Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. március 3., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Szeptemberi útravaló Fehér Ferenc verseskönyve Rég letűnt, múltba-mesé- be vesző világ kel életre a Szeptemberi útravaló lapjain. Fehér Ferenc és sokunk gyermekkori világa. Tündérvilág. S nem is csak a nosztalgiát támasztó mesz- szeség okán. fyanem: mert igazságai mindnyájunkban élnek tovább. Így, vagy úgy. Megvallottján, vagy szemérmesen magunkba rejtve. Ez a világ a gyermek tiszta, örömteli világa. Teli természetes naivitással, a szép és a jó iránti fogékonysággal. Jól megfér benne a képzelet, s a dolgok tárgyiassága, az öröm és a bánat, az önfeledt játék és olykori fel- nőttes komolyság. Földrajzilag körülírható ez a téralakzat, de örökérvényű, egyetemes is —lévén a földgolyó e szűkebb térségének (nevezzük Közép-Európának) számtalan szegletében fellelhető táj. A Duna-Tisza közének tanyavilágában felnőtt egykori gyermek éppúgy a maga szülőföldjének dűlőire, végtelen búzatábláira. azúrkék égboltjára ismerhet, mint az, aki az erdélyi havasok legelőin, a Tátra csúcsai alatt, vagy a Dunántúl lankáin fedezte fel magának hajdan a „csöpp csigának” házát, a „fülelő nyuszit”, a „rejte- ket” kereső gyíkocskát, a „szorgos mécsbogarat”, a „fecskefarkú lepkét”, a morzsával küszködő, gürcölő, parányi hangyát, az őszi kukoricatábla, „csergő-csörgő rengetegét”, a záport adó nyári felhőt, a szélben sus- torgó nádat — egyszóval a természet megannyi csodáját. Az a nemzedék meg, amelyik vászontarisznyában óvott palatáblával, meg spongyával lépte át egykor az iskolakaput, újra élheti a maga kisiskolás gyermekkorát is, a tanterembe lépés, s az első névsorolvasás izgalmát, a tanító néni jóságos szigorát, a palavesszővel kunkorított első betűk fakasztotta öröm, avagy kudarc élményét, majd eltűnődhet saját kisiskolás korának tűnékenységén, hogy aztán együtt mondja a költővel : Kalamáris, palavessző ... Spárgán kis szivacs ... Az a legislegelső óra! Mondjátok Ihat hol a gyöngyszemű áhitat padlójáról mezítlen talpunknál pora! Aztán képzeletben máris kiléphet a napfényben fürdő iskolaudvarra, hogy játékba feledkezve mondja a gyermekmondókákat idéző szépen csengő sorokat: Villás farkú fecske, gyönge még ia teste. Erőtlen fióka, tenyerem lakója. Villás farkú fecske, repülsz te még messze. Szállani fogsz az égbe ... Ha szeretsz, majd nézz le! Az évszakokkal is tágul ez a teremtett költői világ. A „tanyai iskolásgyerek” „tavasztól... deres őszig” „kósza szitakötőként” elröppenő napjait a képzelet „tarka szivárványa” ékíti, ha a tanító úr „a messzi Afrikáról mesél”, s amikor a „hósapkás vén tél” „hosszasabban ... időzik” a tanyavilágban. s „fehér álomba hull / a sok ház, a csűr, a pajta”, a betűre szomjas gyermeki értelem az „ó kalendárium lapjain” leli meg a képzeletgyújtó szellemi kincseket. Elemi erejű élmények ezek, versfiakasztóak, évtizedek távolából is üzenni képesek, egy volt világ sosem halványuló képei. Miként a „dirizselő, duruzsoló búlboskemencéé”, amely Fehér télben, szurok éjben föl-f öldorombol. Bölcs búbjáról cirmos cica sárga szeme néz rám vissza gyermekkoromból. Az emlékanyag tengeréből olykor komorabb színekkel festett képek rajzanak fel! az eltűnt paraszti világ köznapjiainak színei. Felnőttes komolyság, a léthelyzet teremtette fogékonyság az, amivel a gyermeki tudat reagál a valóság kihívásai na, s teszi apja felnőtt módon gondolkodó, gondban osztozó társává a hajdani gyermeket: „Mi álmunkban újra és újra /” csillagos sárkányt eresztünk, / s ... repülőgép nyomát / kutatjuk messze felettünk. / Elgondoljuk: hogyha egyszer közénk, a sima tarlóra szállna, s fölvinne minket, mint mesében ■ óriás griff madár szárnya!... És elgondoljuk: vannak gyerekek, akik fogtájc már ezüstös testét, s egyetlen gondjuk, hogy másnapra is jól megtanulják a leckét... Mi sokszor apánkkal fontolgatjuk: elveri-e a jég a termést? S milyen jó lesz, ha iskolánkig a sáros utat kikövezték!...’’ E rövid írás keretében meddő vállalkozás lenne megkísérelni a maga teljességében bejárni ezt a színpompás költői világot. Hisz mélyrétegeiben nemcsak egy gyermekkor megélt él- ményikörei vibrálnak, hanem a felnőtt ember, a költő élettapasztalatának bölcsessége is. E két pólus között ívelő valóságanyag ar- tisztikus formába öntése- ötvözése a mesterségbeli tudás olyan fokára utal, amely csak az igazán nagyok sajátja. A Szeptemberi útravaló verseinek képi világa, zeneisége, a festői- ség szintjéig emelkedő kifejezésmód egyaránt meggyőző példa erre, de a versek tág spektrumú ritmus- és formavilága is. A Szeptemberi útravaló feszesen komponált kötet; Fehér Ferenc életművének fontos állomása. S mert életműve egésze — meggyőződéssel valljuk — nemcsak a vajdasági, de az egyetemes magyar költészet XX. századi tablóján is a legfontosabb színek egyike, nem lehet eléggé dicsérni a vállalkozást, hogy a kötetet a két kiadó, az újvidéki Fórum és a budapesti Móra jugoszláv—magyar közös kiadásként a magyar nyelven olvasók széles táborának asztalára tette ... Lökös István BH léjük, úgy igyekezzél, hogy mindegyiknek kedvére tégy, és Isten őrizz, senkit meg ne sérts! De itt van az örök nagy kérdés: miért? Hol van az megírva, hogy Tóbiásnak miattuk kelljen fáradoznia, felkelni kora hajnalban, amikor ők még javában alszanak, hogy a reggeli kávéjukhoz friss vajat és sajtot kapjanak? Hol van az megírva, hogy nekem mindig csak gürcölni kelljen, hogy azt a híg löttyöt meg azt a kis árpakását megkeressem, mialatt ők, a gazdag jehupeciek, a nyaralójukban pihennek, és mindig csak kacsapecsenyét, pástétomot meg palacsintát esznek? Hát nem vagyok éppen olyan ember, mint óik? Nem lenne méltó és igazságos, ha Tóbiás is legalább egy nyáron pihenhetne? De akkor honnan szereznének sajtot és vajat? Ki fejné meg a teheneket? Hát ők, a gazdag jehupeciek!. .. Erre a gondolatra igazán nevetnem kellett. Hogy is mondja a közmondás: Hová jutna a világ ha Isten minden bolondot meghallgatna? „Jó estét, reb Tóbiás!” — köszön rám hirtelen valaki. Felpillantok: ismerős legény áll előttem. Mótl Kamdzol, anatovkai szaibósegéd. „ÁLdassék, aki jön! Isten hozott! — mondom. — Bárcsak a Messiás is ilyen gyorsan eljönne! Ülj le, Mótl, ide mellém a földre — mondom. — Hogy kerülsz ide ilyen váratlanul?” — „Hogy kerülök? A lábam hozott” — mondja és egyre csak árrá felé tekinget, ahol a lányaim a köcsögökkel meg a kannákkal szorgos- kodnak. — „Már régen készültem meglátogatni, rab Tóbiás — mondja —. de sose jutott rá időm: mihelyt egyik munkát befejezem, tüstént másikba kell fognom; önállósítottam magam, és hál ’Istennek elég munkám van. Most minden szabó teli van munkával, mert ezen a nyáron mindennapra esik egy lakodialom: Béri Fonfacs férjhez adja a lányát és Mendl Zajlka is férjhez adja a lányát meg Josel Sejgec és Jankl Piszkacs is férjhez adja és Mojse Gorglnél is lakodalom készül és Mejer Kropiva is lakodalomra készül meg Ghájim Losek is lakodalomra készül, de még az öavegyasz- szony, Tirigubiha is lakodalomra készül” „Az egész világ lakodalomra készül — mondom —, csak én magam nem jutattam még odáig. Ügy látszik. Isten nem tart érdemesnek rá engem...” „Nem úgy van az — mondja és folyvást csak a lányok felé sandít. — Téved, reb Tóbiás! Ha akarja, maga is férjhez adhatja a lányát, mert csak magától függ...” — „Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezem. — Talán tudsz valami partit a Cejtlemnek?” — „Eltalálta” — mondja. — „Aztán legalább hozzáillő ember?” — mondom és azit hiszem, Lejzer- Wolfra, a mészárosra gondol. — „Mintha rászabták volna” — mondja az ő szabónyelvén és egyre csak a lányaim felé néz: „Hol az a vőlegény, hadd halljam? — mon. dóm. — Hol lakik, milyen tájon? Mert ha mészárszék szaga van, akkor hallani sem akarok róla.” — „Isten őrizz! — mondja — Semmi köze sincs mészárszékhez! Maga nagyon jól ismeri az illetőt, réb Tóbiás.” — „Legalább megfelelő?” — kérdezem. — „Meghiszem azt! — válaszolja. — Olyan, hogy örülni és újjongarii fog, ahogy mondják, mintha csak a testére szabták volna.” — „Bökd ki már, hogy ki az a fiatalember? — mondja és egyre csak a lányok felé tekinget. — Hát tudja meg reb Tóbiás: én magam' vagyok az a fiatalember...” Ahogy ezt meghallottam, úgy felugrottam, mintha a vipera csípett volna meg. Ö is felugrott és úgy. álltunk ott egymással szemben, mint két kakas. „Bolond vagy, vagy elment az eszed? — mondom. — Magad vagy a sadohen, a koma meg a vőlegény? Magad muzsikálsz az esküvődön? Ki hallott már olyat — mondom —, hogy egy legény a maga sáidchene legyen?” — „Reb Tóbiás — mondja erre —, ha azt gondolja, hogy megőrültem, akkor minden ellenségemnek ugyanezt kívánom! Elhiheti nekem,, hogy eszemnél vagyok. Nem kell bolondnak lenni ahhoz — mondja —, hogy az ember a maga Cejtljét feleségül kívánja. És ha bizonyíték kell, hát csak jusson eszébe — mondja —, hogy Lejzer-Wolf, aki pedag a leggazdagabb ember a városunkban, egy szál ingben elvenné... Azt hiszi, titok? Az egész város tudja már!... És ha azt mondja nekem, hogy ilyesmit nem szabad sadchen nélkül csinálni, akkor igazán csodálkozom magán, reb Tóbiás! Hiszen maga sem esett a feje lágyára!... De mire való a sok beszéd? Ügy áll a dolog, hogy én és a maga lánya, a Cejtl, már régen megfogadtuk egymásnak, hogy összeházasodunk. ..” Ha valaki egy késsel szíven döfött volna, nem fájt volna úgy, mint amikor ezeket a szavakat meghallottam: először is : hogy jön ő, a Mótl szabó ahhoz, hegy Tóbiás veje legyen? Másodszor meg: mi dolog az, hogy: megfogadták egymásnak, hegy összeházasodnak? — „Hát én? Én senki se vagyok? — mondom neki. — Talán csak nekem is van még valami beleszólásom, vagy engem már meg sem kérdeznek?” — „Isten őrizz — feleli —, éppen azért jöttem, hogy megbeszéljem magával a dolgot, mert hallottam, hogy Lejzer-Wolf kéri a lányát, akit én már több mint egy éve szeretek...” — „Hát persze — mondom —, ha Tóbiásnak van egy Cejtl nevű lánya, és téged Mótl Kamizolnak hívnak, és szabó vagy, mi okod lehetne rá, hogy gyűlöld?” — „Nem, nem úgy értem — mondja —, egészen máshogy értem: csak azt akartam magának mondani, hogy szeretem a lányát, hogy ő is több mint egy éve szeret engem és megfogadtuk egymásnak, hogy összeházasodunk. Már sokszor akartam magával beszélni — mondja —, de halogattam, amíg egypár rubelt összekuporgatok, hogy egy varrógépet vehessek és illőn felöltözzem. Mert egy fiatalembernek, ciki valamit ad magára, manapság két rend ruha kell meg egy pár mellény...” — „Hogy nyelne el a föld azzal a csirkeeszeddel! — mondom. — Aztán mit csináltok a lagzi után? Az éhkoppot nyelitek, vagy a mellényedet eteted meg a feleségeddel?” — „Jaj —, mondja reb Tóbiás, csodálkozom magán, hogy ilyeneket beszél! Ügy gondolom, magának sem volt még háza, amikor megnősült... És mégis megvoltak valahogy, amint látja... így vagy amúgy, reb Tóbiással is csak az történik, ami egész Izrael népére vár.., Azonkívül meg iparos vagyak...” Egy szó, mint száz, minek szaporítsam a szót: sikerült rábeszélnie engem. Hogy miért? Ne áltassuk egymást: hogy házasodnak össze a magunkfajta szegény zsidók gyerekei? Ha az anyagiakat néznénk, akkor a magunkfajták gyerekei sohasem léphetnének házasságra. Csak egy dolog bosz- szantott, egyet nem tudtam megérteni. Mi az, hogy megfogadták egymásnak? Miféle új divat ez: egy legény találkozik egy lánynyal és azt mondja neki: Fogadjuk meg egymásnak, hogy összeházasodunk... Azt jelenti ez. hogy: azt teszem, amit akarok, nekem senki nem parancsolgat... De ahogy elnéztem ezt az én Mátkánál, aki mint egy bűnös, lecsüggesztett fejjel állt előttem, és nyilván halálosan komolyan gondolta a dolgot, és semmiféle hátsógondoiatot nem táplált, eltűnődtem: ha jól meggondoljuk, miért háborgók, miért kényeskedek annyira? Talán olyan előkelő családból származom, vagy olyan nagy hozományt adok' a lányomnak, olyan csodálatos kelengyét? Igaz, hogy Mótl Kazimöl csak egy szabó, de talpig becsületes, dolgos fickó, el tudja tartani a feleségét. Mi kifogásod lehet ellene? Ne akadékoskodjál, Tóbiás — szólok magamnak —, mondd ki az igent, ahogy a szentírásban áll: Megbocsátok neked a te szavaid szerint — csak azután, sikerüljön!
