Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. március 31., sxombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Perl Márton reprodukciói ddk században építették. A temp lomkövek díszes betűkkel hirdetik: „Áldottak a férfiak, akik a köveket szétmorzsolva földet teremtenek.. A bágyadt dohányszínű kőfelület nem vesz lélegzetet a kígyózó mély hasadékokon át. Olyan érzésem támad, hogy megégetem a lábam, ha rálépek. Itt nincs hóvirág, nem létezik még a mindenütt jelenlévő igénytelen csalán sem. Hogyan is lenne, ha föld egy csipetnyi se! Nincs és kész!... Élettelen kőtömeg. Akár egy villanytűsdhely, ha szabad ezt a hasonlatot használnom: se füstje, se lángja, mégis rőt izzás rejtőzik benne. Széles arcú, göndör legény lépett beszélgető társamhoz. Vállán két súlyos kalapács és hosszú, hasonlóképp nehéz feszítő vasak. A férfi gyöngéden nézett a legényre. — A fiam — magyarázta. — Tegnap múlt húszéves, és éppen tegnap szerelt le. Most elhatároztuk, hogy összezúzzuk ezeket a köveket, földet csinálunk belőlük. — Micsoda? Hogyhogy?... — A férfi, úgy látszik, tréfál. — Nincs föld. De, hogy a fiamat megháza- sitsam, külön házat kell építeni neki. Ha nem csináljuk meg, elmegy a faluból. Emiatt sokan el is mennek — nincs háztájinak való föld. Az én fiam is elmegy, ha... — Hát neked nincs saját házad ? — Van — mondja az apa. — Én is a kövekre építettem harminc esztendővel ezelőtt. De még három surbankó legényfiam van otthon... — A kolhoz nem ad földet? — Nincs miből adnia. Azt mondták, ott az kopár hely, ott épits a fiadnak házat. Értetlenül bámulok az apára meg a fiára, ezt a földet nem lehet élővé változtatni, mondom nekik. Am az apa csak hajtogatja a magáét: — Meg kell házasítani a fiamat, és milyen panaszt az, akinek nincs háztájija? Földre van szükségünk, ezért is dolgozunk. A kopár térségtől félszáz lépésnyire kert, élő föld van, és nyolc-tiz ház sorakozik. Rügyeit bontogatja az orgona. Barkásodik a fűz. Az apa sóhajt: — Földet kell teremtenem. Bármi áron, de muszáj. Mindent lehet teremteni: dalt. rakétát, atomot — földet azonban nem. És arra gondolok, hogy a fiatalember el fog menni a faluból, hogy neki és az apjának nem fog sikerülni életet és mozgást lehelni ezekbe a meddő, holt kövekbe. És sajnálom ezt a derék fiút, hogy önökre elmegy a falujából, elszakad ősi gyökereitől... Apa és fia munkához látott. Egyébként ez nem is jó szó — elkeseredett bírókra keltek a kővel. Feszítővasakkal vágtak a kacska- ringós fekete repedésekbe, megemeltek, kifordítottak egy táblát, amely akkora volt. mint az íróasztalom, aztán kezdték szétverni a kalapáccsal. A kifordított tábla alatt egy morzsa föld sem volt, csak kő. — Hozzátok ide a traktort, azzal ki tudjátok fordítani az egészet — tanácsolom a traktorosnak. — Nem fog menni — feleli. — A traktornak ez nincs az ínyére, bedöglik. Ez a kőtábla, amit kiforgattunk1, megvan egy tonna is. — Van — hagyom helyben. — Kitörtétek, kifordítottátok, alatta mégsincs föld. — Nincs — sóhajtott föl. — De sebaj, szétmarzsoljuk a követ, földet csinálunk belőle. No lám: tanúja vagyok a világ teremtésének. Mondják, isten először a földet teremtette meg, aztán pedig az életet. Az apa és fia isteneknek, teremtőknek tűntek nekem. Most alkotják meg a földet. Ne gondolják, hogy ezt azért mondom, hogy elámítsam önöket. Nem, én azt mondom, ami van. Holmi kitalációkkal a világon senki nem ámít el senkit. És én úgy mondom el. ahogy történt, anélkül, hogy kitalálnék valamit — A kő számunkra az élet — mondja újra a férfi. — A kő számunkra kenyér, menyasszonykendő, lakodalmi bor, a kisded bölcsője. A parasztnak először földje kiéli hogy legyen, csak aztán menyasszonya. Ha lesz föld, akad menyasszony is. A kő por nélkül törik szét. Nincs föld, honnan lenne hát por? A férfi nyög az erőlködéstől, a kő meg érces hangon kacag, tompán az arcába nevet. A súlyos feszítővas széthasítja a tömböt, szilánkokat pattint le róla, keskenyeket és éleseket, mint a késpenge — ne adj isten, hogy megvágják a lábad. Apa és fia küszködik a föld kőpáncéljával. Üvölt, bőg a kőtömb, olykor a két fe- szítővas ütéseitől repedés kígyózik végig rajta, vöröses füst röppen a magasba. Ebbe a füstbe betepottyan egy izzadságcsepp, és sisteregve rögvest gőzzé alakul. Sikolt a kő fogait vicsorítva. Az apa nem törli le a verejtéket a homlokáról, a csöppek a kőre hullanak. A kőre pottyanó izzadság nem változtatja meg a színét, áttetsző marad, mint a csecsemő könnye. Nem földre hull, ami magába szívná, megváltoztatná a színét. Itt nincs föld. Mintha e kősivatag számára sohasem létezett volna se nap, se isten. — Ez a sorsunk — mondja az apa. — Hazánk ez a kő, és nekünk életet kell belé lehelnünk. Reménykedve pillant erős fiára. Apa és fia a világteremtés korát hozzák közel hozzánk. Az apa így szól: — A' mi nemzetségünkben ősidőktől fogva ez a rend: ha a fiú a tulajdon kezével nem teremt magának földet, nem házasodhat meg. Hát így. A fiú a súlyos vassal ráüt a rozsdavörös kőre. Nyolcezer esztendővel ezelőtt így kelt bírókra Sárkányölő Vaagan a vizet elzáró rettenetes sárkánnyal; miután legyőzte a szörnyeteget, elvette tőle a vizet, és odaadta az embereknek. Prométheusz pedig az istenektől vette el a tüzet, és ő is odaajándékozta az embereknek. Prométheusz és Sárkányölő Vaagan édestestvérek. Az ifjú széttördeli, hasogatja a maga kősorsát, morzsolja a követ, s földet teremt magának. Hogy ne kelljen elmennie falujából, ahol köldökzsinórját elvágták, és ahol, ki tudja, egyik osztálytársnője szíve érte re- pes: „Ne menj el, ne menj el, kedvesem!...” Apa és fia földet teremtenek maguknak. — Ezekben a kövekben vannak az életnedveink. .. — mondja az apa. És én magára hagytam az apát és fiát De bárhol is voltam, bármit is csináltam, ezek az emberek nem mentek ki a fejemből. Legyőzik-e halott kősorsukat? A fiúnak meg kell házasodnia. Ha nem teremt magának földet ha nem szakítja ki a kő méhéből élete leglényegét. senki sem adja hozzá feleségül a lányát. Az ősi templom köveire ki van írva: „Csak az a férfi boldog^ aki földet teremt. ..” A föld e törvénye nem avult el, ma is érvényben van. Sárgásvörös őszi nap. Ismét abba a hegyoldalon fekvő faluba indulok. Biztos vagyok benne, hogy a kősorsukkal vívott küzdelemben apa és fia vereséget szenvedtek. Már alkonyodott, amikor megállítottam a kocsit az ismerős templomnál. Nézek és nem hiszek a szememnek: egyik szélétől a másikig az egész kopár helyet zöld növényzet borítja! Darabokra törve, szétmorzsolva a kő. A megőrölt követ csodálatosképpen virágágyak borítják. Zöld kacagásra fakadnak az ifjú szőlővesszők, vidámak, finom leveleik szil- vaalakúak. Bámulatosan nagyra nőttek az égő gyümölcsfáklyákfcal sűrűn teleszórt paradicsombokrok. Mellettük a padlizsán kékre lakkozott tömlői himbálóznak, szorosan egymáshoz simulva, mint a tejtől duzzadó kecsketőgyek. Hátam mögül lépések hallatszottak. — Isten hozta nálunk! Ugyanaz a göndör legény. Felső ajkán puha fekete bajusz serkedt. — Hol az apád, fiam? — Mészért ment a házhoz. A kertnél valamivel feljebb kis ház épül — arccal a nap felé. Egyszerű, bádoggal fedett, háromablakos kőház... A fiatalember csuklóján hosszú sebhelyet pillantottam meg. — Ez akkor lett, mikor az utolsó tömböt fordítottuk ki — magyarázta a legény. — Vérzett ám erősen. Most már behegedt. De hogy is lehetne másként, bátyám, hisz, vér nélkül nem lehet földet teremteni. — Ugye már nem gondolsz arra, hogy elmész a faluból, fiam? — Nem. Ugyan minek mennék? Hiszen itt a földem, az én földem. Újév napján jöjjön el hozzánk a lakodalmamba. ELŐ VILÁGIRODALOM Rómeó és Júlia az atomerőmű árnyékában Vardkesz Petroszjan: Elmulasztott esztendők Távoli táj üzenetét tolmácsolja e kisregény, mely már azért is számot tarthat érdeklődésünkre. mert a lapokban, folyóiratokban és antológiákban megjelent elbeszélésektől eltekintve Hrant Matevoszjan „Másnap reggele” (1976) után ez a második, magyarul kiadott nagyobb terjedelmű örmény prózai írás. Szerzője, Vardkesz Petroszjan 1932-ben született az örmény SZSZK Astarak nevű — azóta várossá fejlődött — falujában, parasztcsaládból. 1954- ben elvégezte a jereváni egyetem bölcsészettudományi karának újságíró szakát. 1958-ben verseskötettel kezdte írói pályafutását, majd egymás után bocsátotta közre elbeszélésköteteit és kisregényeit, amelyek 1973-tól kezdve oroszul is folyamatosan napvilágot látnak. Műveiben olyan súlyos problémákat vet fel, amelyek korunkban nemcsak Szovjet-örményországban aktuálisak, hanem általános érvényűek: az ember és a történelem kapcsolata, a nemzedékek kölcsönös viszonya, az urbanizáció és a városok rohamos fejlődése során felmerülő bonyolult gazdasági, kulturális és — főleg — pszichológiai problémák. Az Elmulasztott esztendők című kisregény Petroszjan korai munkái közé tartozik (1970), ám benne ugyanúgy a tizenévesek „veszélyes, robbanó” életkora foglalkoztatja, mint az ifjúság életének szentelt későbbi műveiben. Ezekben az írsaiban a szerző azokat a mai fiúkat és lányokat vizsgálja, akiknek az ő nemzedéke átadja majd az apáktól és nagyapáktól átvett stafétabotot. Hogyan viszik el a jövőbe? Méltók-e apáikhoz? Milyen értékeket őriznek szívükben? És segít-e az apák nemzedéke a fiataloknak abban, hogy becsülettel kiállják a „jóllakottság próbáját”, hogy erkölcsi károsodás nélkül oldják meg a jólétből, sőt olykor a bőségből fakadó problémáikat? Mert noha a mai fiataloknak az anyagiakat tekintve összehasonlíthatatlanul jobbak a körülményeik, mint az idősebb nemzedéknek voltak, mégsem élnek olyan könnyen: más idők járnak, a nehézségek is mások, kifinomultabbak. ..lelkieb- bek” és egyáltalán nem biztos, hogy ezekkel könnyebb lesz megbirkózniuk. Mindannyian az élet értelmét keresik, konkrét célt földi létüknek, meg akarják találni helyüket a változó világban. Ez persze nem mehet simán, az idősebb nemzedéknek éppen ezért kell több megértéssel viseltetnie irántuk. Megértés és együttérzés — ez az a két kulcsszó, amely segíti az olvasót az Elmulasztott esztendők írói szándékának megértésében. Elég tapintatosak-e az idősebbek az ifjúsággal szemben? Hisz miért végzett magával Szerob és Haszmik, napjaink Rómeója és Júliája az épülő atomerőmű árnyékában? Azért, mert a konvenciókhoz görcsösen ragaszkodó idősebbek, rosszindulatú, mocskos szavákikal megsebezték védtelenül nyílt lelkűket. De csak falusi vas- kalaposságról és tudatlanságról van itt szó? Akkor hogyan értelmezzük a tősgyökeres városi Poghosz Sztepanjan eljárását? Vagy Levon Sahinjan, a fiatal pár tragikus öngyilkossága ügyében nyomozó újságíró főnökének, a lap főszerkesztőjének állásfoglalását, akinek csupán arra van gondja, hogy ki ne repüljön a főszerkesztői székből? És a tanárokat, akik „intézkedéseket foganatosítanak”, hogy a gyerekek osztálytársai ne vegyenek részt a temetésen? Levon, az önmagával folytatott vitában kompromisszumos megoldást próbál találni, megkísérli, ha nem is igazolni, de legalább megérteni a jóvátehetetlen tragédia vétkeseit. Ám semmiféle mentség nem igazolhatja az érzéseknek azt a kulturálatlansá- gát. azt a lelki durvaságot, amellyel a fővárosi ifjúsági lap munkatársa az ügy nyomozása során találkozik. És ettől kezdve az együttérzés képessége lesz számára a legfontosabb az emberben. Együtt érezni a hozzánk közelállók örömével, és ami lényegesebb. fájdalmával, enyhíteni, megosztani velük ezt a fájdalmat. „Elfáradtam...” — ismétli többször is Levon a regényében, annyi nyomasztó és keserű élményben volt része húsz nap alatt... De a fáradság elmúlik, és megmarad a nagy nehezen kialakított meggyőződés: nem elég kegyelettel emlékezni a halottakra, addig kell szeretni az embereket, amíg élnek, amíg nem késő; addig kell számukra megtenni mindent, ami csak futja az ember erejéből. Minden egyes napot úgy éljünk le, mintha az lenne a legutolsó napunk. Csak akkor lehet az esztendőkké összeolvadó napokat valóban megélt, és nem fölöslegesen elfecsérelt időnek tekinteni. (Európa, Modem Könyvtár) Zahemszky László
