Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1904. mórdu, 10„ szombat Beszélgetés Hernádi Judittal retni, lehet nem szeretni, egy biztos: alakításai a villámtréfától a nagy szerepekig szívből munkáltak, maradandó élményt nyújtanak, S közben szép szavak a skatulyák: vérbeli komika. Szülelett dizőz, ügyeletes szexbomba, valódi drámai színésznő ... I 4 Derkovits-ösztöndíjasok f Hernádi pedig ideig-óráig marad egyik-másik szerepkörben, hogy aztán villámgyorsan váltson. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Vígszínházban bemutatott Schiller-darab, a Don Carlos, Eboly hercegnőjét alakítja. — Született gonosz ez az asszony? Hevesen tiltakozik: — Nem, nem. dehogy! Eboly tulajdonképpen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkező nő. Egy baj van csak, hogy van rajta kívül egy királynő is. A hercegnő úrhatnám, nagyratörő, és azt hiszem, egy kicsit szerelmes Don Carlosba. S miután mint nőt megalázzák, törvényszerűen ed kell követnie azt a bűnt, amely a bukását jelenti. Miközben a darabról, szerepről, partnerekről mesél, eltűnik a kockás pokrócba bugyolált kora reggeli vi- Lágfájdalom. Egy kócos, csillogó szemű lány beszél lelkesedéssel a pályáról, amit szenvedélyesen szeret. — Mi lenne, ha nem játszhatnál többet? Elkomolyodik. — Néha megpróbálom elhitetni magammal, hogy én ezt a pályát bármikor abbahagyhatom. Hogy na és, akkor csinálok mást. Ez nem igaz. Én soha. de soha nem akartam más lenni, csak színésznő. De, ha mégis abba kéne hagynom... .. .rám kacsint és kitör belőle a nevetés... — ... akkor utcaseprő lennék. De mindig a Vígszínház körül söpörnék, hogy lássák, mát tettek velem... Németh Szilvia Hernádi Judit a Szentivánéji álomban Rendkívül nehéz egy népszerű színésznővel riportot készíteni, ha az a kora reggeli órákban ad randevút a lakásán, ámde elalszik. Rendkívül nehéz a színművészet rejtelmeiben elmerülni, ha az illető színművésznő egy kockás plédben tartózkodva morc elutasítással szemléli a reggeli világot, közepében az újságíró- val. S a nehéz ébredés után sem kap hattyúprémes pongyolája után, hanem kávéért csörtet a konyhába, a szívélyesség látszata nélkül faggatja a látogatót, vajon óhajtana ő is egyet. Hernádi Judit. <3 az, akiről minden műfajban eszünkbe juthat valami, de ami sohasem középszerű. Hírlik róla, hogy már-már a vadságig egyenes, nyers, őszinte ember. — Milyen a modorod? Szemében kaján kis fény villan: — Meg fogsz lepődni, engem ... szeretnek! Pedig nem vagyok édelgő típus. Ha valami igazságtalanság történik körülöttem, vagy éppen velem, akkor aztán... — Gyakran vannak konfliktusaid? — Ahányszor kell! — S nem félsz, hogy elriasztod magad mellől az embereket? Most már teljesen felébredt — A legtöbb konfliktussal, érdekes módon még barátokat is szerzek. Egyébként a frontális ütközéseknek megvan az a jó tulajdonsága, hogy szemtől-szem- ben zajlanak. — Mondjál egyet! — Például itt volt a szilveszteri műsor. Az eredeti rendezői koncepció szerint a szereplők éjfélkor a színpadon koccintanak. Nem voltam rá hajlandó. Kérdezték, miért nem. Mondtam, mert van kivel koccintanom az újévre. Hívjam meg őt is! Ma jó, hát akkor megmondom az igazat. Én ezt az egész szilveszteri nyilvános koccintgatást ízléstelennek tartom. A színész dolga az, hogy eljátssza a szerepét, és nem az, hogy magánéletének mozzanatait reprodukálja a plénum előtt, szórakoztatás gyanánt. — Nem félsz, hogy ez a stáb nem hív többet? — Félek..., nem félek... nem ez a kérdés. Az apró kis cselek ellen nemigen tudok védekezni. Mondjuk: nem vagyok szimpatikus egy gyártásvezetőnek. Felkérnek egy tévészerepre, de a forgatókönyv nem érkezik meg... És esetleg valakiben kialakul a vélemény: Hernádi nagyképű vagy link. Hát ilyen megesik! — Azért nem mindegyik forgatókönyv „kószál el”. — Szerencsére. Mint ahogy Molnár Ferenc Csendélet című színművének televíziós forgatókönyve sem. Huszti Péter a partnerem, s a cselekmény röviden két színész csatározása, életük nevetséges vagy éppen fájdalmas konfliktusai. Örömmel csináltuk, remélem a nézőknek is tetszeni fog. Hernádi Juditot lehet szeCsákvári Péter: Babits portré CSEH KAROLY versei: A toronyház automatájában csörrent az égi pénzérme a nap reklámfény narancslévé csordul megbillen a behavazott város akár egy fehér műanyagpohár hűvös sárga lé ömlik a kirakatok varázstükrére a mellek pásztázta sugárútjukon suhanó nőkre a tekintetek fei-felszikrázó áramszedőire ömlik a sárga lé szirupos lesz tőle az álom édességtől ragadós szájjal szürcsölgetsz egy holdtávoli ablakból kiszűrődő fényt is ahol a függöny mögött a hajdan harmónikázó asszonyi test már csak négy fal világát fűtő radiátor Jlábui/omúh A fuldoklás felfokozott gyönyörében a langyos vízbe merülő eszmények glóriái gyűrűző hullámokként elsimulnak Ringat felszínén partmenti lábnyomokat előre elkészített koporsókat a tóba torkollott folyó A gyökerek közt valahol elakadt a mózeskosár és a dinnyehéj Hortobágyi Zoltán: Manézs ráber kikászálódott a teherautó vezetőfülkéjéből. Nehézkesen a földre ugrott, aztán szétnézett a faluszéli íutballpályón. Derekét nyomogatta. Hosszú volt az út. Bezzeg régen... Hajjaj! Bécs, München, Milánó! Micsoda nagy szám volt, ő meg Evelyn a trapézon! Huszonöt éve rajta kívül talán még senki sem tudta a két és fél szaltót odafent. Hol van már Evelyn, hol a Bush cikusz, hol a sokféle szerződés? Ez a futballpálya van. Langyos még a szél, ahogy a sorban álló nyárfák hullott leveleit átsöpörte a lakókocsi kereked között, de más így délután felé érezni: elmúlt a nyár, végiórvényesen. Megint egy nyár. Gráber intett a traktorosnak, lehet kiszállni. A Volga most kanyarodott be a falu felől. Ez azt jelenti, kint vannak a plakátok. Mégiscsak becsületesek az emberek. Két napja egy százast adott annak a fiatal kö- lyöknek, aki megígérte, kiragasztja az Orinet cirkusz érkezését. Ez is Orinet. Hiába írta le annak a tökéletlen nyomdásznak a helyes szöveget, Orient helyett mégis Orinet lett belőle. Mit lehetett csinálni? Indult a szezon, elhozta a plakátokat, így rosszul nyomtatva. Mindegy. A traktoros már serénykedett. A nyáron csapódott hozzájuk, amikor Bélus megnősült, és egyik napról a másikra otthagyta a társulatot. A Bélus a mosolyával. Este belépett a lakókocsiba: — Na, Gráber tata, én elmegyek. Most. Az asszony parancsa, nincs mit tenni ellene — nevetett a sűrű fekete bajusza alól. Látszott rajta, nem nagyon bánja, Gráber kezet fogott vele. Jó gyerek volt a Bélus. Amikor elszegődött, még a csontjai is zörögtek, aztán megtanult a késekkel bánni, kutyát idomított, de ha kellett, még a pónikat is lecsutakolta. Szerette a szabad életet, szépen kikerekedett. így van ez. A délutáni sárga fényben mindenki munkához látott. Két óra múlva állt a sátor, kicsapták a két pónit, levették a majom ketrecéről a takaródeszkát. — Pierr, kérem! — nyomta meg a szó végét Gráber. — Üljön le jegyeket árulni. A traktoros bólintott. Végül is készen vannak az egész cirkusz két marék. Hogy ezért még fizetnek az emberek... Gróiber az oroszlánhoz ballagott. Megállt a ketrec előtt. — Hogy van? — kérdezte. Az nehézkesen fölállt, a rácshoz lépett, hátát nekivetve lefeküdt. — Meddig húzza még? Benyúlt a rácson, megvakarta a hátát, a füle tövét. Az állatot nem érdekelte, aludt, mint egész nap. Nagyon öreg volt már. Amikor Tripoliiban kilenc éve megvette egy osztrák cirkusztól, akkor is öregnek mondták, de nála még tavaly is megcsinált egy-két kunsztot. Egyik este megmakacsolta magát. Nem jött ki a ketrecből. Bélus hiába lökdöste, szólította, hiába mutatott neki nyers húst, csak feküdt. Gráber megnézte, aztán annyit mondott: — Hagyja, Tivoli, kérem — csak a művésznevén szólította a társulat tagjait. — Ez már nem akar dolgozni. Azóta csak fekszik, alszik, néha eszik vagy iszik keveset. Hát igen:, ha Evelyn nem beszéli rá, talán meg sem veszi, de akkoriban még jól ment a bolt, a Krokus cirkusz szerződésében dolgoztak állatszámokkal. De ahogy az a szezon lejárt. „Engem... szeretnek” Hernádi Judit arcképe
