Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-20 / 93. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. április 20., péntek Színházi levél Nevessünk — magunkon A megfontoltság jegyében Mit ígér oktatásügyünk holnapja? Töprengés — országgyűlés után A téma — s ez egyáltalán nem túlzás — régóta foglal­koztatja a teljes hazai köz­véleményt. Érthető, hiszen a ma felnőttéi számára nem lehet közömbös, hogy meny­nyire felkészült stafétavál­tók követik őket, azaz a tö­rődést a felelősségérzet szüli. Ez akkor is igaz, ha az iz­galmas gondolatkörrel kap­csolatban azok is véleményt nyilvánítanak, akiknek ille­tékessége, tájékozottsága erősen vitatható. A fontosságot egyébként az is jelzi, hogy a legutóbbi országgyűlés is taglalta, ele­mezte, méghozzá nagy ér­deklődés közepette. Józan mérlegelés A Művelődési Miniszté­rium az előkészítés hosszú szakaszában jó úton járt, alaposan tájékozódott, ez a magyarázata annak, hogy lényegében nem rugaszko­dott el a valóság talajától. Elképzeléseit korábban széles rétegekkel megismer­tette, nemcsak kíváncsi volt a pedagógusok meglátásaira, hanem össze is gyűjtötte, s értékének, rangjának meg­felelően kezelte azokat, hoz­zájuk idomítva megelőző, kissé íróasztal-fogantatású nézeteit. Helyzetfeltárása ezért lett életízűvé, hitelessé, igazzá. A fejlesztési program ki­dolgozásakor figyelembe vet­ték — ez mindenképpen di­cséretes — a sokak által joggal emlegetett, az orvos­lásra váró gondokat. Azt, hogy az általános iskolát végzett fiatalok zömének anyanyelvi kultúrája harmat- gyenge, szó- és írásbeli ki­fejezőkészségük elszomorító, aggasztó. Idegen nyelvi tá­jékozottságukról nem be­szélhetünk. A tudásszint — erről is kár lett volna hall­gatni — több tárgyból ré­misztőén alacsony, s az if­jak egy részében nem éb­redt fel az ismeretszerzés egészséges vágya. Az se titok, hogy meg­kérdőjelezhető a nevelés eredményessége, ugyanis a tizenévesek jelentős hányada képtelen eligazodni korunk bonyolult társadalmi-poli­tikai viszonyaiban. Ráadá­sul nem alakult ki bennük a felelősséggel társult sza­badság igénye, a közösségi értékek, a munka szereteté- nék, megbecsülésének óhaja. Magasabb szinten Az adósságlista kétségkí­vül terjedelmes, de ezért nem kizárólag az oktatási intézmények hibáztathatok. Ugyanakkor az is tény, hogy a nem éppen kedvező tárgyi és személyi feltételek is hozzájárultak a cseppet sem örömkeltő helyzet formáló­dásához. Állandósult a tan­teremhiány, a zsúfoltság, a minőségi előbbrelépést aka­dályozza a felszerelés elma­radottsága, hiányossága. A százhatvanötezer nevelő kö­zül tízezer a képesítés nél­küli. Ügy hisszük, ehhez az adalékhoz felesleges kom­mentárt fűzni. A katedrán állók nyolcvan százaléka nő, többségében családanya, az­az a rendszeres hiányzás miatti szakszerű helyettesítés egyre nehézkesebb. Lehetne még folytatni a sort. Utalhatnánk az új tan­tervek bevezetésének elsie- tettségére, az ötnapos taní­tás követelményeinek nem kellő mérlegelésére, s ezzel már ízelítőt adtunk a nem mindennapi terhekből is. Nos, a jövő tervezésekor minderre gondoltak, s igye­keztek kiiktatni a pontatlan informálódásból származó esetleges tévedéseket. Nyilvánvaló, hogy általá­nos iskoláinkban tartalmi megújulásra van szükség, hiszen az itt kapott szellemi útravaló az az alap, amelyre a következő szakaszban épít­hetünk. Így aztán ezeket a fundamentumokat körül­tekintően illik megmunkálni. Ennek érdekében elsődle­ges cél az előbb már jelzett mostoha adottságok minél gyorsabb, lendületesebb ütemű felszámolása, az eh­hez nélkülözhetetlen anyagi háttér biztosítása. Megvalósítható az életkori sajátosságokhoz méretezett tagozódás, a felső osztályok­ban fokozatosan polgárjogot nyerhet a fakultáció, az egyéni adottságok, képessé­gek csiszolása. Nem kevesen aggályos­kodtak amiatt, hogy válto­zik-e a középfokú oktatás szerkezete, s búcsúzunk-e a bevált szakmunkásképző in­tézetektől. Szerencsére ez az átgon­dolatlan kitétel kimaradt — épp a nehezményező, a gya­korlat által tolmácsolt kifo­gások nyomán — a prog­ramból. Így a helyes, hiszen hosszú évtizedeknek kell még ahhoz eltelni, hogy komolyan foglalkozzunk az érettségi általánossá tételé­vel. Ez a fejlettségi szint még túlságosan messzi esik tőlünk, épp ezért semmi ér­telme. csak azért is légvá­rakat emelni. Megoldható viszont az elméletigényes szakmák szakközépiskolába tétele. Semmi akadálya an­nak, hogy e iskolatípus köz­ismereti anyaga közelítsen a gimnáziuméhoz. Megújulást remélnek — nem is alaptalanul — a fel­sőoktatási intézmények is, nyithatják kapuikat az Élet felé, alkalmazkodva a jogos társadalmi, gazdasági köve­telményekhez. Az egységes tanárképzés azonban ma még csak jám­bor óhaj, a távolabbi holna­pok során persze elképzel­hető, de csak akkor, ha az alsóbb szinteken megterem­tettük a minőségi ugrást, s produkáltuk azt a főiskolá­kon is. Lépésről-lépésre Ezernyi jó tipp viszont lépésről lépésre haladva, hamarosan aprópénzre vált­ható, méghozzá valameny- nyiünk egyértelmű elége­dettségére. Megérett az idő a tech­nikus-utánpótlás biztosítá­sára. Jó az, hogy az üzemek — különösképp a legnagyob­bak — az eddiginél sokkal eredményesebben kapcsolód­hatnak be a szakmunkás­utánpótlás feltételeinek ki­alakításába, a gyakorlati képzés szervezésébe és irá­nyításába, s esetleg maguk is létesíthetnek ilyen isko­lákat, részt kérve, vállalva természetesen a szakma- váltásból, az át-, illetve to­vábbképzés megoldásából. Csak üdvözölhetjük a tan- testületi demokratizmus szé­lesítésével összefüggő terve­ket, a megyei pedagógiai in­tézetek létesítését, a nevelői helytállás fokozottabb, dif­ferenciáltabb anyagi és er­kölcsi megbecsülését. Mindezek az ötletek a megfontoltság, a higgadtság jegyében születtek, annak tudatában, hogy gondtala­nabb jövőnk alapfeltétele az eddiginél sokoldalúbban, hatékonyabban okított kor­osztályok nevelése. Jó közérzetű, irigylendőén tájékozott pedagógusgárda révén... Pécsi István Jókat derültem, sőt: kaca- rásztam Noel Coward víg­játékán, amelynek címe Magánélet. A gyöngyösi mű­velődési központban játszot­ta el a József Attila Színház társulata. Igaz, a társulat kifejezés ebben az esetben egy kis túlzás, összesen öten jelen­tek meg a színpadon. Több okból Szemes Marit kell el­sőnek említenem. Már csak azért is, mert rá még sokan emlékeznek ezen a települé­sen a régebbi időkből, ami­kor még a kis Szemes Mari csak bele-belekóstolt a ké­sőbbi mesterségébe. A gyöngyösiek azóta sem felejtették el, és még ma is büszkék arra, hogy a kiváló művész az „ő gyerekük”. Hogy mennyire így van, hadd említsem azokat a vi­rágokat, amiket az előadás végén kapott tőlük. Arra most nem vállalko­zom, hogy okfejtő módszer­rel vesézzem ki a darabot, az abban nyújtott művészi teljesítményt. Feltételezem, senki sem gondolta, amikor jegyet váltott, hogy az elő­adás estéjén valamiféle ka­tarzison megy majd keresz­tül a szerző jóvoltából. Bi­zonyára csak szórakozni akart, és csak ezzel a cél­lal indult el otthonról. Nem kellett csalódnia. Azt kapta, amit várt. Eb­ben jelentős része van a lát­szólag bonyolult drámai szerkezetnek, ami ténylege­sen egyáltalán nem volt sem komplikált, sem meg­lepetésekkel zsúfolt. Amikor a szétnyíló függöny mögül előtűnt a színpadkép: két, egymás melletti teraszajtó, két szomszédos hotelszoba és az egyikből kijött a nászutaspár, akik mindjárt Faluszépítők klubja ala­kult a Tolna megyei Kölesd községben építő kisiparosok részvételével. A tagjai ipar­és képzőművészeti főiskolai tanárok, hallgatók, továbbá festőművészek közreműködé­sével módszeresen tanulmá­nyozzák a népi, elsősorban is a dunántúli népi építészet remekeit, forma és színvilá­gát, s ennek alapján előbb tanulmányjelleggel, aztán megrendelésre is terveznek lakóházakat. A figyelemre méltó kísér­letnek is számító kezdemé­nyezésnek megvannak a tervszerű előzményei. A kö- lesdi művelődési ház 1975- től kezdődően érdekes lá­tás- és ízlésnevelés progra­mot valósított meg. Egy­Amikor még minden olyan szépen indult... Fehér Anna és Káló Flórián kezdő jele­nete (Fotó: Kőhidi Imre) arról kezdtek beszélgetni, hogyan is volt az az első házasság, nem volt nehéz ki­találni az alapötletet. Annak rendje-módja szerint meg­jelent a „másik” is, aztán következett az összeveszés, a kibékülés, a félreértés, a hadd-el-hadd, hogy a végén mindenki rátaláljon, illetve visszataláljon a párjára. másra épülő, egymást foly­tató és kiegészítő képzőmű­vészeti kiállítások, ankétok, művész-közönség találkozók sorozatával mintegy házhoz szállította a képzőművészeti alapműveltség elemeit, s megteremtette a feltételeit annak is, hogy aki mélyeb­ben érdeklődik irántuk, ala­posabban is megismerhesse őket. A faluszépítő klub létre­jötte e tervszerű érdeklődés­felkeltés, ízlésnevelés egyik legközvetlenebb eredménye. A Tolna megyei tanács ille­tékes szervei folyamatosan figyelemmel kísérik a klub tevékenységét, s kedvező ta­pasztalatok esetén elősegítik hasonlók alakulását. (MTI) Közben jóízű veszekedé­sek, fogadkozások, jópofa bemondások, esetenként egy kissé vaskosabb fogalmak emlegetése is, és a nyomuk­ban a kirobbanó nevetések, amikor röpködtek a párnák, az apróbb berendezési tár­gyak, csattant a pofon, meg így tovább. Az alapötlet? Persze, az csak ürügy volt. Arra, hogy a szerző odakacsintson ránk: nem ők cívódnak a színfa­lak között, hanem ti, drága barátaim. Ti, vagyis — mi, mindannyian. Nagy-nagy összeborulások után elkezdjük marni egy­mást, mivel azt hisszük, hogy a másik idegeinek té­pése nélkül nincs is élet ezen a szűknek bizonyuló földgolyón. Hát... ! Szemes Mari Káló Flóri­ánnal az oldalán hiánytala­nul jól játszott. Csak ilye­nek lehettek. Fehér Anna már időnként kilépett abból a bugyutaságból, amit Üjréti László következetesen végig­vitt, a szerepének megfele­lően. Az ő szinkronjuk ese­tenként kibicsaklott. Radó Denise f. h. szobalánya nem sok lehetőséget kapott. Né­hány percében művelt já­tékával hívta fel a figyel­met magára. Ha a rendezőt, Szabó Jó­zsefet megdicsérhetem a pergő ritmusú, jó hőfokú vi­dám játékért, csak azt az előbb említett egyenletlensé- get kell a szemére vetnem. Mindezzel együtt is: kel­lemes estét töltöttünk együtt mi, a színészek és a tapsai­val hálás közönség. G. Molnár Ferenc Felvétel Az Állami Balettintézetbe Az Állami Balettintézet felvételt hirdet az 1984/85-ös tanévre olyan 10 éves lá­nyoknak és 10 éves fiúknak, _ akik a tánchoz kedvet érez- * nek, és elvégezték az általá­nos iskola első négy osztá­lyát. A felvételi vizsgára jelent­kezés ideje: május 2—15-ig. A vidékiek szülői hozzájáru­lással, — válaszborítékkal és bélyeggel ellátva —, írásban, a budapestiek személyesen je­lentkezzenek az Állami Ba­lettintézetnél (Budapest, Népköztársaság útja 25., 1061). Faluszépítők klubja 1. rész KI agyhét elején megin­■ 'l dúlnak az asszonyok a temetőkbe, hogy rendbe- tegyék a sírokat. A kis ka­pa táncol a kezükben, a vasgereblye finom homokká őrli a hamuszínű hantokat. Vigyázva lépnek a sírok süppedő humuszán, leszede­getik az ősszel kirakott ko­szorúk, virágok fonnyadt maradványait, meglazítják az árvácskák bokrait; nyújtóz­kodva kigyomlálják a korai gaztöveket, s jóleső érzéssel állnak meg a holtak ágya végén. A szemük az elvég­zett munkában gyönyörkö­dik, a szívükben megsajdul valami üzenetféle a lent pi­henőknek. öcsémmel, gyerekeinkkel mi is indultunk. A mi sí­runk — így mondjuk, pedig voltaképpen szegény anyánk, szegény apánk, éltében so­ha nem látott kicsi testvé­rünk pihen a földben — nem szebb a többinél, de nyugtot ád, hogy mindig nyílik rajta a virág, a gondo­zás jelei ősztől tavaszig, ta­vasztól őszig meglelhetek a betonkeretes sírdomborula­ton. Nem a „mindenki megy, menjünk hát mi is”, ha­nem valami belső parancs sugallatára indulunk. Halot- taink parancsolnak, kik ad­dig élnek, míg e belső han­got halljuk. Kitől egyetlen virág se jut már, annak az emlékezetével baj van. Mostanság senkit sem ér­het vád, hiszen olyan szép a temetőnk, amilyen soha nem volt. A temetőárokból kiirtották a bozótot, új ke­rítést húztak, kicsi fenyőket ültettek körös-körül a kerí­tés tövében, az utak szegé­lyein. 'És szaporodnak a sírem­lékek; csiszolt kövek, már­ványlapok őrzik azok nevét, akiknek hajdan neve sem volt. Az itt nyugvók neve az engedelmesség volt, mert parancsolt a kakaskukoréko- lásos hajnal, a harangkon- dulásos tél, a meggyújtott este; „ezt még elvégzem, hogy holnapra ne maradjon” reménytelensége. Az éhes gyomor osztogatta a paran­csot. A négygyermekes, az ötgyermekes, a hatgyerme­kes, a hétgyermekes, a nyolcgyermekes napszámos családoknak az uradalom fölcTTe. A kétholdasoknak, az ötholdasoknak, a tízholda­Pósfai János: Feltámadás soknak a felkapaszkodás éhe. A böjti szelek átfésül­ték az erdőt, a hófoltos me­zőt, és elhozták a tavaszt. A tavasz újra parancsolt. A szikkadt földbe vetni kel­lett a magot, ültetni a krumplit, a babot. Kikelt a vetés, jött az első kapálás, a második kapálás: egyelni kellett a répát, ritkítani a kukoricát, kapálni a mákot, kiszedni a búzából a rozs- szálakat; kaszálni a lucer­nát, a rétet. Készülni kel­lett az aratásra, asztagba rakni a gabonát, csépelni, tarlót hántani; földbe jut­tatni az őszit. Lombhullás­tól járni kellett az erdőt favágásért; kosarat, zsom­bort kötni téli esték párás melegében. Aki itt nyugszik, csaknem mind így élte le az életét. A gyerekkor szűkülő te­reiről integetnek vissza, s az arcuk egyre fakul. Fek­szünk hanyatt, lapulunk a csendben, és sorra vesszük: ki is volt az első halottunk? Tán Lina néni, a Puklér- gyerekek ráncos kis öreg­anyja, aki maszatos kezünk­be zsíroskenyeret nyomott, hogy megvédjen bennünket a csavargástól. Vagy az öreg ácsmester, akinek a fia is aggként omolt már ösz- sze. Amikor az apját te­mették, fölhúzódzkodtunk a toronyba. Akkor láttam elő­ször harangot közelről. Nyi- kogtak, rengtek a gerendák, féltünk a lengő harangtól, s a döndülésben megfájdult a fejünk. A. huzat levitte a sapkámat, a toronyablak­ból láttam, hogy repül, hin­tázik az lefelé. Játszottunk odafenn a temetés alatt, s elvétettük a harangozást; akkor is kongattunk, ami­kor az öreg ácsmestert már leengedték a sírba. JönnéF a rég eltávozot­tak. A faluvégen kezdjük a szélső háznál; így könnyebb a számbavétel. Rakogatjuk egymás mellé a neveket: ez él, ez már meghalt; leltárt veszünk elő és holt ismerő­seinkről, miközben rádöb­benünk: ez a falu már nem az a falu. Gyermekkorunk felnőtt szereplőit itt leljük meg a fűszagú, földszagú mozdulatlan halmok alatt. Halottak napján itt talál­kozunk azokkal is, akik lá­togatóba még hazajárnak lé­tező rokonaikhoz, vagy ide a temetőbe. — élő halot- taikhoz. Koszorút hoznak, megnyugvást visznek. Né­mán körbeállják a sírt — a halottakhoz nem szoktak be­szélni —, meggyújták a ke­gyelet gyertyácskáit, s e hangtalan együttlét után megkeresik az ismerőseiket, a gyerekkori pajtásokat, hogy „jé, de meggyarapodtál”, „ez nem igaz, ez a te fiad”, a te lányod!” — felkiáltá­sokkal tudomásul vegyék a száguldó éveket. Igen, igen: a sírkövek. A mi sírunkra is került egy. Nem cicomás, fekete márványbetétes, tövises- Krisztusfejes. Egyszerű. Egy reggel lementünk a folyó­hoz. Még nem szállt fel a harmat, bíbor ágyából ak­kor kelt a Nap, s mi ásni kezdtük a folyó hordalékát. Föhenyt raktunk zsákokba, felcipeltük a föhenyes zsá­kokat a meredek parton, két­kerekű kulión hazahordtuk öcsémék udvarába, ahol már készen állt a magunk ál­modta forma. Saját kezünk­kel, verejtékezve készítet­tük el apánknak, anyánk­nak az emléket. Szép ez a sírkő. Középen egy oszlop nyúlik fel, abból ágazik ki két szárny, a szárnyakon egy-egy kis márványlap: az egyiken ÉDESANYÁNK, a másikon ÉDESAPÁNK — aranyozott betűkkel. Aztán a kuliót kivonszoltuk a te­metőbe. Hordtuk a föhenyt, a cementet, gyömöszöltük a puha masszát kalodába: így öntöttük meg a sírkeretet. Kilenc vasoszlop áll ki a keretből — vékony vaslánc­cal összefűzve. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents