Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. március 17., aombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Vilmos: Körhinta ■ KSj 90 éve született Aba-Novák Vilmos Genthon István Aba-Novák Vilmost „magános bolygó”- I nak nevezte, olyan festőnek, akinek életműve ugyan jel- | legzetesen huszadik századi, ám sok mindenben eltér korának irányzataitól. Az izmusok kialakulásának idejére es- i tek tanulóévei, kezdetben őt is megcsapta egyik-másik: a posztimpresszionizmus, a kubizmus, de hamarosan elemi í erővel tört ki belőle az eredendő elbeszélő hajlam egy té- § maellenes festészeti korban, bár a modernség szinte a vé- rében volt, minden korszerű eszközt birtokolt. Az ember y és az élet érdekelte, nem az izmusok, arra törekedett, hogy — saját szavaival szólva — „életes” legyen. Mesélni akart a világról — szélesen, nagy erejű ecsetvonásokkal, dekora- j tívan, lebírhatatlan életörömmel. Festészetének másik ál- :• landó eleme a groteszk, ezért fest cirkuszi képeket, bohó- cokat, vásári sokadalmat — az élethez ugyanis a visszája : is hozzátartozik. Törvényszerű volt, hogy a kirobbanó me- jj sélőkedv a monumentális falfestészet felé fordította: sze- I gedi, pannonhalmi, jászszentandrási, városmajori templomi § freskói szinte eposziak. Nagy összefoglalók a világról val- I lőtt nézeteiről. Kilencven éve, 1894. március 15-én született, s 1941 őszén I halt meg. Hazai és külföldi díjakkal ismerték el munkás- | ságát (1940-ben például ő kapta meg a híres velencei Bi- | ennálé nagydíját). Hosszas szünet után 1962-ben volt először nagyméretű gyűjteményes leállítása, azóta ismét elis- : mert értéke a húszadik századi magyar festészetnek. Életéről, művészetéről Supka Magdolna írt alapos, részletes monográfiát. Aba-Novák Vilmos kilencvenedik születésnapján érdemes fellapozni, hogy akik nem ismerik, megismerjék, akik pedig már ismerik, fölfrissitsék emlékezetüket. (T. M.) — Ha parancsolni méltóz- tatik! — Ne izéi jen, polgártárs! Én elsősorban a Honderűt kérem! — Bocsámt, a Honderűt ma összetépték. Azok az urak. akik most mentek el. — Szép kis kávéház! Ez Pest! A Honderűt összetépték! — Igenis. összetépték! Mégpedig Petőfi úr miatt, mert a Zerffy azt írta róla... Egy német polgár dühösen zörgetett, a kellner lóhalálában rohant az asztalához. A vidéki széplélek föl- tápászkodott. a malaclopó- ját a vállára kanyarította, és ő is kilépett a márciusi estébe. Nyomban egy hangos kompánia rohamozta meg az egyik sarokasztalt. Saiaváry, a komáromi ná- bob jött barátaival, Lévius- sal. a budai dárdás polgárral, Lankával, a nagy tréfa- csinálóval, Pákh Alberttól, aki olyan komoly arcot vágott állandóan, mint Heine a matrac-sírban, és végül utánuk kullogott Bándory, a nemzet napszámosa. Pákh kivételével mindnyájan mámorosak voltak a Komló, a Csiga, a Kispipa és a Lici- nius boraitól, és a szívükben szokatlan márciusi zsongást éreztek. Lauka már éppen ódát akart í rni Sálává- ryhoz, de Pákh Albert önérzetesen szólt oda neki: — De olcsón adod magad, polgártárs! Magyar író ne legyen szolgája senki emberfiának. csak a magyar nemzetnek! Addig nem lesz becsülete a literatúrának, amíg minden dínom-dánom- nak vőfélyei lesztek. Lám, Petőfi inkább ír verset az anyám tyúkjáról, vagy arról, hogy kis furulyám szomorúfűz ága, mint holmi üresfejű potentátról. Saiaváry Jókai Móric után érdeklődött, aki szagről-vég- ről atyafia. Mikor megtudta, hogy már nem patvarista hanem a regény- és beszély- írásra adta ábrándos szőke fejét, nagyon rosszallotta a dolgot. — Hat ökör se húzza ki többé az irodalomból — tette hozzá Lauka némi kárörömmel. — Pedig milyen jó fiú volt, jámbornak hívtuk — mélázott el a sampaner mellett Saiaváry — gyönyörű gyerek volt. nemsokára vic- ispán lett volna belőle! Lévius hevesen kifakadt az ifjúság ellen, amely mindig politizál, és mindig konspdrál! Ott vannak a Karok és Rendek, majd eligazítják azok az ország dolgát, ott van a helytartó tanács, majd rendet csinál az, és ott van mindenekfölött Fer- dinandius ő szent felsége, majd gondját viseli az hű népének. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban egy sápadt, nyurga fiatalember alakja Felleghajtóját meglengette a márciusi szél, égő tekintete elnézett a hangos társaság fölött, önérzetes léptekkel ment a Közvélemény asztalához, papírost, tentát, tollat kért a pincér polgártárstól, és lázasan írni kezdett. Saiaváry lassan, de biztosan álmosodott, végül egyet ásítva kérdezte Laukától: — Hányadika lesz holnap? — Holnap már ma van, pajtás — válaszolt dón Gu- nárosz — ma pedig éppen tizenharmadika van. — Március ? — kérdezte elázottan a komáromi ná- bob. — Március — felete Lauka helyett a nemzet napszámosa, Vándory. — Próba a Bánk bánból. Jeles darab. Laborfalvy remekel benne. Én egy békéden leszek benne. —- Mikor adjátok? — Tizenötödikén. A nyurga ifjú a Közvélemény asztalánál éppen befejezte a verset. Humorral könnyebb Négyszemközt Janikovszky Évával Janikovszky Éva portréja > * — A rövidség és a pontosság az újságírószakmában elsőrangú követelmény — lenne. Naponta érzékelem, milyen nehéz... Engedje meg a kíváncsiskodást: mi a receptje, hogy ilyen páratlanul és sajátságosán köny- nyedek, gyermekeknek, felnőtteknek élvezetesek, pedig elképesztően kevés szavúak, rövidek a történetei, a meséi. — Nincs receptem, és titkom sincs. Ahogy mondja, röviden írni igen nehéz. A segítségem és a hátráltatóm a szakmám, amit nagyon szeretek. Huszonkilenc éve lektorálok könyveket a Móra Kiadónál. És folyton lektorálom saját magamat is. Időnként észreveszem, hogy mór-mór eltúlzott az ön- kontrollom. Számtalanszor újraírom, átírom, javítom a munkáimat, a szövegeim így lesznek egyre rövidebbek. Akárhányszor elkészülök egy változattal, újraolvasom, mindig találok benne fölösleges szavakat. Lecsupaszított szövegeim, mondják, gördülékenynek, könnyednek hatnak, csak én tudom, mennyi önfegyelem, önmegtartóztatás, szigor gyötrődés az ára. A munkámmal járó kontrollreakció, ellenőrzés- kényszer annyira belém rögződött, hogy képes vagyok kívülállóként olvasni a saját írásaimat is. Ha így jó könyv születik, akkor hasznos ez a rettenetes fegyelem. De íróként néha kifejezetten hátrányosnak érzem a közel háromévtdzedes lektori praxist. Képzelheti lelkiállapotomat, amikor eszembe jut egy történet, támad valami ötletem, megörülök neki, aztán hirtelen kételkedni kezdek, te jó isten, ez igazán nekem jutott eszembe, vagy valaki másnak? Valamikor olvastam, és most „áthallom”? — A meséi: mai, hétköznapi életünkről szóló, mai gyerekeknek és mai felnőtteknek való történetek. Olyannyira valóságközpontú- ak, hogy némelyik kis olvasója azt hiszi, valaki biztosan elmesélte „az Éva néninek”, ami vele történt meg. — — Ahogy a stílusomat, a meséim valószerűségét is állandóan ellenőrzőm. Hogy miért? Mert engem ez érdekel. A mostani mindennapok. Az egyetemen szociológiát, pszichológiát, pedagógiát, esztétikát, filozófiát tanultam, nem magyar szakos voltam. Valahogy annak a képe vált világossá bennem, hogyan élünk ma, így együtt, családokban és család nélkül, s hogy ebben miként lehetne, talán humorral — segíteni. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy van az, hogy a könyveimben általában ép családok szerepelnek, holott az ifjúsági irodalomban, mint az életben, rengeteg az elvált szülő, a félárva gyerek, az állami gondozott, az egyedül nevelő. Ilyen könyvekre is szükség van, ez nyilvánvaló. De talán nem kell pironkodnom, hogy nálam apukája is, anyukája is van a gyereknek, bár az nem mindig nyilvánvaló, hányadik papjáról és mamáról van szó. Bízom benne, hogy az ép családok is a mai valósághoz tartoznak. — Az író-olvasó találkozó elnevezést nem szereti, beszélgetni jár az ország minden csücskébe, olvasóival, a gyerekekkel. Vagyis nem azokkal találkozik, akikről a statisztikák elszomorító adatai szólnak, az alig olvasókkal, vagy a semmit sem olvasókkal. Róluk hallva az iskolát, a családi életvitelt, a tévét szoktuk hibáztatni. Mi lehet az igazság? — Ha tudnám... Némely statisztika valóban elrémisztő, az is bosszantó, hogy olvasástechnikai nehézségekkel küzd sok gyerek. A tévével kilátástalan versenyre kényszerül néha a könyv, mégsem hiszek abban, hogy ez vonja el a gyerekeket az olvasástól. Számos példát mondhatnék, amikor egy- egy sikeres sorozat éppen- hogy a könyvre irányította a figyelmünket. Talán céltudatosabban kellene kihasználni a kép elementáris hatását a televíziós műsorválasztásban is, meg a könyvkiadásban is. Hiába, a képek vonzzák, lenyűgözik a gyerekeket. Itt vannak p>éldául a képregények. Figyelje meg, a felnőtteket általában idegesítik. Az ember megnéz egy kockát, elöl vasa a szöveget, újra a képre pillant, bambul, nem érti, hogyan kapcsolódik a következő az előzőhöz. A hatéves gyereknek semmiféle megértési problémát nem okoz, ha egy képhez semmi más szöveges támpontja nincs, csak egy hangutánzó betűsor, Rögtön ért mindent, villámgyorsan kapjesol, egyik képtől a másikig veszi a lényeget. Vagyis a valódi képregény ellen kár berzenkednünk. Van, kell. Más a helyzet az irodalmi- művek képregényesítésével, ezt egyáltalán nem helyeslem. — Legutóbb az ünnepi könyvhétre felnőtteknek való könyve jelent meg, két kötet, az egyik kék, a másik rózsaszín, az előbbi címe: örülj, hogy fiú! az utóbbié: örülj, hogy lány! Minthogy Réber László szellemes, remek grafikáival, mint minden Janikovszky-könyv, félő, hogy a gyerekek veszik ezt is. — Ha a nagyobbak, a tizenévesek, az egyáltalán nem baj. Legaláb megtudják. mit vár tőlük apuka vagy anyuka, még mielőtt megszülettek. Ha a gyerekek megvásárolják, tán a szülők is megnézik, és remélem együtt nevetnek. Kiki szembesül a saját illúzióival, és mit tehetne, ha egészséges, kikacagja magát. Így biztatjuk egymást: humorral könnyebb az életünk. Sulyok Erzsébet Janikovszky Éva könyveinek különböző kiadásai
