Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-28 / 74. szám

mm/m

3

NÉPÚJSÁG, 1984. március 28., szerda

(Fotó: Kőhidi Imre)

Az Országos Filharmónia hangverseny- sorozatából

Händel

és

Palestrina

Az Országos Filharmónia hangversenysorozatában az egri közönség előtt két együttes lépett fel hétfőn este, a dohánygyár színház- termében: a Liszt Ferenc

Kamarakórus és a Corelli Kamarazenekar.

Ennek az évadnak különös csemegéjeként fogta fel a közönség — és az is volt! —, hogy a ritkán hallott művet, Palestrina Papae Marcelli kóruskompozícióját hallhatta. Palestrina nemcsak egy volt a reneszánsz zene mesterei közül, hanem meghatározó, betetőző egyénisége korának. A Marcellus pápának nevét megörökítő miséje kánonként kezelt alkotás volt abban a korszakban, amikor a tridenti zsinat után az egyházat a megújhodás szelleme hatotta át.

Maga a mű és annak latin szövege a katolikum alapját megteremtő misztérium megjelenítése, külső ornamentikája, az a minden misében végbemenő cselekvés, vallomástétel, érzelmi hullámzás, amely az egyes korok zenészeit újabb és újabb zenei megfogalmazásokra ihlette. Ebben a Pa- lestrina-műben az érzelmeknek, mint majd később a barokkban, vagy különösen a romantikában, nem sok szerep jut. Itt a misztériumot a megingathatatlan harmónia, az a belső nyugalom, fenség veszi körül, amely a szövegből árad. Palestrina hagyja a megzenésített szövegben ránk törő gondolatokat, tételeket az értelmünkre hatni, miközben a Kyrietől, a Glórián, a Credon, a Sanctuson és Benedictuson át eljut az áldozat eseménye, az Agnus Dei-ig, ahol a békéért való könyörgés hoz nyugvópontra mindent. Fenséges áradás ez a zene. És bár a mi fülünket már sok-sok korszak sok-sok felfogása, drámai fogalmazványa máshoz

szoktatta, jólesik ezt a liturgikus szöveget szolgáló, a gondolatiságot, a nagyszerű formát leheletkönnyen kezelő, ringató zenei vallomást hallani.

Händel János passiója más szövegre, más lélektani szerkezetre épült; talán a kelleténél több benne a profán oper-világ hatása. Händel a Szenvedés-történet zenei krónikása, tizenkilenc éves fejjel veti papírra ezt a művet 1704-ben, hogy majd egy másik passiót is írjon 1712-ben. A német szöveg nekünk szokatlan, bár az oratórium hűen követi János evangéliumát. Az eseményeket az evangélista beszéli el. A fontos részletekben, a dramaturgiai csúcsokon saját hangjukon is megszólalnak a dráma hősei. Jézus elítéltetése bírói eljárás ítélettel, végrehajtással; miközben Pilátus kétkedése a vádló tömeg igazsága felől

egyre erősödik. De mert a János passió szerint sem lehet elkerülni a próféták által megjelölt utakat, mindennek meg kell történnie. Ezt a nagy belső és külső drámát megélni Händel zenéje nyomán egészen más feladat, mint a modern operaváltozatban; de egy kitetszik itt is, ott is: látszólag mindig is szavakon múlik az ártatlan kínhalála. Pilátus feliratot szegeztet a keresztre, de a tömeg nem elégszik meg ezzel, * azt akarja, hogy a felirat Jézus bűnösségét bizonyítsa. Itt, ezen a ponton válik Händel passiója élménnyé. Mindkét művet Parkai István vezényelte. Nem először jár Egerben ez a kitűnő karnagy. Most is megmutatta, hogy a csupa fiatalokból álló kamarakórusból mennyi mindent ki lehet hozni. A Palestrina-misében azt a lüktető áradást valósította meg, amely annyira elkülöníti a reneszánsz zenészt elődeitől, követőitől is.

A Händel-müben a kórusnak és a zenekarnak ugyan fontos szerep jut, az érzelmi, a drámai vonulatot mégis a szólisták vezetik. Az evangélistát éneklő Keönch

Boldizsár a gyakorlott oratóriuménekes kiegyensúlyozottságával állt a passió tengelyében. Pászthy Júlia, Ardó Mária, Nyilas Tünde, Tóth János, Kállai Gábor, Szécsi István a Nagy Per hőseiként, itt-ott operai hangsúlyokkal kapcsolódtak be a közös éneklésbe. Csembalón Ella Péter működött közre.

A „tartalékos” Corelli Kamarazenekar — Ella István együttese — elmélyült, árnyalt játékkal működött közre a János passióban. Kár, hogy személyi akadályok miatt nem Bach III. Brandenburgi versenyét adták elő, „csak” Telemann Nemzetek régi és új táncai című kompozícióját. Táncok két ilyen mű között? És ez ugyebár itt nem volt stílszerű. Utólag nézve a dolgot, talán el is maradhatott volna.

A rövid zenetörténeti bevezetőt Turcsányi Emil mondotta el. Ez egyszer azért kívánatos lett volna, ha a mai közönség szövegismertetést kap. Már csak azért is, hogy az idegen nyelvű szövegek mögött sejtse a lényeget!

Farkas András

Pósfai János:

Sasbehívót kaptak a lovak

n li.

Síposók fia aznap jött haza Sopronból. „Gyere haza fiam, ha már mindenhogyan halni kell, haljunk meg együtt” — írta neki az édesanyja. A holmiját kopott papírbőröndbe hozta, felöltőjét a vállára vetve jött a Répce felől. Jó idő volt, a füzek már kibontották hajukat, sárgán virított a gólyahír. A Síposék fián csöppet sem látszott a nagy elkormorodás, még kevésbé, hogy halni jön haza a falujába. A városiban dolgozott, idehaza tengernyi gyerekkori emlék várta: a

fűzfasípos tavasz, a mezítlábas karikázás.

— Mennyi sirályt láttam

— lelkendezett, amikor kiszabadult anyja öleléséből.

— Ügy röpködtek a víz fölött, mintha megkergültek volna.

— Nem sirályok voltak azok — igazította ki az édesanyja, de a fiú váltig hajtogatta, hogy ő bizony sirályokat látott. Mutatta is, hogyan rikoltoztak.

—A bíbicnek más a hangja, meg a rebbenése is

— erősítette. — Ezek úgy estek a vízre, mint a stu-i kák. Lengő repülésből hirtelen alázuhantak, majd meg laposan elhúztak a víz fölött, szárnyukkal verdesték fodrait.

öregedő apja a csizmáival bajlódott. Későn feküdt, most meg sietnie kell visz- sza a kastélyba. Micsoda világ, dünnyögte. Legszíve. sebben maradt volna a fiával, esetleg kisétálnak a Répce partjára, a suhogó füzek alá, gondosan kikerülve a rétekről apró kis patakokban csordogáló vizeket. A vállára vette volna a maga eszkábálta szigonyt, hogy a mélyebb árkokban, a folyással szemben úszó csukára lecsaphasson. Beszélgetne a fiával, megvitatnák a madarakat, hogy csakugyan sirályokat látott-e a gyerek, vagy a bíbicek párzás előtti handa- bandája tévesztette meg.

A kastélyba szólította a kötelesség. Várt rá a kopasz őrnagy, a tisztek közül a viliódzó szemű Mávai, a mindig hangos Homonai. ö még ilyen tiszteket soha nem látott. Egymás közt is folyton marakodnak, a zagyva beszéd el nem maradhat egyiküknél sem. A tatár fejű hadnagy más volt, akit két nappal ezelőtt agyonlőttek a kertben, öreg Sípos a puszpánbokrok mögül figyelte, mi történik. A hadnagyot a fenyőfához ál. Irtották, letépték a vállapjait, leszedték a karszalagját, ő pedig keményen odavágta nekik: „Ha tudtam volna, hogy ilyen csürhe bandába keveredem, soha nem állok közétek!” De alighogy kimondta, alighogy ki tudta mondani azt a pár szót, már kelepeit is a géppisztoly. Teste megnyúlt, majd elvágódott a barna avarban. A tisztek arra se néztek, csak fordultak, és mentek vissza a kastélyba.

öreg Sípos mást is látott azon a tavaszon.

Két embert autóval hoztak a kastélyba. Tisztes távolságról szemlélte a dolgokat, de azért figyelt is. Soványak voltak, riadt szemmel bámulták a falat, melyet annyiszor nézettek velük. öreg Sípos csak azt tudta, hogy munkaszolgálatosak, legfeljebb sejtette, hogy valamiért mégis nagyon fontos emberek lehettek. Faggatták, vallatták őket, a kisbíró látta, ahogy arcukon felreped a bőr a pofonoktól, hogy az öklök nyoma kék foltokban megmarad a testükön. Délután kivitték őket a kertbe, oda, ahol hajdanában Bezerédy Amáliát sétáltatta a nevelőnője, gödröt ásattak vele, s a gödör széléről belelőtték őket a mélybe. Egymásra zuhantak, estükben megölelték egymást, s úgy takarta be őket az édes anyaföld.

Legszívesebben a fiával maradt volna. Beszélgettek volna a madarakról, elhes- sengetve minden szörnyűséget, szívfájdító élményt.

— Hát a házakat miért meszelték feketére, apám? — kérdezte tőle a fia.

— A repülők miatt — felelte öreg Sípos, s fölemelkedett görbült testhelyzetéből. — Ezek rendelték el. A házát mindenki meszelje be korommal. Hogy a repülőről ne lehessen látni.

— A Répce mentén sehol nem láttam ilyen fekete házakat.

— Másutt talán nem kellett lemeszelni.

— Feketefalva — mondta a fiú.

— Itt székel a nyilas parancsnokság — magyarázta az apja, és csontos kezét felemelve intett: — De erről nem szabad ám beszélni senkinek.

— Akkor ezt tudják a faluban is.

— Tudják, de akkor sem szabad beszélni róla.

— Veled mennék, apám — mondta hirtelen a fia.

— Nem lehet.

— Máskor is elvittél magaddal.

— Az régen volt. Akkor más világ volt — mondta öreg Sípos.

— Ne menj te se, vasárnap van.

— Vasárnap — mondta, vagy inkább kiáltotta az apja. — Egyre megy a köznap, vagy a vasárnap. De most a falu érdeke is, hogy menjek. Jönnek a gazdák is. Sasbehívót kaptak a lovak. Még a Bogi Mihály gebe lovának is megjött a behívója.

— Pont most?

— Pont most, amikor vetni kéne, amikor szükség lenne a lovakra.

— Menj inkább a templomba — mondta a fiának az anyja. — Itthon a Sáli Pityu is á szanatóriumból. Hazaeresztették őt is.

(Folytatjuk)

Vámos Miklós hangjátéka, a Ritka szép madár, akár állatmese is lehetne Bertalanról, a csodálatos papagájról, „akinek” agyába úgy vésődnek a környezetében elhangzott mondatok, mint kisgyerekek tudatába olykor felnőttes ítéletek, átkok és más komoly szavak. És ebből számtalan bonyodalom származik.

Baradlay, a vállalat igazgatója, nyaralása idejére beosztottjait kéri meg, hogy gondozzák ezt a ritka okos állatot, amíg haza nem érkezik. Mit tehet egy beosztott, akinek előmenetele, külföldi kiküldetése függ az egyébként jó akaratú és bölcs főnöktől? Néhány mondatát magával hozza ebbe a Damjanich utcai otthonba. Mit is? „Hagyjanak nekem békét. Csupa tökfejjel vagyok körülvéve. Én nem tartom a hátam korlátoltak miatt”. A család tagjai megdöbbenve hallják a vacsorák alatt elhangzottakat, kiviszik a konyhába, majd bezárják a kamrába.

Bertalan kibeszél családi titkokat is, éspedig azt, hogy a nagylány tulajdonképpen Feri bácsi lánya, aki egy idő óta Londonban él és legutóbb megígérte, hogy júliusra munkát és lakást szerez a feleségének. A lány gyűlölte apját, mert ő kozmetikus szeretett volna lenni, de apja gimnáziumiba erőszakolta: „Apa érzéketlen, még a sexet is pomólapokból tanulja. Csak a könyvek érdeklik”. De mi lesz, ha a disszidálási szándékot megtud ja a főnök?

Csak egy megoldás lehetséges, hogy a papagájt kicserélik egy hasonló madárra.

Mielőtt Baradlay eljön, hogy megköszönje a szívességet, ismerve beosztottjai agyafúrtságát, a madárkereskedőtől hazaviszi a saját madarát. De hagy még egy üzenetet: „Ilyenek az emberek. Nem becsülik meg, aki odafigyel rájuk”. A beszélgetés szívélyes, barátságos és azzal a régiek mondásával zárul: „semmit a, gyerek előtt”. Igaz, kissé átalakítva” nichts vor dem Papagei”.

A hangjáték akkor válik szatírává, amikor bevezet a kispolgári családi idillbe. az értelmetlen viták, veszekedések, verekedések világába. Eltitkolt bűnök, viszonyok álszent világa ez. Az emberek boldogtalansága és a családtaggá váló madár szavai — „segítség, brutális barom, rohadt strici” — érzékeltetik a családi légkört. A szolgaság és gyávaság játéka ez, amelyben a férj remélt kitüntetési tervei, a feleség londoni utazása szabályozzák ezeknek az embereknek életét. Életüknek nincs egy szép és boldog pillanata sem.

Kern András — Bertalan — színészi alakítása túlnő a szokásos kereteken, együtt játszik a hallgatóval. Igazolva azt is, hogy a rádiószínház lehetőségei végtelenek, és ebben a tériben elfér boldog állatok és boldogtalan emberek élete.

Ebergényi Tibor

Tanuljunk

(ny)elveket!

Ahány nyelv — annyi ember.

így tartja egy régi mondás, és így is igaz. Aki veszi a fáradságot, és tanul, vagy aki körülményeinek szerencsés alakuiasa folytán jut idegen nyelv, nyelvek birtokába — óriási előnyre tesz szert.

Ma már aligha kell bizonygatni, hogy csupán például az orosz nyelv tudásával hány országban boldogulhatunk. És hasonló a helyzet a régi világnyelvekkel, az angollal, a némettel, a franciával, újabban a spanyollal. Valamely „egzotikus” keleti nyelv ismerete pedig életre szóló biztos kenyeret, sőt, karriert biztosíthat hazánk fiának.

Vita tárgyát aligha képezheti ez, ugyanakkor azonban, sajnos, negatív vonatkozásaival is kénytelenek vagyunk találkozni. Az idegen nyelv elsajátítása során ugyanis akarva-akaratlan bepillantást nyerünk az illető nyelvet beszélő nép életébe, szokásaiba — és elveibe is. Az, hogy ez hatással lehet ránk, tagadhatatlan, és nem is baj, sőt, természetes. Az pedig különösen jó, ha ennek kapcsán a társadalmi haladást igenlő, elősegítő, progresszív tanokkal, elvekkel kerülünk közeibe.

De bizony, tudunk olyanokról is, akiknek nem szükségeltetik idegen nyelv elsajátítása — korábban fennen hangoztatott — elvük megváltoztatásához. Néha elég valamely — esetleg tévesen értelmezett — könyv vagy film hatása, netán kimondottan hazai vélt vagy jogos sérelem, és — oda az elvhűség. Ami eddig hangos „igen” volt, az holnaptól hangos „nem” lesz.

Tovább megyek: elegendő egy munkahelyi főnökváltozás, amely esetben, ha az új igazgató mondjuk madarász, madarásszá lesz „elvszilárd” hősünk, aki pedig — a korábbi agarász vezér kedvéért — ez ideig vérbeli agarász volt.

A váltás gyakran gyors és gátlástalan. És — bármily sajnálatos — nem minden haszon nélkül való. (Mert hiszen a főnök is csak ember, akinek jólesik látni, tapasztalni a munkatársi szeretet megnyilvánulásait.)

Igen, sajnos igen: egyáltalán nem ritkaság, hogy » hosszúnyelvű elv- és jellemielenek jóval gyorsabban haladnak a hivatali ranglistán — tisztelet a kivételnek! —, mint az efféle kaméleonkodást eleve elutasítók. Pedig — talán nem is szükséges hangsúlyozni — az esetek többségében utóbbiak mind szakmailag, mind általános emberi szempontok szerint magasan állnak emezek felett.

Mindebből

(ny) el veket! Megéri.

a konklúzióból is adott: Tanuljunk

B. Kun Tibor