Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. március 31., szombat Örményországi látogatás Sohasem felejtem el a Kaukázus fel­hőket szántó fehér csúcsait, a kilátást a repülőgép ablakából. Ezek az ormok már Örményországot jelezték, amely már fe­lülről is paradicsomi tájként tűnt a szem­lélő elé. Jereván, az örmények fővárosa, a ta­vasz teljes pompájában tündökölt meg­érkezésünkkor. Aki először látja a tele­pülést, az azt gondolhatja, hogy az épí­tők szépérzéke alakította ilyenné, mert elképzelni se lehetne harmonikusabb lát­ványt. A maga nemében tökéletes ez a város, s egyetlen más társával sem össze­hasonlítható. Az épületek rózsaszínben pompáznak, s köröttük ezernyi szökőkút ragyog a tavaszi fényben. Valójában mindkét látványosság parancsoló kényszer következménye: a környéken ilyen színű tufa található, ez volt tehát a legolcsóbb építőanyag, a temérdek vízzel pedig a szárazság, a forró nyár ellen védekeznek. Ugyanígy az örmények jellemét: kirob­banó temperamentumát, közmondásos ra­vaszságát is a körülményekből lehet meg­érteni: múltjukban rengeteget szenvedtek. Számtalanszor próbálták eltiporni ezt a nemzetet, de az mindig képes volt talpra állni. Hallatlan élni akarásával, kincsei­nek, szellemiségének: nyelvének, kultú­rájának őrzésével védte magát. Ma az örmény Szovjet Szocialista Köz­társaság a Szovjetunió tagállama, Irán és Törökország határán található. Mintegy kétmillió lakója van ennek a területnek, amelynek irodalmából és művészetéből adunk most ízelítőt. Az örmények úgy tartják: a magyarok sok szempontból ha­sonlatosak hozzájuk. Honfitársainkat min­dig nagy-nagy szeretettel fogadják. Ha valamennyiünknek nincs is módunk el- utazi arra a vidékre, ismerkedjünk most meg e hasábokon ezzel a távoli, érdekes világgal. A válogatást Zahemszky László készítette. Gábor László Gevorg Emin*: «5 Ave Mária! Feléd tapogató csont-karok tömegével, Auschwitzok, Ter-Zórok kezével, napalm-sújtottak kiégett szemével, Hirosima megannyi örök sebével, kivágott nyelvvel és a hite-vesztettek kiherélt leikével kérlek téged, sikoltom néked: Már ne, Mária... ! Már ne, Mária —, már elég a falak omlásából, • Költő, műfordító és esszéíró, az élő örmény irodalom egyik vezető egyénisége. 1919-ben született As tárák faluban, tanító-kertész csa­ládban. 1940-ben a jereváni Műszaki Főisko­lán vlzmémöki diplomát szerzett, aztán éve­kig erőműveket épített vidéken. Eddig tíz kötete jelent meg. Szerelmi lírájának forrá­sa a kívül fegyelmezett rendet tartó, belül szertelenül édes, olvatag keleti szerelmi köl­tészet, gondolatainak szánt költészetét a szüntelenül gyötrődve átélt örménységtudat, a sanyarú örmény történelem, s feszültségek­kel terhes jelenkorunk sorsfordító problé­mái ihletik. Petőfi, Ady, Radnóti örmény fordítója. Válogatott verselnek gyűjteményét a közelmúltban adta ki az Európa Könyv­kiadó „Záporra zenét” címmel. a gondolat nyomorából, a gonosz tobzódásból, s abból, hogy erős az ököl, de a lélek — jaj, a lélek erőtlen... Ave Mária! Már ne, Mária —, elég a bomba-esőkből, árva templom-tetőikből, a dugig telt börtönökből —, a testet ölökből, a sivár könyvekből, a lelket ölökből, nyomorúságos énekekből, akárcsak a hozzád fölröpitett fohászok s könyörgések tömegéből... Ave Mária! Eljut-e egy ige hozzád imáim özönéből, vagy tán sosem ér föl elődbe a szó — s talán a hit maga is — a hit ilyen becsapó galád-e, Mária...? Ave Mária... Lothár László fordítása Asot Grasi*: <J)ei54i Fehér lován Petőfi, mintha erre vágtatna, tavaszi szél hullámzik, játszik a ló alatta. Táncol vele a lova, fehér galamb, oly kényes. — Költő, a szultánnak sincs paripája ily fényes! Pusztán nőtt fel paripám. Puszta füvét harapta. — Hol tettél szert, költő, mondd, gyönyörűszép lovadra? — Tábornokomtól kaptam ezt a pompás paripát; bizony, sokat vágtattam vele tűzön-vízen át. Tűzből visszalobognak sorsdöntő, véres csaták, vizek tükrén fodrozódni látom lelkem lángdalát, látom ezt a paripát, ellenségre hogyan tört... ... Szíve vérét beitta álomtermő magyar föld. Tandori Dezső fordítása •1910-ben született Jerevánban. Első köteteivel a harmincas években jelentkezett. Termékeny költészete közel áll a népköltészethez. Műveit könnyed verselés, egysze­rűség és közvetlenség jellemzi. Több tucat verse megzenésítve él a nép ajkán. 1973- ban halt meg. Parujr Szevak*: Mmt elképzelem... Most elképzelem: egy hét eltelik s újra látom őt, kit nem ismerek, kivel először találkoztam, és néhány szó után mentünk is tovább. Idegen maradt. Megpillantom és már tegezem is. 1924-ben született az Ararát- völgy Csanahcsi nevű falujá­ban. 1945-ben fejezte be ta­nulmányait a jereváni egye­tem bölcsészettudományi ka­rán. Hat verseskötete jelent meg. Líráját közéleti elköte­lezettség jellemzi. Válogatott költeményei Esős szonáta cím­mel szólaltak meg magyarul. 1971-ben autószerencsétlen­ség áldozata lett. Azt mondom neki: — Meg ne haragudj, és bóknak ne vedd, de egy hete már, hogy megláttalak, s egész héten át mosolyogtál rám, szüntelenül szállt felém mosolyod. S bármit is felelsz, hogyha válaszolsz, én boldog leszek. És ha elpirulsz, úgy még boldogabb. És ha elpirulsz? én így folytatom: — A báj tengere ült abban a két gődröcskében ott kedves arcodon. Most értem csak én, hogyan lehet az, hogy a földgolyón nem ömlik alá a tenger soha, s hogy nem szárad ki a tenger soha, s hogy nem szárad ki a tengerfenék, ez a mély gödör. S bármit is felelsz, hogyha válaszolsz, én boldog leszek. Csak ne szólj azért, hogy egyszerre így ismeretlenül letegeztelek. Mert ha így teszel, majd megkérdezem: — Mondd, mi a neved? Szokolay Károly fordítása Szero Hanzadjan*: A világteremtés tanúja voltam Az ember nem figyelt oda a pirkadatra. Nem nézett a sápadtkék könnyű tavaszi ég­boltra sem. Ügy tűnt, az óriás hegynek elég kltátania jeges száját, s egyetlen kortyintás­ra kiissza az egész eget. — Három napja megjöttek a fecskék — mondta az ember. — Idevalósi vagy, tudom — mondtam ne­ki, mdköziben kezet nyújtottam. Üjjad dur­vák voltak, kőszinűek. — Traktoros. — Igen bólintott. — Meleg nap lesz. Fel­ébredtek a hóvirágok, reggel elődugták a fejüket. Kopár térség szélén álltunk, mely olyan volt, mintha egy kőfaragó rakta volna ki kő­lapokkal. Ez a köves hegyoldal nem keve­sebb mint kétezer négyzetmétert foglalt el. Holt. köves terület, körülötte azonban kőke­rítéssel körülvett házak és kertek. Megszó­lalt egy kakas. Nem valami közönséges, pi­ros teréjú, hanem a kövek színéhez hasonló, sárgásvöröses. — Ezt a kopár telket néhány hónapja kap­tuk — mondta a traktoros. — Az egész fa­lunk kőre épült: a házak is, a kertek is. A kopár hely körül mindenütt, ahol csak egy talpalatnyi föld volt, apró riadt esi Há­góikként bújtak elő a hóvirágok A talaj még nem engedett föl. a hóvirágok azonban mér megszülettek, áttörték magukat a tojáshéj- szerű keskeny holt rétegen. Ez a kéreg, mint a parthoz verődő tengeri hullámhab. kari­mát vont a kopár terület köré. A közepén halott pusztaság. Ott nincs hóvirág, csak élettelen kő van, amelyet kanyargós fekete repedések barázdálnak. A hóvirágraj — ijedt • Az örmény prózaírás egyik kiemelkedő tehetsé­ge, az örmény Irodalom nagy öregje. 1915-ben született, szegény falusi levélhordó családjában. Pedagógiai technikumot végzett és hét évig szülőföldje falvaiban tanítóskodott. Századpa­rancsnokként harcolta végig a Nagy Honvédő Háborút. A háború után a jereváni Irodalom­tudományi Intézet folklórrészlegének tudományos munkatársa lett. írásaiban szorosan kapcsoló­dik a parasztsághoz. Regényeiben és elbeszélé­seiben kendőzetlenül veti fel a szocialista épí­téssel és a clvllizálódással együtt járó konflik­tusokat. A népnyelvből származó stílusa jól szol­gálja művészi mondanivalóját. lepkék fehér felhője, fehér gyertyák, szét­szórt csillagfények — elkerüli a lélektelen holt követ. A hóvirágok rettegnek a köves kopár térségtől, amely holtan, hidegen terül el. akár egy gigantikus réztálca. Mintha ős­időkben óriási máglyát gyújtottak volna er­refelé. és minden, még a kő is, megperzselő- dött és elégett. A köves hegyoldalon nincs hóvirág. Itt nincs semmiféle élet, még zuzmó sem. Hi­szen az egyik élet a másikat élteti ___ A hegy lejtőjén falu terül el. örmény fa­lu — sok kő. kevés föld... Minden talpa­latnyi hely aranyat ér... Nagy falu. úgy van beékelve a hegyoldalba, mint egy hacskardísz. (Hacsfcax: metszett kőlap, kereszt alakú kő. — A ford.) Középen kék kupola, iskolai föld­gömbhöz hasonló, amit a gyerekek jobbra, balra forgatnak, tetszésük szerint. Ez egy csillagvizsgáló, benne pedig a kozmoszt ta­pogató ujjak. Menj be ebbe a toronyba, és bepillanthatsz a világegyetem térségeibe. — Micsoda? — kérdezi férfi. — Ha ezek­ben a kozmoszt tapogató újjakban van erő, akkor jöjjenek, törjék össze, változtassák élő­vé ezeket a köveket, hogy legyen kenyér és bor... A faluban sávokban, feljebb pedig még tömör buckákban fehérük a hó. Hangjában örök elégedetlenséggel, szinte emberi üvöltés­sel zúdul lefelé az olvadásból származó bom­lott víz. A valamilyen ismeretlen nehéz kéz által szétszórt s születésiük titkát nem is sej­tő apró hóvirág-csillagok nem félnek a hó közelségétől, és mintha kacagnának jeges le­heletén. Semmitől sem félnek ezen a kő­nyúlványon kívül, amely füsítelen lángra, egy megégett és gyújtogató rézkézre hason­lít. Fehér gyertyák gráciájával ontják fé­nyüket a hóvirágok a tegnap tovatűnt hó nyomaira. A felülről lezúduló vizek pedig fehér gidanyájak, melyek pajkosan versenyt futnak a széllel, s nem félnek attól, hogy a mélybe zuhannak. Errefelé áttetsző a víz. Itt nincs föld. amely zavarossá tenné. Az élettelen kopár térség legszélén fensé­ges templom szunnyad békésen — az ötö-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents