Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
A megyei■ kórház KISZ-es szakorvosai évente három és fél ezer óvodást vizsgálnak meg társadalmi munkában, hogy kiszűrjék rejtett betegségeiket. Az egri Széchenyi úti óvodában lestük meg őket és kis pácienseiket. (Szántó György képriportja) Páciensek Ismerik minden bizonnyal a keleti anekdótát az apáról, a fiúról, meg a szamárról. Valami ilyesmiről lesz most szó. Vagy hogy inkább arról, végül is szamár ül-e a szamárra? — Uram, látja ezt? Mondja, miből telik erre? — a kérdezőt soha nem láttam, valószínűleg ő sem ismer engem, de meg kellett kérdeznie valakitől az iméntit. Éppen arra jártam, hát tőlem várja a választ. Mármdnthogy a kétszintes, ha nem is éppen kacsalábon, de nem is gólyalábakon álló, igazán tetszetős ház miből épülhetett fel. Miből telt rá? Bevallom most férfiasán, hogy nem annyira gyáva nyűiként a vita oroszlánja miatt, mint sokkal inkább a disputára való lustaságom okán valamit morogtam a fogam alatt, valami ilyesmit, hogy: ... hát igen ... van, akinek telik ... meg van, akinek nem... És szapora léptekkel továbbálltam. Nem válik a dolog azért sem a dicsőségemre, mert erről a csinos nyolc helyiségből álló családi házról történetesen tudtam, hogy miből épültek fel a falai. Amíg én az évek évtizedre nőtt ideje alatt egy ütött kopott állami bérlakásban ciripeltem tücsökként. csak annyit törődve a holnappal, amennyi a tisztes élethez szükségeltetik, e ház tulajdonosa szorgos hangya volt mindvégig. Tégláról téglára gyűjtötte a forintot és cserepet, minden újabb nyílászáró szerkezet — ennél ostobább kifejezést aligha találhatunk a köznyelvben — egy újabb esztendő tisztes győzelmét jelentette a számára. Amikor egy kis új- háztűznézőbe meginvitált, bennem az irigységnek még nyoma sem volt található, annál több csodálat. Nem is annyira a kétségtelenül jól és célszerűen beosztott ház láttán, hanem amiatt a kitartás és elszántság miatt, amellyel felépítette végül is a maga lebontha. tatlannak tűnő termeszvárát. — Nincs egészen még kész öregem, de már lakható — mondta megelégedettebben, mint Kolom- busz, aki felfedezte nekünk Amerikát. , Egy ilyen ház nem is lehet soha készen. Egy ilyen ház, ha mégis tökéletesen kész, akkor szinte biztos, hogy kihal belőle a tulajdonos, mert egyszerűen céltalanná vált ezzel az élete. Fenn van a csúcson, legyen az akár kicsi is, de csúcs és nincs tovább. Nyugodtan kiírhatta volna a csinos ház homlokzatára e kopott szellemességű, de kétségkívül találó nevet: Megkoplaltalak. Hát neki ebből telt erre. — Mit gondol, miből vette? — Lopta ... — És, ha kapta a nyugati rokonaitól? — Ezek kérem, mind azt mondják — legyint futó ismerősöm és mégegyszer, tekintetében mély irigységgel, végigmiustrálja a nemes formájú nyugati márkájú gépkocsit. Elmentében még azért visz- szaszól: — Nekem még megitatni sem lenne elég ehhez a pénzem... Történetesen, hogy e gépkocsi tulajdonosa, hogyan jutott a nemes vonalú, a Ladák, a Dáciák, a Trabantok között hivalkodóan előkelő nyugati csodához, fogalmam sincs. Történetesen nem ismerem a gazdáját sem. Lophatta is, örökölhette is, szerezhette több éves külszolgálat után. A lényeg az, hogy itt áll az út szélén, az emberek nézegetik és irigykednek. És lám, az első rákérdezett, egy- bőil kijelenti: lopta. — Megölnek, egyszerűen megölnek. ötszáz forintért. Ilyen olcsón hullához még nem jutott egy ország — kesereg némi öngúny- nyal barátom, akinek jó munkája elismeréseként ötszáz forinttal megemelték a fizetését. Mellesleg szervezési, technológiai elgondolásai milliókat hoztak és hoznak a gyárnak, de hát az: munkaköri kötelesség. Nem az a baj, hogy neki ötszázat emeltek, hanem az, hogy munkatársai közül is csak egynek, annak is csak háromszázat. Eltűnődöm. Ruibikot vajon szere-, tik-e? Milliomos, többszörös. És azt az újítót, bármely gyárban, aki végre megkapja tisztes pénzét, ami lehet éppen, forintban persze, százezres nagyságrendű. Differenciáljunk. Fizessük meg jól, sőt jobban mindazokat, akik jól és jobban dolgoznak, mint az átlag. Az átlag terhére is, hogy később ez a bizonyos átlag is magasabb bérosztályba léphessen? Ösztönözzünk a legősibb ösztönzővel, a pénzzel is, mindazokat, akik dolgozni akarnak és keresni is, s akik tudomásul veszik, hogy jól is kell dolgozniuk, ha jól is akarnak keresni? Üljünk a szamárra, vagy vigyük a szamarat? — Az emberek pénzsóvárak lettek — fejti ki beszélgető partnerem e tárgy bán a véleményét. — Csak a pénz, csak a pénz és megint a pénz. Harácsolunk. Ez van. No, persze, a pénzért dolgozni, sőt megdolgozni a pénzért, nem harácsolás. A józanul látó és gondolkodó ember legtöbbször pontosan tudja, hogy kinek eszköz a pénz az élethez, s kinek a pénz az élete, hogy ki az, aki semmiképpen sem vehet a három gyerek és a gyesen levő feleség mellett leányfalusi nyaralót. Mert, ha mégis vesz, amikor se Lottó, se örökség, akkor még akár a rendőrért is kiáltani lehetne. De még a józanul gondolkodó és látó ember is hajlamos a megszerzett többlet javak fölött sommás ítéletet mondani: lopták. A pénzért való megdolgozást harácsolásnak tekinteni. Tehát nem ülni a szamáron, hanem a hátamra venni, — így lenne a helyes gondolhatná a pénzéért keményen megdolgozó ember, hiszen lám körülötte a kórus ezt követeli. Igen ám, de van ám egy másik, kétségkívül ma még a szerényebb kórus is. A józanabb. Amely úgy véli, hogy a szamár való arra, hogy rajta üljenek, hogy kocogásra bírják a szürkét, hogy szolgálja az embert, és nem megfordítva. Emberünk hát ekkor újra felpattanna a csacsi hátára, de ó jaj, ismét a megzavaró, a kioktató v másik kórus, hogy lassan már úgy érzi, ő maga is szamár lett: szamár ül a szamáron. Mit lehet tenni? A néhány, s talán nem is csak néhány csaló, tolvaj, ügyeskedő, nem törékvő, de törtető miatt a szürke kényelem, az egyenlőség és egyenlősdi világát kiáltani ki a boldogság honának, vagy éppen ellenkezőleg, vagy forrót, vagy jegest zúdítani a langyos állóvízbe? Jobb munkára biztatni az arra kész munkást, mérnököt, bárkit és a jobb munkát eszerint is fizetni, még akkor is, ha ezért bizony gyakran ellenállásba ütközik az, aki vallja, hogy a szamár arra való, hogy rajta üljenek, s nem arra, hogy egy másik szamár keseregjen rajta: hol is az igazság? Jómagam, persze, maradok továbbra is tücsök. Aki ugyan nem muzsikái, de nem is szerez bőven földi javakat. Ám, aki megértő tisztelettel figyeli a sürgő-forgó hangyákat és munkájuk eredményét, a világért sem irigyli el.
