Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. május 19., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM HHBBSHBHHHHUHHBHH [ár kultúra ünnepe Május huszonnégyedike a bolgár művelődés, kultúra és irodalom, a szláv írásbeliség és a bolgár sajtó ünnepe. Ez a tavaszi nap a szláv — és így a bolgár — történelem két kimagasló alakjának nevéhez kapcsolódik. Cirill és Metód, a szláv apostolok tizenegy évszázaddal ezelőtt megteremtették a szláv írásbeliséget. Ábécéjük az oroszok, ukránok, beloruszok, bolgárok, szerbek által használt cirdllbetűs írás alapja, sőt ma ezzel ír — az észteken, letteken, litvánokon, grúzokon és örményeken kívül — a Szovjetunió valamennyi népe és Mongólia lakossága is. A bolgár barátaink ünnepét köszöntő három vers szerződ a Targoviste megyei lap, a Zname na ko- munizma munkatársai, akik a publiöisztika mellett sikerrel forgatják tollúkat más irodalmi műfajokban is. A grafikák Sztefan Ku- carov (1916—1944) alkotá' sai. A művészt szoros szálak fűztek Targoviste megyéhez: tanulmányait a megyeszékhely gimnáziumában végezte, 19444>en pedig a megye területén működő Csavdar partizáncsapat tagja volt. (A bevezetőt írta és a verseket bolgár eredetiből fordította: Zahemszky László) — Eszkimópuszi! — mondja apu. Csinálják. Dörzsölik orrt az orrhoz. Apu feláll. — Még! — kiáltja Balu könyörögve. Apu felkapja Balut. Hatalmas eszkimópuszi a magasban, aztán felemeli a feje fölé, ameddig a kezét nyújtani tudja. Balu az ablakok között repked. Apu kiscsoportos lett. Egészen kicsi. Balu most nagycsoportos. Egészen nagy. Kacagnak. Balu gurgulázva, apu nagyon hangosan, jóízűen. Balu ismét a földön. Közepes csoportosan. — Menjünk — mondja apu. — Jössz? — Vigyél — kérlelj Balu. — Én viszlek, de kinevetnek. Te már közepes vagy, nem? Balu beleegyezik, már nem huzatja magát, faleveleket sem rugdos, kézenfogva mennek — nagy kézben a kicsi, de a méretek különbözősége ellenére is nagyon jól összeillik a két marok —, mennek a sárguló lombú fákkal szegélyezett úton. Kétoldalt sírhalmok, kőkeresztek, síremlékek, elszáradt koszorúk vázai, friss és régi virágok, zöld borostyánzuhatag. ütött a sírhalmok között csendesen matató öregasszonyok feketében, mozdulataik a megnyugvásé, néhol, a távolban halk beszélgetések, csak szófoszlányok és csend, mindenütt csend, körös-körül. Ok ketten, kézenfogva mennek. Egy piciny meleg kéz a nagyban. Balu szólal meg. — Apu. Ki az a nagyi? — Az én anyum. — Az anyu? — Nem. Az anyu az én feleségem. — Az más? — Más. Egészen más. Balu megáll, visszahúzza aput. — Neked is van anyud? — kérdezi elcsodálkozva. — Volt. — Most akkor nincs? — Nincs. Azaz... — apu meggondolja magát, nem folytatja. — Hol van az anyud? — Itt. — Ebben a kertben? — Igen. Hozzá megyünk. Mindjárt meglátod. — Meglátogatjuk? — Meg. — Süti lesz? — Ha meglátogattuk. Utána. — Akkor siessünk. — Balu húzza aput. Apu felveszi Balut, és viszi a sirok között, szűk helyeken lépdel, kanyargósán egy kicsit bizonytalanul. Néha megáll, tájékozódik, aztán határozottan egy sírhalom felé tart. Megáll a sírnál, Balut leteszi a földre. A sír pontosan olyan, mint a többi sír, se ápoltabb, se ápolatlanabb. Műkősíremlék, rajta hamis márványtábla, név és évszámok aranyozott jelei. Akár a szomszédokén, meg mindenütt körben, ösz- szetéveszthetően. Apu most ugyanúgy viselkedik, mint az öregasszonyok: matat a síron, elszáradt virágokat rendezget, gyomlál, de csak találomra, felületesen. Balu áll és nézi aput meg a sírkövet. Apu, mintha véletlenül lenne, megsimítja a hamis márványtáblát. Elgondolkozik. Balu figyel. Apu hirtelen feleszmél. — Itt vagyunk — mondja. — Hol? — Nagyinál. — És a nagyi? Azt mondtad, látogatjuk. — Itt lakik. Eltemették. — Miért temették el? — A nagyi meghalt. — Ki lőtte le? — Nem lőtték le. Meghalt. — Aki meghalt, azt lelőtték — mondja Balu meggyőződéssel —, én láttam a tévében. — Ugyan, Balu. Ez butaság. Balu hallgat, nem érti, ez se nagy, se kicsi, se közepes. Apu zavartan igazgatja az elszáradt virágokat, aztán hirtelen felemeli Balut, félszegen biccent a hamis már. vány táblának, és újra kanyargósán lépked a sírok között. Amikor kiérnek az útra, rögtön leteszi Balut. de Balu megkapaszkodik a nyakában, nem engedi el aput. — Na?! Mi a baj? — kérdezi apu. — Ugye, apu, te meg anyu sose mentek a tévébe bele? Balu öleli apu nyakát. Nagyon szorítja. Georgi Ivanov: Szülőföldem Barna gyürkés meleg cipóként hívogatsz hajnali búzaföldre — s én fulladásig ittasultan hágok-tiporok a zsenge zöldbe. Érzem erőm, hogy felröppenjek a madarakkal a tornyos égbe, s aztán leszálljak szívem szerint megölelni téged lázban égve. Benned a búza kalászt bontott, füvedben pacsirta fújja dalát, és mindebből oly erő árad, hogy nekem le kell heverednem rád. Hajdanában te csaltad ide Aszparuh kán bátor harcosait — sokszor ömlött itt a bolgár vér, és bolgár maradt mindmainapig. Szabadság tüzei égtek erre, e föld lágyan bölcsőket ringatott, erre mindig szilaj volt a tánc, e föld bút-bajt, sebeket gyógyított. Gyöngéd, meleg, lágy ölelésed és nyári égboltod napsugara ma is mesés gyümölcsöt érlel, és tőlük lesz buja a gabona. Tekintetem büszkén körbejár, ébresztgeti tág térségeidet. És te mint egy illatos cipó hivogatón felém integetsz. Zeliha Szeidova: Vagyok fürge forrásvíz, vagyok vágyás vonzalom, vagyok csönd-fúró kiáltás, öröm, anyaföld, fájdalom, heves hit, hűség, hívó szó, térés tereken röppenő madár, Atanasz Kóev: Fény Az égboltnak ki kell derülnie a legkékebb, kristálytiszta napon, s e ragyogásban el kell tűnnie az erőszaknak, melynek súlya nyom. S akkor: lépkedjek gyermekzsivajban, s míg köröttem a víg zene-bona, váljak ifjúból férfivá újra meg újra — vége ne legyen soha. Mezítláb fussak a köveken, amikor mókázni van kedvem, s utánam kislány füttyögessen, mint a rigó: huncut-szerelmesen. Villózzék a nevetés fénye! Rengjen a kacagástól a világ! Derűs kékjét borítsa ránk a béke: s akkor az élet legyőzi a halált. A nő lihegő lehelet, élet és nyár, szekfü, szerelem, szökőár, nap-nevetés az égbolt kékjén, a fényesség antennája — egyszerűen: Éva lánya!... Nemzetiségi magyar irodalmak Romániai magyar irodalom A romániai magyar irodalom a nemzetiségi élet keretei között jött létre, s mint ilyen egyfelől a romániai társadalmi valóságra, másfelől a magyar kultúra egyetemes hagyományaira támaszkodik. Ezen a hagyományon belül különleges szerepet ad az erdélyi tradícióknak. Ezek a tradíciók józan történelmi realizmusra, illetve az együttélő nemzetek kultúrájának megbecsülésére intenek. Több mint hat évtizedes fejlődése során értékes örökséget halmozott fel ez az irodalom, olyan költői és írói életműveket — például Áprily Lajos. Dsida .Jenő, Kós Károly, Kuncz Aladár és Gaák Gábor munkásságára gondolok —, amelyek máig ható érvényességgel fejezték ki az erdélyi magyar progresszió nemes törekvéseit. A nemzetiségi irodalom újabb — a felszabadulást követő — korszakának is már em- beröltőnyi története van. Nemzedékek léptek fel. irodalmi irányzatok fejlődtek ki, kulturális intézmények szerveződtek ez alatt az idő alatt. A romániai magyar irodalom fontos szervező ereje a Kriterion Kiadó, amely Domokos Géza irányításával sorra jelenteti meg ennek az irodalomnak a klasszikus és modern alkotásait, az erdélyi magyar nép- költészet emlékeit, irodalom- és művelődéstörténészek, nyelvészek, társadalomtudósok műveit. Mellette a folyóiratok és lapok vállalnak igen nagy organizációs feladatokat, így az Ütünk című kolozsvári hetilap, a Korunk című ugyancsak Kolozsvárott megjelenő tudományos és művészeti folyóirat, az Igaz Szó című marosvásárhelyi irodalmi folyóirat. A Hét című bukaresti társadalmi, politikai és művelődési hetilap. A felszabadulás utáni első évtizedekben még a két világháború közötti korszak jeles íróegyéniségeinek volt vezető szerepe: a költészetben Bartalis János, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Méliusz József, Szabédi László, Kiss Jenő és Horváth István, a prózairodalomban Tabéry Géza, Molter Károly, Kacsó Sándor, Kemény János, Bözödi György, Asztalos István és Nagy István, a műfordításban Pranyó Zoltán, az irodalomkritikában Gaál Gábor, Balogh Edgár és Csehi Gyula munkássága hozta létre a legnagyobb értékeket. Hozzájuk csatlakoztak a nemzetiségi irodalom mai „derékhadának” képviselői: a költészetben Kányádi Sándor, Székely János, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Bodor Pál, a prózában Sütő András. Szabó Gyula, Panek Zoltán, Deák Tamás, Huszár Sándor, az irodalmi szociográfiában Beke György. Majd őket követték a hatvanas években a Forrás című könyvsorozatban jelentkező írók: a költészetben Szilágyi Domokos. Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Király László, Farkas Árpád, Szőcs Géza, Bállá Zsófia, az elbeszélő irodalomban Bálint Tibor, Szilágyi István. Csiki László, Pusztai János, a dráma- irodalomban Kocsis István és Lászlóffy Csaba. A romániai magyar költészet a korábbi erdélyi líra történelmi érzékenységét és közösségi hangját folytatta, a népi hagyományokat éltette tovább, ugyanakkor igen nagy szerepet adott a modern költészet, nemegyszer az avantgarde formanyelvének. Szép példája ennek a szintetikus — az egyetemes magyar líra és a világköltészet különféle irányzataiból táplálkozó — költői modernségnek Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár alkotó munkássága, Kányádi a nemzetiségi és történelmi tapasztalatok költője, Szilágyi a modern ember tragikus felismeréseit szólaltatta meg. Lászlóffy az avantgarde eszközökkel dolgozó intellektuális lírát képviseli. A prózairodalom ugyancsak az erdélyi elbeszélő hagyományok és a modern irodalmi törekvések nyomán tájékozódik. Az idősebb nemzedék írói — Nagy István, Balogh Edgár, Kacsó Sándor — főként emlékirataikkal hívták fel a figyelmet magukra, ezekben a memoárokban a nemzetiségi közélet és irodalom közelmúltjával ismerkedhetünk meg. Nagy szerepet kap a személyes tapasztalatokra épülő lírai-szociográfiai irodalom, ennek klasszikus képviselője Sütő András beszámolója: az Anyám könnyű álmot ígér. Bálint Tibor népszerű, regénye: a Zokogó majom ugyancsak személyes élmények nyomán idézi fel a kolozsvári magyar szegénység egykori életét. Szilágyi István Kő hull apadó kútba című műve analitikus lélektani és társadalmi regény, Pusztai János A sereg című regénye pedig egyéni mítosz formájában idézi fel a kelet-európai történelem tapasztalatait. Jelentős mértékben fejlődtek az irodalom más területei is. Az erdélyi magyar történelmi dráma — nevezetesen Sütő András Csillag a .máglyán, Székely János Vak Béla király és Kocsis István Árva Bethlen Kata című művei — a magyarországi színpadokon is szép sikert arattak. A nemzetiségi esszéirodalom — például Méliusz József, Balogh Edgár, Gáli Ernő és Szász János írásai — a romániai magyarság fontos történelmi tapasztalatait világítja meg, az irodalomtörténetírás és az irodalomkritika — Marosi Péter, Gálfalvi Zsolt, Kovács János, Kántor Lajos. Láng Gusztáv, Cs. Gyimesi Éva művei — pedig a romániai magyar irodalom önismeretét. és ezzel további fejlődését alapozza meg. Pomogáts Bél»
