebben, milyen útravalót adott az alma mater? — Az osztályom nagyon sokat adott — válaszol Zsuzsanna. Nagyon jó közösség alakult ki a négy esztendő alatt. A sok közös elfoglaltság, kirándulás, klubdélután összehozott bennünket, sokan szerepeltünk az iskolai énekkarban is. Most, hogy a szalagavató ilyen jól sikerült, nehezen búcsúzunk majd egymástól. —- Mi is nagyon sajnáljuk, hogy elszállt a négy év, és nem maradhatunk tovább együtt — mondja Erzsi. — Jellemző volt ránk, hogy hozzánk szívesen jött mindenki, a felsősök sem éreztették velünk soha, hogy mi csak kis elsősök vagyunk. Igaz, idén mi sem figyelmeztettük állandóan a nálunk fiatalabbakat, hogy mi vagyunk a „nagy negyedikesek”. Ez általában is igaz az iskola hangulatára. A demokratizmus a titka a sok jónak, amit elmondhatok. Egyre jobban fáj, hogy búcsúznunk kell egymástól és a gimnáziumtól, tanárainktól. — A mi osztályunkban — veszi át a szót Csaba —, nem volt egyszerű az össze- rázkódás. Elég vegyes volt a társaság, az elején klikkek formálódtak, amelyek nehezen oldódtak fel. Talán csak a másodikos osztály- kirándulásunk hozta meg a felszabadultabb kapcsolatokat. Valahogy úgy alakult, hogy mindenki saját útjait járta, különböző tanulmányi versenyeken, vagy a sportban keresve a sikert, de azért végül is egymásra is jutott időnk. Mi ezt az összetartó, mégis az egyéniségeket. a tehetségeket támogató, felröptető szellemet visszük magunkkal. ★ Végszóra érkezik Márta Ferenc igazgató, aki — megerősítve, hogy megfelelő az önismeretük ezeknek a fiataloknak — részleteket olvas föl az itt képviselt három osztály jellemzéseiből, amelyek a ballagási ünnepségen hangzanak majd el. Az A.sok „táncos. lábúak, vidámak”, a C-sek „kritikus szelleműek, jó egyéni eredményeket értek el”, a D.sek „vidámak, néha rakoncátlanok és összetartóak”. Megannyi jó tulajdonság, amelyhez — ha néha észrevétlenül is — az iskola szelleme segítette ezeket a diákokat. Lehetőséget teremtve arra, hogy a 350 éves vén gimnázium falai között hasznosan és vidáman tölthessék el a négy évet. Ez a szellem voltaképpen soha nem öregedhet meg, mivel mindig újak és újak viszik tovább a hagyományt, népesítik be az osztálytermeket. így maradhat a Berze gimnázium örökifjúként a szülők, gyerekek, nagyszülők és unokák — a külön, böző nemzedékek felnevelője — évszázadokon át. Miklós Csaba: — Mindez sokáig emlékezetes marad Német Erzsébet: — A titok nyitja a demokratizmus Gábor László A ma jellemző taneszköze: a számítógép (Fotó: Kőhidi Imre) Bán Zsuzsa: 11/2. Soha olyan nem történt még vele, hogy idegen fiú megszólította, s ezzel együtt különösen először fordult elő, hogy ilyen rövid ismeretség után hajlandó volt eljönni vele ebbe a völgybe. Gyuri ismerte a helyet, azt mondta, gyönyörű, látnia kell. Ültében nézegetett mindenfelé, a völgyet ölelő erdőszéleket is alaposan szem- ügyre vette, de a fiú nem volt sehol. Csak az óriási csokor mit akkor szedhetett, amikor ő elaludt. Búcsú helyett. Nem volt kedve felállni. Gondolkodnia kellett azon, ami történt, s hogy mi változott az életében? Nem attól, hogy először ölelte valaki, hanem mert tudta, hogy a fiú emlékét, arcát, hangját nem tudja kitörölni az emlékezetéből. Elképzelte, hogy visszamegy az ösvényen az országúiig, felszáll a buszra és visszamegy a városba. Éli tovább a korábbi életét — de hogyan? — Eljön-e a nap, amikor kitörli magából ért a napot és a fiút? — Én csúnya vagyok — mondta neki, amikor itt a réten átölelte. — Honnan veszed? — kérdezte a fiú. Mindenki mondta, én is tudom. Csúnya vagyok, és soha nem tetszettem senkinek. Hagyj, ne bánts! — Hiszen szeretni akarlak! — nevetett a fiú. — Engem nem lehet szeretni, mert nem tetszem senkinek. — Nem igaz! Most szép vagy! Rád süt a nap, olyan illatod van, mint ennek a rétnek. Nem igaz, szép vagy, szép vagy! — Mondtál valamit arról — szakította ki magát a fiú karjai közül a lány —, hogy az embereknek szeretni kell egymást. Te biztosan azért hoztál ide. Hogy engem is szeressen valaki, s hogy beteljesüljön, amiben hiszel, amire vágysz. Ügy értem, a szeretetről. — Ne légy kishitű, és ne akarj mindent tudni! — mosolygott a fiú. — Gyere hadd szeresselek, engedd, hogy átöleljelek! — De az általános nagy szeretet jegyében... itt elakadt, mert valahogy elgyengültek a térdei. Nem kellett volna egyfolytában a fiú kék szemébe nézni. Akkor nem történt volna meg. Múlt a délután, és hűvö- södött. Eszébe jutott a nagy festett virág a fiú vászontáskáján, meg a farmermellény hátán... Szeretni kell egymást. .. Felállt, letisztította a ruháját, és kezébe véve a hervadásnak indult vadvi- rágcsokrot, elkezdte körbejárni a rétet, közben a csokor fogyott. Szórta szét a hullámzó fűre a halott virágokat. A nagy általános szeretet. .. — mondta félhangosan. Szeressük egymást. .. Ma is egy csúnya lány, jövő héten is egy. Hogy nekik is jusson valami... Furcsa. Egy sziklás szakadékhoz ért, melyet tüskés kökénybokrok takartak messziről. Közvetlenül a völgy peremén, és az erdő szélén volt. Nem annyira széles, mint amilyen mély. Az utolsó virágokat oda dobta bele, aztán utánuk hajolt, hogyan hullanak a mélybe egyik kőről a másikra verődve.' Már tudta, nem bírja kitörölni magából a fiút. Ha visszamegy a városba, keresni fogja, éjjel, nappal. S ha véletlenül megtalálja? Ki tudja, nem egy másik csúnya lányt fuvaroz-e éppen a völgybe a nagy szeretet jegyében? Amilyen kedves, kék szeme van, az sem lehetetlen, hogy meglátva az ő fájdalmát, kettejüket vinné ki egyszerre... — Boglárka! — Hogyan hangzott ez az ő ajkáról. Milyen édesen! Hogyan lehet továbbélni nélküle? A kökénybokor, úgy látszik, életmentő szerepet akart vállalni, feleslegesen. Végigkarcolva a bőrét, ruhájánál fogva kis híján fent tartotta a szakadék fölött. De a súly alatt lehaj- lott az ág, és elengedte végül. A rét fölött akkor ragyogott fel a lebukó nap, fényesen. Ezernyi névtelen virág színeslett a fű között, és magasan fent az égen, fehér felhőfoszlányok ' úsztak a hallgató hegyek felé. (VÉGE)
