Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. március 24., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Horváth Lajos Középeurópai ősz Én itt élek középeurópai a mindigkéttűzközötti országban falun a szőlős dombon láthatsz majd engem honnan elszáll az Izabella illata a lugasból ősszel s terhes a hold mert telik fölöttem szépmívű csillagokat szülni s tán a pincémben úgy gömbölyődnek a hordók mint az atombomba gömbölyödik már valahol csendben mely betölti ezt a dongát s kidönti az értelem vörös borát koponyám csont poharából Kelényi István Máiig, A vágyak szirmai kiolthatatlanok, szivárvány-sejtelmek, cifra hasonlatok köntösében égnek, hiú papírlapon s költői képekben foszlatják az arcom Merülő árnyék lesz, majdani vers-lelet abból, ami lélek, tűznél elevenebb, (a képzelet holdas átváltozásából...) vércseszín körmeid lidércjátékából: — mint zászlók lobognak s lázadó csöpp szavak Mi marad belőlük (?); — dalként elizzanak?! Valkó Antal A vers A vers olyan lassan készül mint messzi felhőkben a vihar s oly titkosan is mint fenyők-mélyi gyanta város s ülsz az este medrében mig szemed a mindenséget szokja egy kéz elindul a papíron s mire a vers alakját megtartja az agy belül csupa rom Törő István Télvége Csípős ostor: lehullt a fagy, jövőt kerget a pillanat, fodrozódnak a mélyvizek, morgolódnak a héricsek, foghíjas a szénaboglya, a szél ujja folyton nyúzza, nem ragadlak én üstökön, nem civakodunk sült-tökön, fejre kerül a maskara, farsangol nagyja-apraja, zizeg a nád, szól a berek, csörgedeznek a csermelyek, s a fakó szemű ég alatt, már élőkért szól a harang. Jánosy Tibor versei Hamu alatt Mikor kialusznak a tüzek, a hamu alatt magam vagyok. Bűkor elvonulnak a vizek, az iszap alatt magam vagyok. Almomban zúg a letarolt erdő... Kiállítottak mindenféle bírák, mindenféle oldalvonalakon túlra, most mondj valamit... Miért hull rám annyi fűrészpor? Formatervezés Az idei ajándék egy hamutartó volt. Két bronzba dermedt tenyér barázdált felszíne — akárcsak egy igazinak, mikor vizet merít, vagy kér valamit. Mit is csinálsz ilyenkor? Félve nyomod el benne az első csikket, a következőket közömbösen. Megszokod’ mint az átvert sarki koldust, koldus tenyérben gombokat. SZEBERÉNYI LEHEL Nehéz az elnök élete A tanácselnök elégedetten szemlélte vendégeit, akik a panorámába egészen belefeledkeztek. A domb kopasz volt, mint azoknak a bölényeknek a domborodó idomai, melyeket az ősember barlangrajzairól ismerünk, s a fiatal, sűrű fenyves, mely éles, hirtelen határral kezdődött és a kontúrokat haragoszölden követte — a bölény sörénye. Alant kuporgott a falu, melyet e dombbal a kálvária fehér kőfülkéi kötöttek ösz- sze, mindenik egy-egy öreg hárs sátra alá húzódva. Jobb oldalt, a domb pereme fölött a középkori kápolna állt: a csupasz égbolt kék mezejében lebegve egészen megnőtt, rátelepedett a tájra, a szürkésfehér kövek marokra fogták a borzongó ; szívet. A vendégek elbűvölten nézték a kék párában remegő messzeséget. Lenéztek a mélybe. A folyó ezüst szalagja egészen közel volt, s mintha teljes hosszúságában beleférne a szem látószögébe, követni lehetett a hegyek közé és a síkság fölött^ a ködökön túl is tükröződött. A vendégek ilyennek képzelték azokat a szent dombokat, melyek a népek mondáiban szerepelnek, s melyekről a honfoglalók betekintik az országot. — Kell ennél ideálisabb hely? — szólt a tanácselnök, midőn kifújta magát. — Lejártam a lábam, hogy tegyenek ide egy szanatóriumot vagy üdülőt. Lefelé ballagtak a dombról. A tanácselnök vigyázva beszélt, nehogy a döccenők- nél a nyelvét harapja. Azt mondta, hogy nem talál senki illetékest, aki hajandó I lenne ezt a helyet felfedezni s most örül/ hogy valakit is felhozhatott ide. Ezután betértek a vendéglátóipar új egységébe. A geometriai ábrákról fel lehetett ismerni a modern falfestési irányzatokat. Mint a pitypang pölyhe, melyet távoli és lehetetlen helyekre elhord a szél. Szék, asztal szintúgy modem és műanyag. Leültek egy sárga asztalhoz, egy üveg kövidinka mellé. ,— Pillanat — mondta a tanácselnök, alighogy helyet foglaltak. Felállt és átült egy másik asztalhoz, amely piros volt: szemével intett, hogy rögtön jön. Magányos férfi ült az asztalnál, fiatal borostás arcú, kopott öltözékű. Sildes sapkája hátracsúsztatva fején, félig ivott poharába bámult. Némileg megmozdult, mikor a tanácselnök odaült melléje. Arca, hogy errébb fordult, bárgyúnak tetszett. E bárgyúságot ■ a vigyorgó arckifejezés okozta, mely furcsa és merev volt, rászáradt a csontokra, mint valami állandósult szokás, amitől sohase lehet már szabadulni, semmiféle helyzetben. A bőrét e vigyor egészen elfonnyasztotta. Három nappal ezelőtt ott ült annál az asztalnál, amelyik sárga. A cimborák is ott ültek, Kövidinkát ittak, itt az megy. A cimborák nagy hanggal voltak. Ö jelentéktelenül ült közöttük és vigyorgott. Hallgatta, ki kinek tippel. A Fradinak vagy a Vasasnak. A cimborák alig vették észre, hogy ott van. Mindegyik a maga góljaival volt elfoglalva, amiket hajdan a libalegeltetőn rúgott. Egyszer mégis észrevették, hogy ott vigyorgott közöttük. A pohár fölött egy jelentéktelen, vigyorgó fej gu- golt. ö maga, némileg lecsúszva székén, egészen kicsi volt. Így szóltak hozzá: — Láttál-e már labdát, Jani? — Láttam hát — mondta Jani, s a vigyorgó arc belepirult. A cimborák ismerték, milyen pirulós. Ismerték és szerettek azzal játszani, hogy húzzák. — Rúgtál is? .— Hogy rúgtam-e...? — nevetgélt tétován és pirosán Jani. — Lukat, igaz-e, Jani. — Nevettek. Jani is velük nevetett. Az asztal, mely sárga volt, velük ingott. Aztán ittak a kövindin- kából. Jani sűrűn kinézegetett a gyorsan leszálló estére. Majd pirulva, szabadkozva mondogatni kezdte: „menni kell”. Vigyorgott hozzá és tétova mozdulatokat tett, hogy felálljon. — Hová sietsz, Jani? — Félsz a sodrófától? — A — vigyorgott Jani. El — Attól félsz te, hogy mással játszik az asszony. — A — vigyorgott. Jani El is pirult. — Röhögj csak, majd nem röhögsz. — összekacsintottak. — Vannak, akik látták is. — Akkor látták — mosolygott csendesen Jani, hangja némileg lepedékes volt, arca égett. — És hol látták? *— Akárhol. Érdekes az? — Érdekes. — Hát hol látták, gyerekek? — kérdezték, mintegy egymástól. — A málnásban bújkált a minap is. -Ott is látták például. — Hát akkor látták — mondta Jani. Vállat vont és Vigyorgott. A füle is piros volt. —Biztos vagy benne, hogy a gyereknek te szegted be a fülét? — kérdezték, mikor a fülére néztek. — Ti talán biztosak vagytok? — Mi egyáltalán nem vagyunk biztosak — mondták. Aztán megint a futballról kezdtek beszélgetni. Jani egy darabig még nevetgélt ott, haloványan, majd megkapaszkodva az asztal szélébe felállt, s elment. — Ez bevette — mondták a cimborák az asztalnál. Nevettek. Egy perc múlva már el is felejtették. Jani nem nevetett, mikor hazaért. Félrelökte a gyereket, s odalépett az asz- szonyhoz, aki mit sem sejtett. Csak csodálkozó, nedves szemmel nézett, mikor elóbb az egyik, majd a m sik arcát megütötték. — Ez miért volt? — Tudod te. Ez volt minden, a férfi becsapta maga után az ajtót. Míg a téeszbe sietett, eszébe jutott, hogy a gyereket félrelökte. Eszébe jutott, hogy ott állt a gyerek megszeppenve a sarokban. Látta a nevetős arcát, ahogy elébe jött. Nem akarom látni, mondta magának, de tovább is látta. A gyereknek éppoly nevetős volt az arca, mint az övé. A téeszben hatszáz forint előleget kért. A tanácselnök otthagyta a piros asztalt és visszajött a sárgához. Vendégeihez hajolt, hogy megértsék, miről van szó. — Reggel találkoztam ennek a feleségével. Kérdem: hogy van? Nem jól. No, miért? Hogy az ura válni akar, három napja nem volt otthon. Egy végtelenül rendes asszony ennek a feleségé, köztudottan tisztességes. Hát most lelkiztünk egy Ricsit a komával, Ügy látom, sikerült elültetnem a bogarat a fülébe, s hazamegy. Lopva a piros asztal felé pillantottak. A férfi nem vette észre, hogy nézik. Arca mozdulatlan meredt a pohárba. Látszott, hogy nehezére esik kezét megmozdítani, de mégis megmozdította. Eltolta méla ujjakkal a poharat, majd visszahúzta. Ezt néhányszor megismételte. Majd, mint aki lemondott róla, hogy a pohár helyzetén bármit változtathat, ernyedten hagyta heverni a kezét. A vendégek visszafordultak a tanácselnökhöz, aki körülmutatott a hangulatos termen, mely teljesen új volt. , — Azt kellett volna látni — mondta —, honnan indultunk el. Itt nem volt egyéb, csak egy szűk kis butik. Az egész felszerelés három pohár, s két félliteres üveg. Ha inni akartál, meg kellett várni, míg más megissza a magáét, s elmossák a poharát. Deim Pál: Kőmíves Kelemenné Bartl József: Háló Papachrisztosz Andreasz: Női fej Csíkszentmihályi Róbert: \ Erem Gajzágó Jolán felvételei
