Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

NÉPŰJSÁG, 1984. március 10., szombat Dinamikus növekedés — Színesebb választék, kevesebb hiánycikk — Több jövedelem, több munkával A magán-kiskereskedelem helyzete Heves megyében Munkanélküliség Várakozók és reményvesztettek Az elmúlt néhány évben tanúi lehettünk: új cukrász­dákat, vendéglőket, élelmi­szer, sőt mi több műszaki boltokat nyitottak egymás után a magánvállalkozók. Kellemes volt a meglepetés, ha hiánycikkre bukkantunk náluk, ha a megszokottnál udvariasabban szolgáltak ki. Előfordultak persze kellemet­len benyomások is. Tény, hogy egyre érzékelhetőbb a jelenlétük. A magán-kiskereskedelem alakulásáról, a megfigyelhe­tő változásokról és tapaszta­latokról kérdeztük Haladay Istvánt, aki 3 éve a KISOSZ Heves megyei Szervezetének titkára. — Ebben a három évben alapvető változásokra került sor nemcsak a vállalkozói kedv fellendülésében, ha­nem a magánvállalkozások társadalmi megítélésében is. Ez utóbbit tükrözi az az 1982-es rendelet, amely a magánszektort kereskedel­münk szerves részének is­meri el. Véleménye szerint ennek elvi és gyakorlati szempontból egyaránt nagy jelentősége van. Tulajdon­képpen egy sor korábbi kor­látozás feloldását jelentette. 1980-ig ugyanis ruházati, műszaki és vendéglátó egysé­gek létesítésére nem adtak engedélyt. Vásározó keres­kedelemre is csak kivételes esetekben. A rendelet ér­teimében a magán-kiskeres­kedőket az áruellátás terü­letén az állami és a szövet­kezeti boltokkal azonos mó­don kell elbírálni. Időnként azonban még ma is előfor­dul hátrányos megkülönböz­tetés elsősorban a nagyke­reskedelmi vállalatok részé­ről. — Hogyan alakult me­gyénk magánkereskedelme az utóbbi években? — A magánkereskedők száma az elmúlt három év alatt tulajdonképpen meg­duplázódott. 1983-ban az elő­ző évhez képest, tehát mindössze egy esztendő alatt 36 százalékkal nőtt a szá­muk. Ez az országos átla­got is meghaladta. Az adott időszakban ugyanis országo­san csak 25 százalék volt a növekedés. Sok üzlet per­sze be is zárt különböző okokból, tehát elég mozgal­mas volt ez az idő. Végül is 630 magánkereskedőt tar­tunk nyilván. — A kiskereskedelem mely ágazataiban a legjelentősebb a magánszektor szerepe? — Nagyon kedvezőnek tartjuk, hogy elsősorban az alapellátás területén nőtt a jelentőségük. 1983-ban is, amikor a legtöbb magánke­reskedelmi egység létrejött, főként az ide sorolható szakmákban váltottak enge­délyt. A vendéglátásban te­vékenykedők mintegy 145-en körülbelül egynegyedét te­szik ki a teljes létszámnak. Az élelmiszer-árusítással foglalkozókat is figyelembe- véve a magánkereskedők mintegy fele az alapellátás­ban igyekszik meglelni szá­mításait. — Mennyiben járulnak hozzá a magánkereskedők a kisebb települések ellátásá­hoz? — Elmúlt évi adatok sze­rint az összes magánkeres­kedő 42 százaléka falun dol­gozik. A 90 zöldségboltból 43 van községekben, s az élel­miszerboltoknak is csaknem fele a falusi lakosság jobb ellátását szolgálja. Érdemes megjegyezni, hogy a divat­áruüzleteknek is több, mint egyharmada itt található. Azokban a kisebb települé­sekben, ahol a szövetkeze­tek nem tartanak fenn bol­tokat, a magánszektornak meghatározó szerep jut a lakosság igényeinek kielégí­tésében. Városon és falun egyaránt hozzájárulnak a színesebb árukínálathoz, a sorozatban nem gyártható divattermékek választékának bővítéséhez, a hiánycikkek körének csökkentéséhez. Olyan településekben is nyitottak üzleteket, ahol az állami és szövetkezeti kis­kereskedelem nem vállalta a kockázatot. Így jelentős szerepük van a mátrai tu­rizmus kereskedelmi feltéte­leinek létrehozásában is. — Milyen gondjai vannak napjainkban a magánkeres­kedelemnek? Érdemes-e kis­kereskedni? — Elsősorban Eger belvá­rosában jelentős gond a helyhiány, és a műemlékvé­delmi kötöttségek. Ezen úgy próbálunk segíteni, hogy új épületek, lakótelepi házak földszintjét vesszük igénybe üzletek céljára. Sajnos egy­re drágább ez a megoldás is. A Hadnagy és Kertész utca sarkán épülő OTP-há- zakban például 15 ezer fo­rint lenne a helyiség négy­zetmétere. Ez — különö­sen kezdő kereskedő számá­ra — igen nagy anyagi meg­terhelést jelent. Magas az OTP-hitelek kamata is. Je­lentős tehertétel a társada­lombiztosítási járulék, s a kezdő kereskedők adómen­tessége megszűnt. Igaz, enyhült az adók progresszi­vitása is. Változtatni kell szemléletünkön is. A való­ban előforduló egy-két kirí­vó esetről nem szabad álta­lánosítani. A magánkereske­dők többsége becsületes úton találja meg számítását. Azt is tudnunk kell, hogy a több jövedelemhez csak több munkával juthatnak. Aki napi 10—12 órát dolgozik, s munkájába még családtagja- is is bevonja, megérdemli, hogy fáradozásával arányos jövedelemhez jusson. A vá­laszték bővítése, a hiánycik­kek forgalmazása, a bonta­kozó verseny végül egész kiskereskedelmünk színvona­lát emeli — mondta be­fejezésül Haladay István. Mosolygó László A Gazdasági Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) legújabb prognózi­sai azt állítják, hogy a tő­kés országokban nincs visz- szaút a teljes foglalkozta­tottság aranykorához. A szakértők úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az Egyesült Államokban, az NSZK-ban és az Angliában mutatkozó javulás ellenére 33 millió ember — vagyis a munkaké­pes korú lakosság 9 száza­léka — 1985 derekán hiába keres majd munkát. Végeláthatatlan folyamat A kormányok felismerték, hogy az élénkülésnek nem lesz kellő ereje ahhoz, hogy kielégítse a munkahelyekre irányuló keresletet. A leg­nehezebb helyzetben Nyugat- Európa államai vannak. Az előrejelzések szerint konti­nensünk nyugati részén a jövő esztendő közepén az állástalanok száma megha­ladja majd a húsz milliót. A kép nem is a jelenlegi helyzet és a közeli kilátá­sok miatt sötét, hanem mert egy régóta tartó, erősödő és a jelek szerint egyelőre meg­állíthatatlan folyamat bon­takozik ki. Amíg ugyanis az Egyesült Államokban 1973— 80. között 15 millió — ebből hétmilló a nettó növekmény —, Japánban pedig három­millió munkahely létesült, addig a Közös Piac országai­ban 1970 és 1982 között egyetlen többletmunkahely sem jött létre. Különösen nagy problé­mákkal kell szembenézniök a fiataloknak. A statisztikai adatok szerint a Közös Piac országaiban például a jelen­leg mintegy 14 millióra be­csült munkanélkülieknek a fele 25 esztendőnél fiata­labb. De egyes országokban ezt a szomorú átlagot is örömmel fogadnák el saját valóságuknak. Angliában, Franciaországban, Belgium­ban például egész korosztá­lyok készülnek kilépni az iskolakapun az elhelyezke­dés minimális reményével. Köztük természetesen nagy számban vannak diplomá­sok, akiket különösen súlyo­san érint, hogy a sok időbe és pénzbe kerülő tanulmá­nyaik ellenére a társadalom­nak nincs igazán szüksége rájuk. Igaz, sok országban ennek okát abban is látjuk, hogy az oktatási rendszer nem felel meg a korszerű követelményeket támasztó ipar, mezőgazdaság, szolgál­tatások igényeinek. Lehetséges kiutak? Ezzel összefüggésben — bizonyos mértékig kivezető útként — sokan hangsúlyoz­zák: a következő években erősíteni kell az átképzési rendszereket, javítani azok programját. Nagy kérdés azonban, hogy a dolgozók hogyan fogadják ezeket a terveket. Az átképzéssel kapcsolatos magatartásokat ugyanis nagymértékben be­folyásolják nemcsak a vár­ható elhelyezkedési lehetősé­gek, hanem a fizetések ala­kulása is .Az eddigi felmé­rések szerint a szellemi dol­gozók átképzés utáni kere­sete változatlan maradt, csak egyes esetekben nőtt, míg a munkásoké többnyire csök­kent. Sokan azt vallják, hogy a harminc év körüliek haj­landók új ismereteket befo­gadni, megbirkózni az is­meretlen tananyaggal, a 45 éven felüliek már nehezen vállalkoznak erre. Egyre több országban az állástalanok számának mér­séklésére a munkaidő-csök­kentéssel, az úgynevezett osztott munkaidő bevezeté­sével kísérleteznek. (Ez utóbbi lényege, hogy ugyan­abban a munkakörben fél­fél munkaidőben két embert foglalkoztatnak.) Ezeket a megoldásokat azonban a szakszervezetek elutasítják, mondván, nem teremtenek újabb munkahelyeket és hosszabb távon nem kínál­nak igazi megoldást a mun­kanélküliség gondjaira. Fogadkozások — tettek helyett A kormányok most fogad- koznak, hogy az infláció mérséklése, a költségvetési deficitek leépítése után min­den erejüket a foglalkozta­tottsági helyzet javítására összpontosítják. A baj csak az, hogy nincs egyetértés a már-már sorscsapásnak szá­mító munkanélküliség tény­leges okainak meghatározá­sában és még kevésbé van összhang a kivezető út fel­vázolásában, a konkrét tet­tek pedig egyre csak késle­kednek. Egyértelmű, hogy a problémát nem lehet csak „mikrogazdasági” szinten ke­zelni, mert a vállalatok kép­telenek megbirkózni a tor­nyosuló feladatokkal. A ' kormányoknak a munka­adókkal és szakszervezetek­kel közösen lehetne — és kellene — kidolgozniok a megoldásokat, amelyek ter­mészetesen csakis kompro­misszumokkal érhetőek el. Egy biztos: sürgősen csele­kedni kell, mert ebből a már-már valóban ördögi körből egyébként nincs ki­út. Az állástalanok kényte­lenek visszafogni fogyasz­tásukat, ami gátolja a’ mun­kaalkalmakat teremtő ke­resletélénkülést. Ugyanakkor mert kiestek a termelésből, a nemzeti termelés is csök­ken, vagy a lehetségesnél kisebb mértékben nő, ami ugyancsak meggátolja a gyorsabb növekedést. A tőkés országokban az állástalanok serege várako­zókból és reményvesztettek­ből áll, de már az utóbbiak vannak többen. Faragó András Kiabálunk, de alig értjük egy más szavát. Csattognak zakatolnak a gépek, fülsi­ketítő zajuk elnyom minden más hangot. Meleg, párás a levegő. Az asszonyok rövid­ujjú blúzokban járkálnak. Kiszámították, műszakonként megtesznek vagy 25 kilo­métert. Megkeresik az elsza­kadt fonalat, takács-csomót kötnek rá. újra fűznek, in­dítanak. A műveletsor nap­jában ki tudja hányszor is­métlődik. . . A bélapátfalvi szövőüzem­ben vagyunk. Ott, ahol még egy éve sincs, a helyi ce- mentmű dolgozói étkeztek, vásároltak, hiszen a kétezer­kétszáz négyzetméteres csar­nok szociális létesítményként szolgált. Ám a korszerű üzem az ipartelepítés min­den elképzelhető gondját- baját magán viseli. Megol­dása közös feladat, mert az üzem gazdasági társulás for­májában működik. Életre- hivója a Kispesti Textilgyár és az Eger és vidéke Kör­zeti Áfész. Létszámgondok ittt is, ott is — A fővárosban létszám­gondokkal küszködünk — állapítja meg Wieland Ró­bert, a Kispesti Textilgyár műszaki igazgatója. — Ha a textilgyárak nem képesek elegendő szövetet készíte­ni, csak dollárért szerezhet­né be a népgazdaság. Ezért kellett vidéken üzemeket lé­tesítenünk. Bódvaszilason például szövödénk, Putnokon fonodánk üzemel, Bélapát­falvára tavaly júniusban te­lepítettünk ezideig száznyolc szövőgépet, a hozzá tartozó előkészítő gépparkkal. Mi szállítjuk a szükséges alap­anyagot, és vállaltuk a dol­gozók betanítását. Az idén már három millió négyzet- méter nyers szövetet vá­runk a vállalkozástól, a ter­vezett nyereség 3 millió rint. Bélapátfalván pillanatnyi­lag a termelés egyik alap­vető feltétele hiányizk; itt sincs elegendő munkaerő. Pedig a körülmények az el­múlt hónapokban sokat vál­toztak: elkészültek a szociá­lis létesítmények, megoldot­ták a dolgozók étkeztetését, rövidesen a klímaberendezés is hiba nélkül működik majd. Ösztönző bérezést vezettek be, sőt, például háromezer forintra emelték a szövő­nők kezdő, a betanulás ide­jére járó keresetét. A mező- gazdaságból, a környező üze­mekből kerültek ide, vagy háztartásbeliek voltak. Mint például a 33 éves Bartók Lászlóné is, akinek ez az első munkahelye. — Nagy a strapa, nem bírja a lábam, a fejem is gyakran fáj — mondja. Há­rom-három és félezret kere­sek, de azóta otthon szalad a négyszobás ház, a gyere­kek sincsenek tisztességesen ellátva. — Kispesten nem látta, hogy ezt a munkát nem fogja bírni? — Ott nem kellett 12—16 gépet hajtanunk, délután csak leültünk hímezni, ki­pihentük magunkat. De most otthon is dolgozni kell... (Bartókné beszélge­tésünk másnapján csak a munkakönyvéért jött.) Ipari munkásokat. . . — Annak idején a taná­csi szakigazgatási szervek­kel közösen felmérést ké­szítettünk. Eszerint a kör­nyéken mintegy 250 emberre számíthatunk — tájékoztat Harmati László, az áfész el­nöke. — Az üzem végleges létszámát 120-ra terveztük. Lakatost, villanyszerelőt, gépmestert könnyen kap­tunk, szövőnőnek jelentkező viszont kevés akadt. A fa­lugyűléseken is elmondjuk az új munkalehetőséget, azóta jelentkezett néhány asszony. De be kell látnunk, a tanulás időszaka hosszabb, mint amennyire számítot­tunk. — Ipari munkásokat kell nevelnünk; megtanítani őket a szakma alapvető fo­gásaira, a gépek kiszolgálá­sára, működtetésére és ja­vítására. Méghozzá úgy, hogy közben mennyiséget és minőséget kell termelni, az idén már nyereséggel —tá­jékoztat Halász Sándor, a Kispesti Textilgyár nyugdí­jas gyáregységvezetője. Ismereteit, a követendő munkamódszereket öt bu­dapesti kollégájával igyek­szik átadni az ittenieknek. Kezdetben bizony olyasmi­vel is szembetalálták magu­kat, hogy a dolgozók a gép mellől egyszerűen hazamen­tek az állatokat megetetni. Ma már többé kevésbé vi­lágos: a tempót nem az em­ber, hanem a gép határozza meg, a norma adott, a mun­kafegyelem pedig mindenki számára kötelező. Pálfi Tiborné, a legügye­sebbek közé tartozik. Las­sanként megközelíti a gya­korlott szövőnők teljesítmé­nyét. A többség azonban csak e mennyiség felére, vagy még kevesebbre képes. A Bélapátfalván szőtt nyers- szövet 40 százaléka első-, ugyanennyi másodosztályú, a többi nem zabványos. Hétfőnként, amikor a buda­pesti szakembereit megér­keznek, a gépeknek csaknem a fele tömeges láncfonalsza­Halász Sándor: „Sok-sok tü­relem, tanítás kell, míg az asszonyok belerázódnak a munkába.” kadások, műszaki problémák miatt áll. A dolgozók ma­guk sem tudják, mi lenne velük, ha egyedül maradná­nak. Sem a műszaki, sem a szövő, fűző részleg nem biz­tos a dolgában. Ezért az­tán csak egymásra mutogat­nak a hibák miatt. Szabó János és Bóta Csaba gép­mesterek is 6—6 hónapot tanultak Budapesten, ter­mészetesen a betanulási idő­re járó fizetésért. Most már ötezer körül keresnek. Töb­bet, mint korábbi munkahe­lyükön, ám itt teljes értékű szakemberekké Windberg László kispesti üzemvezető helyettes szerint csak évek múltán válnak. — Miért társultak a textil- gyárral? — kérdezem Har­mati Lászlótól. — Ha a mun­kaerő-helyzetet, az elván­dorlást, az újabb és újabb betanítás költségeit számítás­ba vészük, megérte? — Erre még nem lehet válaszolni, hiszen tavaly a veszteségen osztoztunk. A társulást azért szorgalmaz­tuk, mert az ipari tevékeny­ségből mindennél nagyobb nyereség könyvelhető el. A pénzt elsősorban a kistele­pülések kereskedelmi alap­ellátásának fejlesztésére — a boltok felújítására, a hús-, és a biztonságos tejárusítás feltételeinek javítására kí­vánja az áfész fordítani. Nincs múltja, lesz-e jövője? Törekvésük dicséretes, a Kispesti Textilgyár állás­pontja érthető. Legfeljebb azon gondolkodhatunk — utólag talán már értelmet­len is —, hogy Bélapátfal­vára éppen egy szövődét kellett-e telepíteni? Hisz, ennek nincs múltja ezen a vidéken. A kérdésre a kö­vetkező évek adnak választ, remélhetőleg kedvezőt. Is­merve a hazai szövetgyártás gondjait, az importkorláto­zás tényét, illetve a tőkés beszerzési lehetőségek költ­ségeit — a vállalkozásnak végül is talán, van jövője.., Fazekas Eszter Pálti Tiborné „megbirkózik” már tizenhat szövőgéppel is (Fotó: Szántó György) Ha nincs elég dolgozó . . . Ipartelepítés gondokkal — Bélapátfalván Szövőüzem gazdasági társulásban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents