Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
Sziszegve fordulok meg az ágyban. Nyilall a derekam. Azt hittem pedig, megúsztam. Rosszul hittem, úgy látszik, mégsem úsztam meg. Az ötvenes évek téli- nyári, esőiben, hóban, fagyban, úttalan utakon kínlódó motorozásai ím az ötvenes éveimben visszaemlékeztetnek a hajdanvolt évtizedekre. A 250-es Zün- dap nyergében átkínlódott évek egyszer csak visszajönnek, könyörtelenül emlékeztetnek most, ötvenen túl, az akkori hősi időkre. Hősi? Nem is éreztem annak. Lelkesedtem, megijedtem, loholtam ág- rólszakadt csapzottan az üzemből az éppen alakult szövetkezetbe, a begyűjtési verseny győztese tiszteletére rendezett ünnepségről, a december 24 mínusz tizenöt fokos hidegében az „ellenkarácsonyra”. A materialista világnézet kopott motoron küldött lánglelkű harcosaként. Fordulnék az ágyban, nyilall a derekam: az ötvenes éveim, vagy azok az ötvenes évek? Milyenek is voltak azok? Hiszen nekem és nekünk, egy történelmi korszak még erőteljesen élő rekvizítumainak igencsak tudnunk kellene, hogy milyenek voltak azok az ötvenes évek. Amelyek valójában a negyvenes évek végén kezdődtek el, és a sztereotip megfogalmazásuk már ezért is erősen sántít A fényes és fénytelen szelek korszakára való emlékezés nélkülözhetetlen, ám az emlékezés nem is néha, de gyakran csal, vagy legalábbis torzít. Szükségeltetik hozzá a tudomány objektivitása, a tények és emlékek, a mai szavak és az egykori tettek szembesítése. A ma élő magyarság harmada, fele nem bír már személyes emlékekkel arról az évtizedről, amelyben oly annyi minden történt, rettenetesen szép és szép nélküli rettenetes, hogy tudni akar róla, és tudni róla, az joga is egyben. Az igazat megtudni persze, s nem a részigazságokat! A politikának, a tudománynak, a megkülönböztetetten a történelemtudománynak és társadalomtudományoknak világosan, hitelesen. elő- és utóítéletektől mentesen kell tehát beszélnie a magyar nép egy olyan történelmi korszakáról, amelyben meghökkentő módon fért meg a nagyszerű és a kisszerű. Azokról az időkről, amikor Déva vári kőművesként saját sors- és fegyvertársai vérét falazta be a szocializmus épülő fundamentumába, amikor kilencmillió fasisztát vélt látni a néptől elszakadt pártvezetés ebben az országban és amikor ez a kilencmillió mégis egyetlen lendülettel, hitével, örömével felépítette volna a legmagasabb Déva várát is. Vér és könny nélkül! — Nos, apám — kérdi a Ludas Matyi egyik karikatúráján, sajnos. nagyon is találóan korunkra, az ifjú — te mit csináltál az ötvenes években? Mert hogy a nem kellően vilá* gos beszéd, a dolgok nem kellő és főleg nem nyílt tisztázása okán és nyomán hovatovább mindenki gyanús lesz, aki az ötvenes években élt. hátha még az valaki” volt is az idő tájt. Oktalanság lenne tagadni, hogy a koncepciós perek, az elvadult bizalmatlanság légköre történelmünk egyik tragikus korszakává i s avatta a század derekát. Ám miért szégyellnénk, hogy ugyanakkor, mindezek ellenére, mindezek árnyékában élt, dolgozott és haladt előre az ország, a háború terhei mellett persze nyögve, cipelve még az akkori pártvezetés reá rakta értelmetlen és kínzó jármát is. El kellene és el is kell mondani mindazt, amit ez az egykori „is-is korszak” jelentett. Azt, hogy a magyar nép történetében aligha akadt még ilyen sajnálatosan valóságos és egyértelmű oktatási bemutató a dialektikáról, az ellentmondásokról. s ráadásul olyan korszakban, amikor a bemutató alanyai és tárgyai egyformán mi, mai ötvenesek voltunk és mert az érdeklődés — természetszerűleg — ez iránt óriási, és mert — ugyancsak természetszerűleg — e korszak magyarázása, értelmezése és értékelése, nem is néha, meglehetősen furcsa szájízek szerint történik. Gondoljunk bele: egyre-másra jelennek meg a Horthy-korszak tényeit. alakjait, felelőseit bemutató történelmi művek, tanulmányok. Ez jó és helyes. Egyre-másra jellennek meg önéletrajzi írások a Horthy-korszak politikusaitól és politikusairól, amelyek egy része és egyrészt — érthetően — ön- és szerecsenmosdatók, másrészt, és ez a lényeg, olyan zugait világítják meg az ellenforradalmi korszaknak, amelyekről eddig keveset, vagy éppen semmit sem tudtunk. Am hovatovább olyan érzés alakulhat ki az olvasókban, akik kíváncsiak egy ország, egy nép múltjára, úgy is mint históriára és úgy is, mint a tanulság- levonás lehetőségére a ma és a holnap számára, nos, szóval olyan érzés, mintha a Horthy-korszak nem is lett volna olyan — Horthy- korszak. Mert volt annál sötétébb is — vélhetnék: a kilencmillió sztálinista, rákosista korszaka, ez azok a bizonyos ötvenes évek. És a kéretlen történet-, illetve történelemimagyarázók, ilyen vagy olyan okból tudatosan is megkeresik a módját, hogy nem is egymás mellé, de szembeállítsák az ötvenes évek elejét az ellenforradalmi korszak évtizedeivel. És az ilyen tudatosságtól aligha mentes történelemtanítók fölényes nagyvonalúsággal sdklanak el a hárommillió koldus országának borzalmai felett, a földosztás, az államosítás, a dolgozó nép hatalma megteremtésének, a szocializmus alapjai lerakásának máig ható és történelmet átformáló tényei mellett. Szembe kell szállni a történelemhamisítás effajta módja ellen, mégpediglen a történelmi igazság, a valóság objektív feltárásával. Meglehet, sebeket tép fel ez a kötelező feladat és megoldása. Meglehet, hogy ellenérzést vált ki még azokból is, akiket a legkevésbé lehetne vádolni bármivel is az ötvenes évek túlkapásait illetően. Meglehet, hogy csak lángoló hitünk, forradalmat életünkben először csináló naív lelkesedésünk, jelszavakkal felkorbácsolhatott szkepticizmusunk és számos tettünk butasága miatt megcsú- folva és szégyenkezve éreznénk talán magunkat azért, amiért fél életünket, ifjúságunkat adtuk. Minden és mindez meglehet. Csak egy nem lehetséges: hogy az ötvenes évekről sommásan oly kép alakuljon ki véglegesen és visszavonhatatlanul az utánunk jövök nemzedékében, mint amely egy ország siralomvölgye volt. Történelmünk el- és letagadni való sötét foltja. Pedig mi nem a sötétség miatt botoltunk meg any- nyiszor, bár, hanem mert nagyon is rohanvást akartuk vinni a fényt. Sziszegve fordulok az ágyban. Nyilall a derekam. Az ötvenes évek figyelmeztetnek ötvenes éveimben. hogy ne feledkezzem meg róluk. Hát lehet? BÉLKŐ, 810 m Kőhidi Imre képriport^
