Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-17 / 90. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. április 17., kedd Biztos siker Sokoldalú, több műfajban is jeleskedő író Valentyin Petrovics Katajev, aki re­gény-, dráma- és novellaszer­zőként is a szovjet literatú- ra legjobbjai közé tartozik. Sikerének titka nemcsak tehetséggel ötvözött felké­szültsége, hanem életismere­te, élménygazdagsága is. Mindehhez bölcs irónia, meg­értő humor, irigylendő for­mai magabiztosság, bravú­ros szerkesztési és cselek­ményvezetési készség társult. E magvas erények néhány művében hatványozottan vil­lantak fel. Ilyen a méltári világhírűvé vált A kör négy­szögesítése című vígjáték, amelyet az elmúlt években hazánk számos színpadán mutattak be, mindenütt ki­váltva a közönség elismeré­sét. Ez az egyértelmű fogadta­tás is indokolja a Telepó­dium vállalkozását, amely mint várható volt, nem oko­zott csalódást. Marton László rendező ar­ra törekedett, hogy lendüle­tes tempójú előadást produ­káljon, olyat, amelynek fog­lalatában hiánytalanul érvé­nyesülnek a darab ékkövei. Élveztük a fergeteges rit­must, a szellemes, a szipor­kázó ötletekben bővelkedő dialógusokat. Maradéktalanul jelcsillant minden szerzői érték. A toll avatott művésze századunk huszas éveinek elejéhez kö­ti a sztorit, és megmosolyog­tatja velük az orosz földön alakuló új rend sajátos el­lentmondásait, tudatosítva azt az örök igazságot, hogy a szerelem a legbonyolul­tabb helyzetekben is kivív­ja soha nem változó jogait. A szentenciát frappánsan szőtt történetet érzékelteti, megspékelve remek fordula­tokkal. A hibátlanul meg­mintázott karakterek jól fel­épített, csoportosított, felfo­kozott helyzetekben mérkőz­nek igaz érzelmeik diadal­maskodásáért. A felkínált, a kétségkívül nagyszerű lehetőségekét tö­kéletesen kiaknázták azok a fiatal színészek, akik ko­runkhoz méretezett hamisí­tatlanul ifjonti feladatkört kaptak. Valamennyien felsza­badultan komédiáztak, mel­lőzve a máskor olyannyira kísértő, bántó sablonokat. A múltról szóltak, de a mának is beszéltek, úgy ahogy azt a talpraesett játékmester va­laha megálmodta. Mindannyi­an a tőlük telhető legtöbbet nyújtották. Tányaként méltó társuk lett a máskor; — töb­bek között az egri Liliom­fiában is — bizonytalankodó Eszenyi Enikő, megsejtve a benne rejlő, még kimunká­lásán adottságokat. Mennyire örülnénk egy ha­sonló színvonalú, magyar mű tévészínpadra vitelének. Ha lenne, akadna ilyen... (pécsi) Szellemidézés — középfokon 1842. április 11-én Dard- zsilingben távozott — a bud­histák kifejezésével élve — „a földi nirvánából” Körösi Csorna Sándor. Kedves és jóleső volt a figyelem, hogy 142 évvel később ugyanezen a napon, a televízió felidéz­te a keleti tudományok ön­kéntes „száműzöttjének” le­gendás alakját. Híres tibeto- lógusunkat Kozák András elevenítette meg. A válasz­tás azért is sikeres, mert a kortárs leírások szerint kül­lemben hasonlítanak egymás­ra. Valóban sok újszerű és érdekes adattal bővítették ismereteiket a tudósok és szakértők. Nem rajtuk mú­lott, hogy a „szellemidézés” mégis csak közepesre sike­rült, hanem a rendezőn, aki nem élt azzal a lehetőség­gel, amellyel a televízó ter­mészet- és útifilm gyűjtemé­nye rendelkezik, így kissé szárazra és didaktikusra si­került az egyébként színvo­nalas megemlékezés. Lehet, hogy az anyagi lehetőségek szűkössége miatt csak kora­beli rézkarcok és metszetek illusztrálhatták a kalandok­ban bővelkedő, több ezer kilométeres utat. Ezt az anya­got egyébként a keleti- tu­dományok iránt érdeklődők viszontláthatják azon a ki­állításon is, amelyet a Kö­rösi Csorna Társaság, az MTA aulájában rendezett. Reméljük azonban, nem kell újabb évtizedeknek el­telni, hogy a Körösi Csorná­hoz hasonló lánglelkű uta­zóknak és felfedezőknek leg­alább ilyen, vagy méltóbb emléket állítsunk. (Soós) Kétheti ajánlat Tovább folytatódik a bri­gádok közötti versengés. Ajánlásainkkal megválto­zott rendszerben ugyan, de ezentúl is rendszeresen je­lentkezünk a Népújság ha­sábjain. Kéthetenként min­den hónap első és harmadik keddjén jelenik meg ezután a szokásos fejléc, és alatta az ajánlott programok listája. Ezt igyekszünk úgy összeál­lítani, hogy ne csak hasz­nos, de érdekes szórakozást is nyújthassanak a vetélke­dőben részt vevők számára. Ezúttal két könyvet aján­lunk, Fejes Endre két szo­cialista-realista alkotását, a már klasszikussá vált Rozs­datemetőt és a Cserepes Margit házasságát. Bizonyára sokan Várják már, hogy megyénkben is felkerüljön a mozik prog­ramjára az utóbbi hónapok legnagyobb érdeklődéssel játszott filmje, az István, a király. Koltai Gábor alkotá­sát, a Vörös Csillag moziban április 19-től május 1-ig fo­lyamatosan vetítik. Másik filmajánlatunk egy filmtörténeti jelentőségű mű, Radványi Géza Valahol Európában című játékfilmje. Felszabadulásunkat köve­tően a megújuló magyar filmművészet első remekbe szabott alkotása ez, április 25-én a Bródy moziban ke­rül vetítésre. Hincz Gyula köszöntése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Hincz Gyula Kossuth-díjas festőművésznek, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művészének, kiemelkedő művészi munkássága elis­meréseként, 80. születésnapja alkalmából a MAGYAR NÉP­KÖZTÁRSASÁG BABÉRKOSZORÜVAL ÉKESÍTETT ZÁSZLÖRENDJE kitüntetést adományozta. A kitüntetést hétfőn a parlamentben Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke adta át. Az eseményen jelen volt Tétényi Pál, az MSZMP Központi Bizottsága osz­tályvezetője, és Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes. (MTI) Nyolc évtizeddel ezelőtt, 1904. április 17-én született képző- és iparművészetünk inspirátor mestere, nemze­dékének nevelője, nemzet­közi rangú alkotója, Hincz Gyula Kossuth-, SZOT- és kétszeres Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Nép- köztársaság Kiváló Művésze. szülessen az a költő, aki olvassa. E szentenciát Hinc» mesterre és a képzőművé­szeti értékeire alkalmazva bízvást mondhatjuk: festék szete, szobrászata nyitott, és ezrek, tízezrek után milliók várják a befogadást: alkotó­társai, növekvő közönsége. Vác az általa adományozott gyűjteménnyel megkezdte a nagy kulturális vendéglá­tást, melynek meghívottja az ország népe és a nagyvilág. Losonczi Miklós Hincz Gyula: Téli konstrukció (festmény) méjét. Chilét és Vietnamot elemző képein kiáltó humá­nummal ítélte el az erősza­kot, a brutalitást, önzetlen emberségének bizonysága, hogy Vác városának ajándé­kozta fertői, szobrászi, grafi­kusi életművét — közel ezer műalkotást. Állandó gyűj­teménye 1983. április 4-én nyílt meg Vácott. Octavió Paz írta, hogy a költemény, akár nyitott, akár zárt, azt kívánja, hogy el­tűnjön az, aki írta, és meg­1929-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Rudnay Gyula és Vaszary János tanítványaként, 1928- ban nyílt az első önálló ki­állítása Berlinben, a „Der Sturm”-ban. Azóta művé­szetét megismerte nemcsak az ország, hanem a világ, több önálló tárlata nyílt Budapesten, a vidéki váro­sokban és Párizsban, 1970- ben a velencei biennálén. Hosszú évekig tanított a Képzőművészeti Főiskolán, 1958-4:01 63-ig a Magyar Iparművészeti Főiskola fő­igazgatója volt. Mértékte­remtő murális munkái Bu­dapesten, Kecskeméten, Ér­den, Miskolcon, Békéscsabán láthatók. Hincz Gyula teremtő gé­niusz, a mai európai vizuális köznyelv egyik nagy meg- újítója, s csak Picassóhoz hasonlítható sokoldolúsága: a képző- és iparművészet minden ágát nemzetközi színvonalon műveli. Hat év­tized munkássága nemcsak a táblaképek avatott mes­terének láttatja, aki szün­telen megújulásaival, kép­zeletének vulkánszerű kitö­réseivel, izzó lobogásával építette mértékadó életmű­vét, hanem szobrásznak, ke­ramikusnak, gobelinok, mo­zaikok, üvegablakok, építé­szeti tervek, színpadi díszle­tek készítőjének. Minden műfajt kimagasló szinten mível. Életművének fontos részét képezik Shakespeare, Anatole France, Petőfi és Vörösmarty műveihez készí­tett értő-elemző illusztrációi. Hincz Gyula elkötelezett művész, képi vallomásai a békét igénylik harcos ener­giával, több grafikája érinti korunk ezen egyetemes esz­Hincz Gyula festménye Kopré József: Fokföldi ibolya A férfi a virágospavilon előtt áll. Nem tolak­szik. Többen állnak előtte. Türelmesen vár a sorban. Különben is ráér. Szabad- szombatos. Arra gondol: mi­lyen virágot vegyen Angélá­nak. Nézegeti a tálkákban a virágokat. A hóvirág eléggé kókadt. Némelyik szál már sárgul. De lassan le is jár az ide­je. Az ibolya éppen csak bontogatja lila színű szirmát. Kis csokor. Alig néhány szál. Üjdonság még. És olyan semmi az a kis csokor! An­géla nem rajong az ibolyá­ért. A hóvirágért sem. A gyöngyvirág, az igen! De az még nincs. Csomagolt tulipán! Az meg drága. Vagy az apró, kék- szirmú virág? Nem tudja a nevét. Szégyelli megkérdez­ni. A sor ritkul előtte. Oda­ér a pulthoz. Közben meg­látja a fokföldi ibolyát. Az jó lenne Angélának. Sokáig ■megmarad. Alá egy kis tál­ka, bele víz. Tavaszi illat, szín. Vagy egész évi? Min­denesetre szép! Amíg ezen meditál, testes asszonyka furakszik elébe. A válla fölött markában tartja a pénzt. Az előre ki­számolt aprót, egy csokor hó­virágért. Siet az asszonyka. Csak ennyit mond: — Hóvirág. — Egy? — kérdi az eladó­nő. — Na hallja, hát hány? Nem elég egy csokor? Sem azt, hogy „kérek egy csokor hóvirágot”, sem azt, hogy „köszönöm”. Máris fu­rakszik kifelé az ajtón. Menet közben beleszagol a hóvirágba. Pedig tudja, hogy annak nincs illata. Fűillat, zöldillat. Ha van illata egy­általán — gondolja a férfi, és maga elé mosolyog. Az előtte álló beleszagol a pultra kirakott ibolyacsok­rokba. A virágárus nőnek látszólag nem tetszik. De nem szól rá. Egykedvűen né­zi, hogy megszólaljon. Ám helyette ő szólal meg: — Melyiket tetszik? — kérdi az eladónő. Nem kap választ. Sok vi­rágot eladhatott már életé­ben — gondolja a férfi. Gyakorlott mozdulatokkal rendezgeti a csokrokat. Ügy fordítja némelyiket, hogy jobban lássák a vevők. — És önnek, uram? — kérdi az eladónő és moso­lyog. — Még nem döntöttem. Ha szabadna... — Tessék, csak nyugod­tan. Kiáll a sorból, és lehajol némelyik virághoz. Szemét körbefuttatja az üzleten. A pavilon szép. Űj. Körül üveg. Egy kis villany hősugárzó ontja a langyos meleget. Oda­fordítva a lábhoz. Ahol az eladónő áll. Kint csípős az idő. Oly­kor kisüt a nap, de nem ad meleget. — Segíthetek? — lép hoz­zá az eladónő. — Kérem. Nagyon meg­köszönném. Tessék javasol­ni valamit. Szép legyen. A feleségemnek viszem, szüle­tésnapjára. — Nálam minden virág szép. Csak friss árut tartok. A férfi egy tokban nyúj­tózkodó virágra mutat. — Ez, uram? Orchidea. Sokáig él. A kis tartályába csak vizet kell tölteni, ha elpárologna. Most töltve van. Hónapokig eláll. És szép. Üde! Csak ez az egy van. A férfi vakargatja az ál­lát. Az árát soknak tartja. De nem mondja. Habár An­géla megérdemelné. Inkább más kifogást talál. — A nejem nem szereti a sárga színt. A piros a ked­venc színe. Meg hát ez... — Drága, úgy gondolja, uram? Tudja, mi a drága? A muzsikaszó. Meg a pati­ka! A férfi arcán enyhe szé­gyenpír fut végig. A virágárus a keskeny pultra rakja a virágokat. Külön a cserepeseket, külön a vágottakat. A férfi kezé­ben egy piros százas. Csak a csücske látszik ki. — És ehhez mit tetszik szólni? Világoskék, fokföl­di ibolya! De van fehér, meg rózsaszín is. — Talán a rózsaszínt! — mondja a férfi bátortalanul. Fehér selyempapír zizzen. Az eladó gyors mozdulattal bebugyolálja a rózsaszín fok- földit. A százasból visszajá­ró fémtizesek koppannak a pulton a férfi előtt. Zsebre gyúrja, ölbe veszi a fok­földit, köszön, és siet vele az utcán. Angéla a presszóban éppen a hamutálcákat üríti ki. Az ajtónyitásra fölkapja a fe­jét. A vendégek is odanéz­nek egy pillanatra. A se­lyempapírból kibomlik a ró­zsaszín fokföldi. Angéla ösz- szecsapja a két tenyerét. — Gyönyörű, igazán ked­ves tőled! — mondja, és két oldalt megcsókolja a férfit. Mély hamutálca kerül elő a presszógép mellől. Csorog bele a víz. Odokoccan a po­hár a hamutálka széléhez. Kicsit hátrál, és onnét nézi. Két keze a kötény zsebében. öröm sugárzik az arcáról. A presszógép gőzt lehel ki magából, A férfi elé teszi a poharat. Halkan odasúgja a fülébe. — Hazafelé vigyél magad­dal tojást. Hatot. De tízet is vehetsz, hadd legyen otthon. Ma rántotta lesz a vacsora. Nem kaptam bélszínrolót! Vagy grillcsirkét vegyünk in­kább? Nem, jó lesz a tojás. Ugye nem haragszol? A férfit homlokon csókol­ja. A feketében ázik a cukor. A férfi mosolyogva kavar- gatja. Belekóstol. Körülnéz a teremben. Angélát nézi, ahogy libben asztaltól aszta­lig. Magas szárú, fűzős, fe­hér cipőben van. A vendégek megnézik ma­guknak a férfit. A pillantá­sukból kiolvassa: azt gon­dolják, biztosan a férje! Szeretné azt mondani: Az! Angéla a feleségem. Én va­gyok a férje! Ráhajol a po­hárra. Mosolyog. Hátradűl a széken. Rágyújt egy Marlbo- róra. A füstkarikák mögül úgy látja, a fokföldi ibolya rószaszín virága mind, mind Angélára néz... Egy hét...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents